1915. november 13.

A przemysliektől Eötvös „Falu jegyzőjé"-t kapom kölcsön. (A múzeumok és könyvtárak országos bizottsága pecsétjével van ellátva.) Muszka bataillonskommandánsunkat áthelyezik, s igen szentimentálisan búcsúzik, bocsánatot kér, ha valakit megsértett volna közülünk. Valószínűleg a frontra megy, akkor szoktak a legnagyobb gazemberek is egy kicsit magukba szállni. Erre ugyan nem mondhatunk különösebb rosszat. Hogy mit lopott el tőlünk, azt csak a jó Isten tudja, s szeretném őt bocsánatkérésével Hozzá utasítani. A pénzeket nem viszi el, sem a nyugtákat, sőt nagy kifizetést rendez délután a lakásán. Ennél az aktusnál Klára is jelen van, felcicomázva és bús pofával álldogál a parancsnok bizalmas közelségében, szinte megszánja az ember szegényt, hogy ismét megözvegyül, ki tudja, hányadszor. Ez reményt nyújt, hogy ki fogja bírni a válás keserveit. Fájdalma azért érthető, mert korántsem biztos, bár valószínű, hogy a következő parancsnok átveszi őt is a többi leltárral.

Este Péter kollégával felkeressük Sziklayt a kórházban. Hamar találunk közös ismerősöket Márayn kívül is, aki már hadnagy és jó egészségben van odahaza. A pécsi állapotokat éppoly züllötteknek festi, mint ahogy a többiek más városok életét megrajzolták. Egy régi osztálytársamról, Molnár Miskáról mondja, hogy a szerb harctéren esett el még az első ütközetekben, a komitácsik elleni harcokban. Sziklaynak csak valami könnyebb természetű baja van, s az osztály, ahol el van helyezve, elég jól néz ki, itt a túlzsúfoltság nem oly nagy, mint a tífuszosoknál. Szétszedhető vaságyak, meglehetősen piszkos fehérnemű, katonapokróc, s minden ágy mellett éjjeliszekrény a felszerelés. Nővéreimet ismeri.