Filmajánló: Macbeth

A történet Skóciában játszódik, a XI. században. Macbeth (Michael Fassbender) Duncan király hű nemese és katonája. Egy csata után jóslatot kap a vészlények (vészbanyák) hármasától. A jövendölés értelmében hamarosan ő lesz Cawdor thánja, s hamarosan királlyá koronázzák, ám utódai nem lehetnek uralkodók. Macbeth nem veszi komolyan a látomást, ám hamarosan követek érkeznek a király hálás üzenetét tolmácsolva: Macbethet valóban Cawdor thánjává teszi meg az uralkodó hősiességéért. És ezen a ponton kezdődik a harcos pokoljárása. Senkiben nem bízik, csak feleségében (Marion Cotillard), aki magas szintű retorikai tudását (és testét) bevetve meggyőzi a férjét, siettesse egy kicsit az eseményeket, és ölje meg Duncant. Macbeth rááll a dologra, megteszi, amit asszonya vár tőle, s bár így valóban ő lesz az uralkodó, a véres események láncreakcióját már nem tudja megállítani. Újabb és újabb gyilkosságokat követ el, miközben országa lassan romokban hever, de őt már semmi nem érdekli, megbomlott agyának utolsó szikrái is csak a vér színét világítják meg.

A történetet számtalan alkalommal dolgozták fel (Orson Welles 1948-as adaptációja ma is alapvetésnek számít), így nem volt könnyű dolga az alkotóknak, hogy mást, egyben maradandót alkossanak. Sikerült nekik. A forgatókönyv lenyűgözően okos. Shakespeare drámáit húzni a legnehezebb, rendezője válogatja, hogy mivel akar foglalkozni és mivel nem, mire erősít rá és mit tart a háttérben. Kurzel a szöveget rendkívül erős látványvilágnak rendelte mellé (de soha nem alá), a remekül szerkesztett szövegeket szürreális, a naturalizmustól messze távolodó képekkel gyúrta egybe, melynek következtében lassan lehetetlen megkülönböztetni, mi is történik a film fiktív valóságában, és mi a megtébolyodó király elméjében. Az előzetesen kiadott trailerek alapján éppen a csatajeleneteket látva szisszentünk fel, élénken emlékezve például a 300 hasonló szcénáira. Szerencsére az álombeli színeken kívül sok hasonlóság nem volt. Kurzel rengeteg apró flashbackkel szakítja meg az egyébként is végig lassított felvételben bemutatott mészárlást, hagyva a nézőt kizökkenni, s egy pillanatig sem engedve, hogy beleélje magát egy klasszikus csatába.

Ami az ábrázolás technikáját illeti, a készítők elérték céljukat. Ha valaki meg akarja érteni a „sötét középkor" szó szerinti kifejezését, az a Macbethben tökéletesen láthatja. A hideg, a mocsok, a vér, az eső borít mindent, ahol a legmelegebb és legvilágosabb akkor van, amikor a tébolyult király egy anyát égettet el máglyán a kisgyerekeivel együtt. A színek és a fény lehetőségeit a végletekig kiaknázták a filmben. Riasztó és gyönyörű, esztétikus és elborzasztó, ahogyan Macbeth elméjének megbomlásával párhuzamosan egyre szürreálisabb látvány- és színvilágban van részünk.

A körítés tökéletes, a főszereplők nemkülönben. Külön nem térnénk ki most a briliáns mellékszereplőkre, mert munkájuk minden rezdülése alkalmazkodik Michael Fassbender és Marion Cotillard tökéletes, óramű pontosságú alakításához. Két iszonyúan erős szerepről beszélünk, amit csak két rendkívül felkészült, komoly tudású színész tud marandóan eljátszani. Ezzel nem volt gond, Fassbender valóban generációjának egyik legjobbja, Marion Cotillard munkásságát és díjtengerét sem kell különösebben részletezni vagy magyarázni. Érezhető, hogy a kettős jelenetekben mennyire figyeltek egymás minden rezdülésére, hogyan adagolták saját karakterükhöz a másiktól nyert energiát, miként építették be játékukba a partnerük által segítségül adott kapaszkodókat. Ritkán látni filmen ennyire tökéletes férfi-nő párost. Észrevehető Macbeth/Fassbender időnkénti tanácstalansága és magánya akkor is, amikor asszonya/színésztársa már nincs mellette. Macbeth őrületét felesége indítja el, s ő próbálja tartani benne az erőt („Férfi vagy te?" – sziszegi fogai között félelmetesen és ijesztően), ám amikor látja, hogy férje egyre lejjebb csúszik, őt is menthetetlenül beszippantja az örvény. A folyamatot, a közelgő vég egyértelmű bekövetkeztének tudtát, de az emberiből fakadó ellenkezést és tagadást mesterien ábrázolja a két színész. Fassbender élete egyik legjobb formáját hozza, mind szöveggel, mind anélkül. Legijesztőbb pillanatai talán éppen a csend-jelenetei, ott látszik igazán, mennyire uralja és használja precízen kidolgozott, minden beszédnél többet mondó gesztusait.

A film (mint az alapmű) csak a felszínen szól a zsarnokság, az egyre nagyobb hatalmat birtokló ember problémáiról. Valójában a görög sorsdrámák elsődleges dilemmája áll a középpontban: miért gyilkolja meg valaki a királyt, ha tudja, hogy király lesz ölés nélkül is? Miért őrül bele aztán egyre véresebb tetteibe, ha az első pillanatban húzódozott attól, hogy bűnt kövessen el? És mindez megfordítva: a sors a jóslat szerint teljesedett volna-e be, ha Macbeth nem erőszakkal akarta gyorsítani a végkimenetelt? Az eredményt már a film elején ismerjük, az igazán izgalmas az odáig vezető út. Azt személyes döntések övezik, s Macbeth tragédiája a fordított elrendeltségben rejlik: míg egykor Oidipusz mindent elkövetett, hogy a jóslat ellen tegyen, Macbeth a legvéresebb eszközökkel sietteti beteljesülését, ám egy ponton túl már befolyásolni is akarja, ami (tudjuk a görögök óta) lehetetlen próbálkozás. A bukás törvényszerű, a keserű vég azonban csak arra jó, hogy rádöbbenjünk: e történetben nincsenek nyertesek. Emberi roncs mindenki, aki csak belekeveredett a skót, eső áztatta mészárszékbe.

A Macbeth nem könnyen emészthető alkotás. Minden nehézségért kárpótol azonban a forgatókönyv precíz és okos szerkesztettsége, a rendező nem öncélú ötlettengere – és a két főszereplő lenyűgöző alakítása. Sorsdráma katarzissal – nem egyszerű recept, szinte tökéletes végeredmény.

Gyártó: See-Saw Films

Rendező: Justin Kurzel

Író: William Shakespeare
Forgatókönyvíró: Jacob Koskoff, Michael Lesslie, Todd Louiso
Operatőr: Adam Arkapaw
Zene: Jed Kurzel
Vágó: Chris Dickens

Szereplők: Michael Fassbender, Marion Cotillard, Jack Reynor, Sean Harris

Filmpremier: 2015. május 23. (Franciaország)

Magyarországi bemutató: 2015. október 29.

(További filmkritikáinkat ide kattintva olvashatják el.)