1916. december 3-8.

Ma két esztendeje érkeztem Berezovkára. Óriási idő! A mi sorsunk az, hogy életünk legszebb esztendőivel áldozzunk a Hazának. Csak remélhetnők legalább a biztos sikert, hogy mindez nem hiába van, hogy a tömérdek kiömlött magyar vér megtermi gyümölcsét a jövendő magyarságnak!

Jó hírek jönnek, megint bízunk. Mackensen és Falkenheyn hadseregei Krajovától keletre egyesülnek a zimnitzai átkelés után, és ezzel a világháború egy nagyszerű fejezete lezárult, az oláhok el vannak intézve, megvan Bulgáriával, s Törökországgal a zavartalan összeköttetésünk, mezőgazdasági téren Németország ezzel nagy előnyt szerzett, s német bajtársaink düllesztik is a mellüket, annyira hogy ez már sok is egy kicsit. Minden sikert kizárólag maguknak vindikálnak, s a hagyományos német pöffeszkedés és arrogancia az eddigi méreteket is túllépi, a pápaszemes germán bajtársak egyenesen antipatikusakká válnak néha.

A muszkáknak van egy katonai szakírójuk, Sumszki a becsületes neve, ő szerzett a lapban már kellemes perceket nekünk, ti. ha a rövid hírekből nem okosodtunk ki, az ő cikkeiből ki lehetett mindig olvasni hol szorul a kapca. Annyira, hogy meg is gyanúsítottam, hogy a cenzúra kijátszásával a sorok közt olvasni tudó publikum részére akarattal írja komikusnak látszó cikkeit, melyekben mindig cáfolt oly híreket, melyeket pl. a cenzúra nem is engedett át, s amelyek így jutottak csak nyilvánosságra s elénk is. Így kell lenni, különben agylágyultsággal kellett volna vádolnunk Sumszki urat. A zimnitzai átkelésről pl. azt írja, hogy ez csupán „tüntetés" a németek részéről. Óriási derültséggel fogadjuk ezt a jóslást, mely méltán sorakozik előző hasonlóan sikerült jóslatai mellé, hisz Bukarest elesése már csak órák kérdése, illetve eddig már meg is történt. Röviddel előbb is akkor írta, hogy nem tudjuk megverni Erdélyben az oláhokat, amikor már egy bocskoros sem taposta Erdély földjét, mind kirohant, ahonnan jött.

E sorokat azonban már megint nem ott írom, ahol előző feljegyzéseimet.
Rotánk a változatosság kedvéért megint hurcolkodáson esett át. November 15-18. óta megint abban a kisszobás barakkban lakunk, ahonnan idejöttünk. Egy így megy muszkáéknál. Nem is írok a visszaköltözés gyönyöreiről, hisz ezt a felfordulást elégszer kellett már lefestenem. Mindenesetre szibériai télen költözködni keservesebb még, mint máskor, és átfagyott szobába kerülve, csoda-e, hogy megint egy csomó emberünk betegedett meg. A protekciós zenésztársaság a bajtársiasság oldalba rúgásával jó előre kipanamázta magának a muszkánál a legjobb szobákat, ebben persze a mucsai trombitások elöl jártak a bandában, de az úriember zenészek is egészen természetesnek találták a dolgot, s nekünk, előadóknak meg kellett elégednünk azzal, ami megmaradt, s még örülnünk kellett, hogy egyáltalán ki nem dobtak, hiszen előadásokat még mindig nem tudtunk tartani az orosz makacssága miatt, s itt ezért egyelőre csak másodrangú szerepet játszunk.

Régi barakkunkban csak a két végén levő kisszobákban maradtak lakók, a nagyterem próbaterem és templom céljára lett fenntartva. Szász pajtással együtt maradva többi lakótársunkat a sorsra bízzuk, s így kerülünk össze dr. Németh, dr. Schwarz (birodalmi német), Strasser és Hugl osztrák középiskolai tanárokkal, Fleischer Jenő pesti és Schasták Poldi bécsi zenészekkel (utóbbi énekes?), kilencediknek pedig utólag Huber, a rota közkedvelt postása csatlakozik hozzánk. (tanító egy Fertő-parti falucskában). Szóval még egyszer annyi lakónak kellett egy szobába szorulnia, mint annak előtte, s ezt csak emeletes priccsek beállításával lehetett megoldani. Kérdés csak az volt, hogyan építsük fel ezt az alkotmányt. Ezen a legelső kérdésen is sajnos szöges ellentétbe kerültem a két német professzorral, akik rettentő tökfejű embereknek bizonyultak, jóllehet megoldás nem volt, csak egy. Szobánk hosszú tégla alakú volt, egyik rövidebb oldalán az ajtó nyílt be a barakk közepén futó folyosóról, ezzel szemben, a másik rövidebb oldal közepén egy széles ablak volt. A két hosszú oldal mellett két-két ágy hosszában elfért, fölötte az emeleten ugyancsak 2-2: ez 8, maradt a kilencedik ágy az ablak előtt keresztben. Ezt azonban Szász kománk, dacára a szellős helynek, szívesen vállalta, s így a probléma meg lett volna oldva, éspedig gyönyörűen, mert egy hatalmas hosszú asztalunk még elfért középen, s az ablak teljes világossága itt az olvasgatást valamennyiünknek egyszerre is lehetővé tette. Mégis véres harcok árán sikerült csak ezt a megoldást elfogadtatnom, Schwarz és Strasser legabszurdabb propozícióival szemben, jobban mondva kettejükkel szemben, mert senki közülünk a professzori terveket nem volt képes bevenni. Annyi gyakorlati érzékük sem volt, mint egy bakternak, de azért tekintélyi kérdést csinálva az ügyből, a legnyakatekertebb ellenvetéseket hozták fel, úgyhogy valósággal nevetséges komédiává fajult a vita.

