1916. április 10. – május 12.

Hosszú szünetet tartottam, mint eddig soha. Azóta nagyon fordult a világ, nálunk is változott a helyzet, csak annyiban nem, hogy még mindig itt vagyunk ezen az átkozott helyen; illetve nem mind, csak már hárman a régiek közül. Kb. egy hete megindult ti. a munkástranszportok hosszú sora, és mindennap egész vonatok viszik el innen a bajtársakat. Adná a jó Isten, hogy jobb helyet, emberi bánásmódot találjanak! Minden transzportot medikusok kísérnek el végcéljukig, s ezekkel néhány szanitéc is utazik. Úgy van mondva, hogy ez az egészségügyi személyzet föltétlen visszajön ide. Az ismerős medikusok s orvosok közül elutazott Krafft, Kelein Sanyi, Dr. Belle, Tarján, s Sanyival, mint szanitéc, útnak eredt Suba kománk is. Ő visszajön, de Péter Sándor pajtástól végleges búcsút kellett vennünk. Közönséges munkásnak jelentkezett. Minden rábeszélésünk hasztalan volt. Fiatalember, rettenetes sebhelye szépen beforrt és nem zavarja, a mezei munkát otthon, szép Erdélyországban a szülőföldön kiskorától próbálta, bízik magában, a szerencséjében, a szaktudásában, az intelligenciájában, mely talán érvényesülni tud ott, ahova a szél fújja. Segítse őt az Úristen! Meghatva váltunk el, s ha a mi kívánságainkat az Ég csak egy kissé is meghallgatja, Péter góbé átvágja magát minden bajon.

Sok ellentétes hír kóválygott a táborban, szó volt arról, hogy az önkénteseket is, mindnyájunkat munkára küldi az orosz, és bizony nem egy álmatlan éjszakát csinált vele nekünk, idősebbeknek, akik már nehezebben viseltük volna el, hogy valami bugris parancsolgasson nekünk, s kapát nyomjanak a kezünkbe. Ha a kosztunk eddig komisz is volt, de egyébként békén hagyott bennünket az orosz. Most ezek a hírek az emberek idegeire mennek, izgatott, ideges, türelmetlen és harapós hangulat lett úrrá az önkéntesi szobákban. Eddig a tisztekétől − akikkel azonos bánásmódot joggal követelhettünk volna és az otthoniaktól elvárhattuk volna, hogy helyzetünket utólag megkönnyítsék − talán főképpen csak a koszt tekintetében különbözött helyzetünk. Most arról volt szó, hogy azért, mert engem véletlenül önkéntesként fogtak el, igavonó barommá süllyesszen talán egy durva muzsik, míg az, aki akkor, mikor mi már egy csomó ütközeten átmentünk, s míg mi a borjút hónapokig vérben-sárban meghurcoltuk, még az iskola padjain ült, s zászlós vagy kadét gyanánt jött ki a frontra, most a tiszti fizetést húzza és magát felettünk állónak tartsa. Lázadozik az emberben az igazságérzet, s gyalázat, hogy nem találtak otthon, a hadügyminisztériumban módot ezen változtatni.

Végre, sok tárgyalás után, mert persze futkostunk fűhöz-fához, parancsba jön, hogy az önkéntesek és a betegek itt maradnak. Végre megnyugodtak egy kissé a felzaklatott kedélyek. És végre feladhatom sürgönyömet, melyben pénzes levélben kérem ezentúl a pénzküldeményeimet (így sokkal gyorsabban jönnek most a pénzek), és megismétlem kérésemet szakkönyvek iránt. Egy csomagom megérkezett, s éppen az a bizonyos november 18-i dupla fenekű. A fiúk mind körülállnak mikor bontom, s olyan lázas izgatottság vesz erőt rajtuk, hogy egy kicsit Lipótmezőre kezd hasonlítani a szánk. Mind segíteni akar, mind jobban tudja, hol szorítsam, melyik szöget fogjam meg. Végre felpattan a tető. Minden megvan hiánytalanul, a tetőn levő leltár szerint. Jó hazai „Koch-i-noor" ceruzák, tollak, füzetek, szótárak, Gerbeaud-édességek, konzervek, ízek, aspirin, hegedűhúrok, téli kesztyűk, harisnyák, törülközők, zsebkendők. Szibériában egy vagyon. És most jön a java: a ládikó feneke két vékony deszka, s mikor lecsapom, előbukkan minden, amit az invalidus bajtárssal küldött levelemben kértem. Egy nagy térkép európai és ázsiai Oroszországról, az összes muszka fogolytáborok feltüntetésével, az Est, Pesti Hírlap, Érdekes Újság számai s egyes kivágott szemelvények, és három hosszú, sűrűn teleírott, többoldalas hazai levél, hazai képeslapok.

