1915. március 3.

A sok rossz között ez nagyon jó nap. Korán reggel azzal kezdődik, hogy Klein Sanyinak Széchenyi bajtársunk meghozza az első hazai levelet. Február 1-jén lett feladva, Sanyi belesápad egy kissé a meglepetésbe. Nagy örömmel gratulálunk. Idestova fél éve nem hallottam az enyéimről, most végre remélhetek megint. Állítólag igen sok levél érkezett, nem is nyughatom, míg Kleinnel a bataillonirodában utána nem nézek a dolognak, ott azonban a levelekről nem tudnak. Ehelyett Kleinnek sikerül a tisztekhez bemenőt kapni. Ezt átadja nekem, s már du. ½1-kor útnak indulok, hogy végre Bodonyival találkozhassak. Az állomásról éppen egy személyvonat indul el, a síneken áthaladhatok még előtte, s mellettem döcög tova mind sebesebben, mikor észreveszem, hogy egyik kocsi lépcsőjéről egy hölgy nyújtogatja lefelé kétségbeesetten kezeit. Elkésett a leszállással, s most már nem mer rá egyedül vállalkozni. Mire hozzám ér, már jó sebesen fut a kocsi. Felnyújtom jobb kezemet, s ő lelódul olyan lendülettel, hogy teljesen kinyúlva tesz meg egy kört, engem is magával sodorva, és a simára fagyott földön szöges bakancsaimmal vagy két métert csúszom, míg ismét meg tudok kapaszkodni, s hölgyemet, aki eközben zökkenés nélkül szépen elnyúlt a földön, lábra segítem.

„Szpasziva" − susogja szemérmesen. Egy európai asszonynak okvetlen kificamodott volna a karja tőből, ujjait pedig egyenként kellett volna szétfeszegetni ezután a barátságos kézszorítás után, az én donnámnak azonban meg sem kottyant ez a produkció. Megelégedetten tartok tovább. Íme, még lovagi szolgálataimat is felajánlhattam egy bájos hölgynek, és egy fél esztendő után ismét női kacsót szoríthatott a divatból egyébként jól kijött bakamarkom. Sajnálatos, hogy az elmaradt kézszorításokat ez a szegényke olyan koncentráltan kapta meg most egyszerre, hogy holnap bizonyára hideg borogatásokat kell alkalmaznia. Meg kell vallanom, hogy szívesebben alkalmaztam volna azokat inkább gyakrabbi és enyhébb adagokban, de Allah nem így akarta.

Bodonyiék új lakása az állomás melletti emeletes vörös téglaépületek egyikében van. Morc őr állít meg, előhívja az őrség parancsnokát, végre bejutok. Hatalmas, vastag, a szibériai hidegnek ellenálló falak, aránylag kicsiny ablakok, villanyvilágítás, egymásba nyíló, elég kicsiny szobák. Ketten-hárman laknak együtt, s némelyik szobán állandó átjárnak a szomszédok. A fiúk meg lennének elégedve, csak a nagyon szigorú lezárással nincsenek kibékülve. Mindenféle lehetetlen híreket mesélnek, látszik, hogy az emberek unalmukban itt is regények kitalálásával szórakoznak. Gyalult ágyak, aszal, szék, lavór, pokróc, polcok, pohár, jólét(?).

Eldiskurálgatunk, Bodonyi adósságából tíz rubelt visszafizet, s Klimó részére is viszek 3 rubelt. A kijövetel nem megy simán. Más őrség van, s nem akarnak tudni arról, hogy én ide engedéllyel jöttem. Biz isten itt maradok, ha nagyon okoskodtok, gondolom magamban. Hisz itt a parancsnok százszor jobban él, mint mi. Végre egy oroszul már elég jól beszélő pucer kisegít a bajból, ismét kívül vagyok a kordonon. Ez is jólesik, valahogyan megutálja az ember a jobb sorsot is, ha állandóan azt tudja, hogy szuronyokkal van körülvéve. Tíz rubelem van, düllesztem mellemet. Útba ejtem a tiszti lavkát, ahol Suba is átad 2 rubelt a fiú részére, és bevásárolok 12 krémpitét meg két font mákos patkót, 70 kopekért kakaót. Este a fiúkat ebből megvendégelem. A jelenlegi és volt szobatársakon kívül Lajas (Csizmadia) is hivatalos a zsúrra. Sajnos a villany ismét kialszik, és Szabó Gy. Géza rekruta bajtársunk a sötétben a mosogatódézsába esik. Szipkája is oda pottyan. Saját kezűleg gyártott dolog, s nagyon sajnálja, de a krémestől megvigasztalódik. Hát nem szép nap volt ez a mai?