Igen szerencsétlennek éreztem magam ebben a társaságban, s mikor végre sikerült elfogadtatnom propozíciómat és felmerült a másik kérdés, hogy milyen magasan legyenek elhelyezve a felső ágyak az alsók felett, Strasser ezeket mint fecskefészkeket közvetlen a tetőgerendák alá indítványozta. Végleg nem akarva vele összeveszni az első napon ráhagytam. Szerencsére a többi társaink nem voltak ilyen okvetetlenkedő emberek és a legfogósabbnak látszó kérdést, hogy ki kerüljön a felső és ki az alsó ágyakba, sikerült egészen simán és békésen elintézni, az alábbi vázlat szerint. Strasser és Hugl egyébként maródiak voltak s az előbbi a maródiszobából járt át hozzánk veszekedni. Németh és Huber is csak később hurcolkodtak le, és így mi sem siettünk, szobánkat alaposan átfűtve csak utolsóknak hagytuk el a régi lakást, a nagytermet. El kellett búcsúznom az ágyamtól, melyet eddigi fogságom alatt sikerült megtartanom s így nem csekélye elszontyolodással váltam meg tőle. Egy új földire testálom, Nagy Péter teológusra, aki, mint az 52. gyalogezredbe valami téves rendelkezés révén besorozott önkéntes, pappá szentelése előtt igen rövid idővel került ki a harctérre s onnan ide közénk. A katolikus templomhoz osztatott be, annak rendjét fenntartani, ministrálni stb., s a templom melletti kisszobában kapott lakást.

Másnap közköltségen felsúroltatjuk a szobánkat, mert ehhez az entellektüell társaság nem ért, és az ablakok légmentes téli beragasztása történik meg rozslisztgéppel, hosszúra vágott újságpapírszeletekkel. A priccsek összeácsolásában Strasser elég ügyességet árul el a kalapács és fűrész kezelésénél, a többi professzor azonban nem sokra használható, többet magyaráznak, mint tesznek. Német „állandóan csak lelkesít", de a jóakarattal is megelégszünk. „Lélekben" velünk dolgozik, és nem követelhetjük, hogy minden körmét leverje a kalapáccsal. Az Eötvös-kollégiumból került ide, nagyon tehetséges fiú, a nyelvekhez mindenesetre többet konyít, mint az ácsmunkához. Végre kész a szoba, s most már egyhangúan mind megállapítják szobatársaink is, de a többi szobák kíváncsian vizitelő lakói is, hogy ez a legsikerültebb. Dr. László szomszédunkban lakik, viszontlátnánk őt nálunk de e helyett ez a kompániában az egyetlen „nehéz" ember, és makacs, mint egy ökör. Magas fekvésemmel meg lennék elégedve. Jómagam a tetőgerendákba vert szögeken helyezem el dolgaimat. Körülbelül úgy lakom, mint Diogenes a hordóban, akiről az is meg vagyon írva, hogy egész vagyona egy köpönyeg, egy brótzsák, egy bot és egy fapohár volt, de az utóbbit elhajította, amikor egyszer egy gyereket tenyeréből inni látott, és aki azt hirdette, hogy isteni dolog igények nélkül élni. Athénban isteni dolog is lehetett, sőt még Berezovkán is bele lehetne törődni, csak ne rángatnák ki az embert folyton a hordóból, fahordásért, miegymásért. No, de reménykedünk még a jobb sorban.