A fiúk bömbölnek, mint a vadak, és szét is marcangolnák ezeket a drágaságokat, majd csaknem gorombán kell őket magukhoz térítenem, mert minden lapot négyfelé is húznának. Jómagam se tudom, hamarjában hova kapjak, melyiket szeressem. Belemerülök a levelek olvasásába, míg a többiek a lapok győzelmi híreit kurjongatják, egyik laptól a másikhoz szaladnak, mert hol az egyik, hol a másik csoportban hangzik a felkiáltás: „Idenézzetek!" „Idehallgassatok!." Vannak, akik csak bambán ismétlik: „Barátom, barátom." Ez a csomag egy valóságos főnyereménynek tetszik, és oly valószínűtlennek, hogy biztatnom kell néhányszor magamat, míg elhiszem, hogy valóság és nem az álom űz velem egyetlen tréfát.

Végre kissé csillapodnak a kedélyek, és sorra vesszük a lapokat, egyikünk olvas, a többek némán hallgatják, és amíg a végére nem érünk valamennyinek, nincs megállás. Ez a nap a legboldogabb napom volt ezen a sóhajok szigetén, és nagy-nagy hálával gondolok az én drága Húgomra, aki olyan pompásan, ügyesen elintézte a csomagolást, hogy bármely bűvésznek becsületére vált volna. Ez a csomag másnap az egész tábor szenzációja.
Úgyannyira, hogy már attól kell tartanom, hogy a muszka fülébe is eljut valami a hírekből, s a csomagok fenekét ezentúl alaposabb vizsgálatnak vetik alá. Arra is csak most gondolok, hogy a cenzúra megkerülése voltaképpen kihágás, s ha otthon lelepleznék a dupla feneket, még kellemetlenséget is zúdíthatok kívánságommal enyéimre. Kézről kézre járva, jóllehet csak jó ismerős kezébe adtam a lapokat, s máig egészen szétmállott valamennyi, hiszen az egész tábort bejárta. A tisztekhez Krafft akarta bevinni, de éppen akkor zárták le a tiszti barakkokat még az orvosaink előtt is, három tisztünk szökése miatt. Ezeket 30 kilométerrel odébb azután 2, mondd kettő muszka elcsípte, s kalandos vállalkozásuknak csak annyi eredménye volt, hogy azok előtt is nehezebbé tette a szökést, akik pedig talán több mersszel és több rátermettséggel akartak rá vállalkozni. Orosztudás nélkül innen megszökni alig képzelhető el. Az egész tiszti tábor szigorított fogságot kap az eset miatt.

Az első után néhány napra második, január 3-i kisebb csomagomat is megkapom. Ebben fél kiló csokoládét jeleztek, és a sorok közül úgy véltem kiolvasni, hogy valahol ennek csomagolásában kell keresnem a rejtett levelet, azonban a muszka a csokoládét eltüntette: lehet, hogy a levelet is lenyelte az éhes cenzor. Hiányzik egy naptár, fog- és körömkefe, szappan, pár zsebkendő, ellenben megérkeztek: hajkefe és fésű, komótcipő, konzervek (töltött paprika), füzetek, ceruzák, térdmelegítő és egy csomó más. Irigyelt ember vagyok, s András keserű mosollyal mondja: „Barátom, téged nagyon szerethetnek." Neki eddig sem pénz, sem csomag nem érkezett, de még levelezőlap is nem közvetlen hozzátartozóitól jött, ha jött. Nem is értjük, mi rejlik e mögött, valami azonban itt nincs rendben, az bizonyos.

