1916. február 17-18.

A muszkák mindenfelé kutatnak: valami feljelentés érkezett hozzájuk, vagy egyenesen a Famae szerkesztőségét hajszolják, nem tudjuk, de mindenfelé próbálkoznak. Pelbánék otthon nem is mernek írni, most ők is nálunk ütik fel tanyájukat, amíg másolnak, úgyhogy szobánkban mozdulni sem lehet. Jó buta starsinknál próbálkozunk tapogatózni, hogy miért is vannak ezek a házkutatások, s annyit mond, hogy a kártyásokat akarják leleplezni és a tintákat elkobozni, mert azzal mi propuszokat szoktunk hamisítani. Tilalom van tehát a tintára, és szegény muszka beképzeli magának, hogy ha ma elkobozza azt tőlünk, holnap már nem lesz megint annyi, amennyit akarunk. A levelezőlapokat ezentúl tehát tintaceruzával szabad csak írni. Éppen ebből a tintaceruzából szoktuk a tintánkat csinálni. Szomesánéknál (oláh nevű, de színmagyar önkéntestársunk, aki el szokott járni hozzánk) a starsi észreveszi, hogy tollal írnak, nekik rohan, és a tollat vad dühvel összetöri. Szimbólum gyanánt megörökítendő jelenet.

Pappéknál (szomszédos önkéntestársunk), ahol szintén Famaenkat másolják, a starsi folyton rájuk nyitja az ajtót írás közben: ez is sejt valamit, úgyhogy nem mernek tovább írni, bejelentik, hogy a másolást egy időre abbahagyják. A legnagyobb óvatossággal végezzük dolgunkat, de a Famae elvégre nyilvánosan jelenik meg, mert a táborban a legtöbb ember tudja, honnan ered, és ha a muszka nekidurálja magát, hát könnyen felfedezhet bennünket. Olyanféle érzésem van, mintha a hurok napról napra szorulna a nyakunk körül.

Ma a vacsora tyúkpörkölt. Fejenként 24 kopekbe kerül. Ezek a jó vacsorák tartják bennünk az erőt, a reggeli csájától estig egy darab kenyérnél többet nemigen eszünk. Délben a levessel próbálkozunk, de csak az ifjabb s éhesebb generáció tud belőle pár kanálnál többet enni. A kásával ugyanúgy vagyunk. Ha előző este nem sikerült valami vacsorához jutni, akkor többet eszünk belőle, de a tyúkpörkölt-vacsora utáni napon nemigen veszünk össze rajta.