Stocki állítólag Irkutszkban az iskolánk ügyét is dűlőre akarja hozni.
Nikiforoff ugyancsak Irkutszkban jár. A két róka jól érti a dürgést, a két diplomata egymást gyúrja a felsőbbség előtt, s ha az egyik felutazik, a másik siet utána kellő időben ellensúlyozni az akciókat s megadni rájuk a kontrát.
A magam részéről a gazdasági előadásokra nagyon értékes forrásmunkát, a földmívelési. miniszterünk által kiadott kétkötetnyi füzeteket végre megkaptam hazulról, s most már kezdhetnénk a tanfolyamokat, ha a muszka egy szóval erre engedélyt adna néha-néha pár óra időt is a kollégáknak. Postám ezen a héten egyébként is nagyszerűen jött, négy lapot kaptam (júl., aug., okt.) 50 rubelem is megérkezett végre, a bank már jelezte, de persze csak 49 lett belőle. Éppen itt az ideje, legeslegutolsó rubelemet váltottam fel, és meg kellett mozgatnom egy adósomat (Sós tata) is, aki persze pénz helyett egyelőre ígérettel fizetett. Pechem van, most hogy bank útján való átutalással kértem a pénzemet hazulról, a postán küldött pénzek jönnek gyorsan.

Ismét osztattak ki meleg kínai paplanok, és természetesen ismét nem jutott belőle nekem. Az anno dazumal érkezett 100 rubelem óta milliomosnak vagyok kikiáltva, s ha mondanám, se hinnék el, hogy csak kopekjeim vannak immáron. De ma már a 100 rubellel se messze mehet az ember. A magasban egyébként, hála a leragasztott ablakoknak, éjjel a köpönyeg s pokróc elegendő, még most jóllehet a kommandó fáját már nem dézsmálhatjuk oly vígan, mint eddig, mert valamit észrevehettek, s a farakást a kerítéstől beljebb rakták az udvaron. Odakünt is még tűrhető az idő, napközben lehet sétálgatni, ha nem fúj a szél. Vastag hólepel borítja a földet, a tiszteknél s a medikusoknál jégpályát rendeztek be, akinek pénze van korcsolyára, sportolhat is.

Ferenc József halálhírét hozzák az orosz lapok.
A tényleges tisztek köteles meghatottsággal beszélnek róla, általában véve azonban hamar napirendre térünk fölötte, mi, magyarok csak krokodiluskönnyeket hullathatnánk érte. Mégis feldühít bennünket az az arcátlan pimaszság, ahogyan a csehek fitogtatják efölötti örömüket. Tüntetőleg és hencegve, széles vigyorgások kíséretében tárgyalják a dolgot, s természetesen azt nyerik, hogy egyiküket egy igen békés magyar önkéntestársunk egy üveggel úgy vágja fejbe, hogy a szilánkok egy erét is átvágják, és csaknem elvérzik. Ezzel a bandával nem fogunk tudni kijönni. Sajnos igen sokan vannak, s a muszka kegyeltjei, jobb, ha nem is látjuk őket, mert csúnya vége lenne a dolognak. Ebből a szempontból is örvendünk neki, ha újabb fogolyszállítmányokkal gyarapodik nagyon is megfogyott létszámunk.

Máris észrevehető az újonnan érkezettek segítsége, a naponta érkező számos vagon tűzifa kirakása magunknak keserves munka volna. A muszka az önkénteseket beosztja a 200 rotába, és 15 konyhamunkást rendelve melléjük, végre mentesíti őket minden más dolog alól, ami nem szorosan véve saját szükségletüket illeti. Örülnek is ennek a fiúk odafönt a 8-ban. Akárki is volt, aki ezt végre kierőszakolta, le a kalappal előtte. És most jön a dolog furcsábbik része. A muszka példájára most a mi tisztjeink kezdenek bennünket munkára parancsolgatni. Ezredorvos úr a maródiszobák személyzetét kímélendő, oda is az 500. rotánkat rendeli ki fahordásra, majd a régi barakkokban kell újra felépítenünk a szétszedett priccseket (Ezt valószínűleg orosz parancsra.) Szeretetadomány-csomagokat és közönséges postacsomagokat kell cipelnünk, mikor a postának is hatalmas személyzete van, akik leereszkedő kegyességgel nézik erőlködésünket. Vlassáck őrnagyúr pedig tegnap volt kegyes Véchey Elemér százados úti holmijainak a tiszti barakkba való költöztetésére közülünk kirendelni Dr. László, Dr. Schwarz, Hermann Béla és Engel bajtársainkat. Az őrnagy úr nagy diplomata, eddig mindig úgy tüntette fel a dolgot, mintha az önkéntesi munka ellen éjjel-nappal nem szűnne meg interveniálni az orosznál, s íme, most leleplezi gondolkodását.