A postán sürgetem a 60 rubelt, Kelen hadnagy úr (legújabban így szólítják) telefonál a városba, és íme, kisül, hogy csak ez kellett, a pénz ott van a bankban, és némi kalamitások után hamarosan meg is kapom. Illetve megkapok 50 rubelt, mert egy újabb rendelet szerint ennél többet havonta nem vehet fel senki, 10 rubel tehát a jövő hóra marad. (Vajon kinek kamatozott az a havonta több ezer rubel?) Ezek a dolgok csak megerősítenek abban az elhatározásomban, hogy mindenáron a táborban igyekszem maradni. Ismeretlen helyre menjek, s szakítsam meg postai összeköttetésemet, vesszenek el útban levő csomagjaim, pénzem, szakkönyveim? Nem, én már csak megvárom itt a szabadulást. Úgyis csak csöbörből vödörbe juthatnék, valószínűleg még rosszabb körülmények közé.

Két pucerunk is elment, ezt értem is, nekik postájuk nem számított, s a mezei munkát otthonról megszokták, a munkára indulás nekik a szabadságot s jobb életet jelentette. Kovácsot is kifizetem, és így egész vagyonosan indul útnak. Új pucerunk Szabó Péter, 82-es székely gyerek. Az angolozás jól ment, de Tarján elviszi magával az útra a Berlitz-könyvet, melyből én is tanultam s ezzel a tanulást igen lassítja. Mielőtt Sanyi is útnak eredt volna, Subával lefényképeztetjük magunkat. Hogy visszajönnek-e, az nem olyan biztos, ismerjük a muszkának azt a szokását, hogy egyik rendeletét máról holnapra megváltoztatja. Rajta vagyunk mind a régi ismerősök. Csak Klinó barátunk nagyzási hóbortja zavarja meg ezt az aktust, ti. felvarrja a kadéti distinkciót, és azzal áll a lencse elé. Mi csak mosolygunk a dolgon, de Horecky dühbe gurul és kitör: „Mi jogon akarsz e itt többnek látszani a többinél, s annál, ami vagy?" Klinó arra hivatkozhat csak, hogy álmában kinevezték. Szó szót ér, s végül úgy összevesznek, hogy Horecky kijelenti: nem kíván Klinóval egy képen szerepelni. Így aztán egy másik felvételt is csináltatunk Klinó nélkül. Ugyancsak levétetjük magunkat Köváry mesterrel (hatan?) mint tanítványai.

Sanyival utaztak el Tuba, a patikus − egy igen élelmes gyerek, aki az itteni tábor gyógyszertárában, majd a kórházban is dolgozott − és Kovács 69-es káplár. A bakák az állomáson igen érzékeny búcsút vesznek az ittmaradottaktól, és csak most jövök rá, hogy tényleg komolyan hiszik azt, amit eddig is emlegettek, hogy ők nem munkára, hanem hazamennek. Van olyan, aki itt maradt földijét azzal vigasztalja, hogy majd elmeséli otthon, hogy egészséges, csak legyen nyugodt. És nem szabad arról szólni, hogy csacsiság, amit hisznek, mert még a bicskát is beleeresztenék az emberbe. Ők egymásra néznek, szent hittel és megértőleg, mintha mondanák: „Tudjuk mi, amit tudunk." „Tudjuk mi azt, hogy már régen béke van, csak nem beszélnek róla, mert akkor mindenki egyszerre akarna hazamenni, abból meg baj lehetne." Egyikük kegyesen annyit meg is jegyez: „No hiszen majd jönnek maguk is." Krafft Friciék az indulás előtt persze búcsúivást rendeznek, csúnya berúgásokkal. Ők ugyan nem bíznak az egyenes hazautazásban, de annyit tréfálva mondanak, hogy ha közben kitörne a béke, hát ne várjuk őket vissza. Ennyi valószínűsége lehet annak, hogy előttünk érnek haza, ennyit elismerek én is. Bár úgy lenne.