A magam részéről leszámoltam vele, hogy ha engem rendelnek, ki megmondom a véleményemet kertelés nélkül, a nyakamba akasztott vacakjaikat pedig a földhöz vágom, lesz, ami lesz azután. Ti. itt a hazai katonai ítélőszékek rémképét festegetik szükség esetén a tisztjeink az emberek elé, nem gondolva arra, hogy ezek az ítélőszékek talán nem fognak minden visszaélésre jóváhagyó pecsétet ütni, s visszafelé is elsülhet az ilyen basáskodás. Korántsem akarok általánosítani, de tény az, hogy az egész tiszti táborban egy hang sem emelkedett tudtunkkal ezeknek az önkényeskedéseknek elítélésére, és csak itt-ott hallottunk részükről elítélő szót, ha egy-egy tisztbarátunknak panaszoltuk ezt a furcsa bánásmódot. A felsőbb körökhöz eljuttatni azonban ezt az állítólag más felfogást egyik sem törekedett. Ez mindenesetre olyan tanulság, amit jómagam nem hiszem, hogy ebben az életben el fogok feledni. Vajha eljutnának egyszer ezek a sorok a nagy nyilvánosság elé és kellő világításban láthatná mindenki ezeket az úriembereket, akik ha szorult a kapu, gondolkozás nélkül vezényeltek ki „szolgálaton kívül" és személyes legaljasabb szolgálataikra úriembereket. És vajha visszaadhatná nekik a kölcsönt mindegyike társainknak, akiket így megalázni nem szégyenlettek. Jól tudom, ismétlem, hogy sokan nem is tudtak erről a helyzetről, s sokszor nem is tudták, ki az, aki nekik dolgozik, beszélnek eseteket, amikor a kirendelt önkéntes bemutatkozott, s a munkától nagy zavartsággal előadott mentegetőzés után felmentették, de mindez kivétel volt, ha egyáltalán megtörtént. Igenis, doktorátust tett értékes emberekkel kiszolgáltatták magukat nemcsak idős törzstisztek, akiknek korukra való tekintettel udvariasságból is szolgálatára állottunk volna, ha nem parancsolnak, hanem kérnek, de tacskók is, senkik, akik az iskola porával fülükön estek fogságba, sokszor egyetlen lövés nélkül. Sőt, természetesen ezek hangoztatták legjobban a tiszti rangjukat. És hány svindler volt köztük, akik a markukba röhögtek, mert a csillagot úgy varrták fel útközben valahol, erről is lehetne regélni. Ismerve a katonai felfogást, nem csekély tépelődést okozott egyik-másik társunknál az a kérdés: „Mit tegyek?" Jómagam eldöntöttem magamban a dolgot. Lesz, ahogy lesz, s ha odahaza nem kapok igazat, nem is bánom, mi történik már tovább. Jóllaktam ezzel a társasággal csömörlésig.

Elhalt királyunkért zenés megemlékezést tart az 500. rota, a koncerteket pedig a gyász jeléül 3 hónapra beszüntetik. Azt hiszem, senki sem gyászolta az öreg királyt nálunk nagyobb önmegtartóztatással, sőt böjttel. A koncertek elmaradt bevétele ugyanis a konyhánk nagy visszaesését jelentette, nem volt miből pótolni a kosztot, s az ígért javítás csak késett. A fekete kása úgy tetszik, valamivel ehetőbb mégis egy idő óta, de lehet, hogy csak éhesebbek vagyunk a fahordások után. Fél éve kecsegtetnek bennünket egy külön konyha ígéreteivel, ahol majd csekély pénzért legalább valami ehetőt adnak. A pékséget is megunta Wagner és Keréc, mihelyt meghallották, hogy az önkéntesek külön barakkba kerültek, s visszavezényeltették magukat oda. Így Fhlauf vette át helyettük a városból s faluból csempészett élelmiszereket továbbjuttató közvetítő kereskedelem szerepét, amivel pedig állítólag forgalmasabb napokon 3-4 rubel haszon is járt. De dagasztani se csekélység, pláne olyan vékony embereknek, mint fent nevezett bajtársak, pedig ezt vállalni kellett az üzlettel.

Schilling dr. fogolytársunk hazaindul. Ez a tábor legújabb szenzációja. Hogy milyen címen (orvoscsere?) nem tudjuk, de hogy egyáltalán van rá kázus, hogy innen valaki közülünk hazakerüljön, ez már magában véve is óriási dolog. Vannak szerencsés emberek. Egy Lechner nevű tisztünk, aki állítólag Troiszk táborból szökött meg, már Pekingből írja, hogy szerencsésen eljutott oda. Eddig ez az első eset, mely sikeres szökésről értesít. Ilyen hírekre perszer a fantáziák felgyúlnak, és ismét elölről kezdődik a tépelődés: szökjek-e, hogyan s merre? Az általános hurcolkodások még az orvosi barakkot sem kerülik ki, onnan a muszka hatot visszaköltöztet a tiszti barakkokba. Majdnem Krafft Frici is közéjük került, meg is volt ijedve, mert a szabadság mégiscsak kellemes valami.