Egyébként a tavasz nagyon lassan közeledik, alig észrevehetőleg. Néhányszor újabb havazás állott be, és a már-már elenyésző hó ismét felszaporodott, de a déli órákban mind erősebb az olvadás, s a távoli hegyekről a Selengán túl is eltűnik a fehér bunda. Hazai lapok megint ritkábban érkeznek. Az újságunkat 35 példányban rendesen szerkesztjük. Mindig újabb békehírek kelnek szárnyra, de el is hallgatnak vele hamarosan. Verdun körül rettenetes küzdelem folyhat, olyan, ami eddig sehol sem folyt, mióta ez a sárgolyóbis embert visel a hátán. Lessük a híreket, de semmi eredmény. Bízunk a német erőben, hisz eddig is minden feladatot pompásan oldott meg.

A békehíreket és a békejósokat csúnya tussal hűsíti le egy amerikai úr, aki mint „Az amerikai keresztény ifjúsági egylet" titkára jelenik meg táborunkban, és április 8-án a posta nagy termében tart előadást, s szíves készségét nyilvánítja egyesülete nevében ahhoz, hogy nekünk megkönnyítse itteni életünket és a táborba kultúrát hozzon. Beszél arról, hogy hangszerekkel akar ellátni bennünket, s ezzel egy zenekar megalakítását és a klasszikus zene művelését lehetővé tenné. Könyveket, köztük tudományos könyveket és folyóiratokat ígér, hogy ki-ki a maga tudományában magát továbbképezhesse. Nyelvtanokat, szótárakat hogy nyelveket sajátíthassunk el. Sportszereket a sport minden nemének gyakorlásához. Színdarabok beszerzését, hogy műkedvelői előadásokat rendezhessünk, és össze akarja hozni a tábor tanerőit a tanulni vágyókkal, hogy minden elképzelhető tanfolyamon ki-ki azt tanulhassa, ami kedvére van, s idejét hasznosan töltse el. Valóban nagyon szép program, és csak azt sajnáljuk, hogy ez a derék úr nem előbb jött, mert ha ideérkezésünk alkalmával valami komoly dologhoz foghattunk volna, bizony okosabban tölthettük volna el időnket. De most kezdeni el ezeket a dolgokat már nemigen érdemes, elvégre örökké csak nem leszünk itt. Azért nem sokra becsüljük szívességét, sőt, mikor azt találja mondani, hogy virágmagvakat és facsemetéket is akar beszerezni a barakkjaink körüli terek beültetéséhez, hogy a környezetünket széppé s kedvessé tehessük, egyszerre horkan fel az egész hallgatóság, úgyhogy a jámbor ember érthetetlen arccal bámul ránk. Dühös kifakadások hallatszanak: „Hát mit gondol meddig fogunk még itt maradni?" „Talán még egy telet akarna velünk itt töltetni?" „Talán diófákat ültessünk, hogy öregkorunkban azok árnyékát élvezhessük?" „Vagy talán az unokáink?" „Jött volna előbb ezekkel a szép tervekkel."

Mister Bartholomeo azonban úgy látszik, nem könnyen térítteti el magát szándékától, és két magyar, két német és két osztrák bizottsági tagot választat meg a jelenlevőkkel. Ez a hattagú bizottság intézné az ügyeket egy másik amerikai úrral, Mr. Mortonnal egyetértésben, aki Csitából jönne el ide néha-néha, és onnan intézné telepünk ügyeit. Csak a szakkönyveket látnánk már mielőbb…

Vagy két héttel ezelőtt a főzést ismét megkezdtük, és vacsorára gulyást (13-16 kopek), tejbegrízt (8 kopek), mákos csuszát (15 kopek), virslit (12 kopek) szoktunk felváltva készíteni. Lásd a kimutatásunkat… (András is szanitéc?) Azonkívül naponta szoktam tejet venni és azt megalvasztom, ez az uzsonnám. Húshoz igen nehezen tudunk hozzáférni. A fiúk mind megvannak egészségben. Tolvaj a maródiszobán van most tébécével (kórházból kijött). Szabó helyén most Szilai alszik nálunk. Ő is részt vesz a vacsoránkban. A tábor úgy kiürült, hogy csak úgy kong. A sürgés-forgás, a nyüzsgő élet elhalkult, az 5. bataillont fel is oszlatták. Egy előnyét érezzük eddig ennek, hogy a fürdőben kevesebben vagyunk, és így teljesen átadhatjuk magunkat ennek az egyetlen, de elsősrangú élvezetnek, amit a muszka jóvoltából kapunk.