1916. március 12.

Vasárnap. Krafftnál vagyok a szokásos ünnepi ebéden. Nagyon tudom ezt méltányolni, mert napok óta megint betiltották a főzést, és napról napra ez a menüm: kolbász, szalonna, csája, kolbász, szalonna, csája… A kenyerünk mindig feketébb lesz. Ebéd után a postáról is feljönnek az ott alkalmazott tisztek (Rozzay Hondl?). forralt bor és cigányzene mellett nagyon kedélyesen töltjük az időt. Két flaska szesz is akad, de ebből nem kérek. Azt hiszem, a többiek is csak azért isszák, mert tilos.

A szakács kitűnő cukrászsüteményekkel lep meg bennünket uzsonnára − hát így valahogy ki lehetne bírni a fogságot, bár már a medikusok is panaszkodnak, a menázs egyre drágább lesz, mert minden cikk drágul, a fizetés pedig ugyanaz. Csak az az evés ne lenne! Lakásunkra nem panaszkodhatunk, jó meleg, az ágyunk kemény, de jókat alszunk, s azért ruhánk is volna. Ma Suba egy remek szeretetadomány-cipőt kap attól a zászlóstól, akire ezeknek a dolgoknak kiosztását Glass újabban rábízta. Talán egy levelezőlap őtőle nem okoz olyan örömet, mint ez a cipő. Ó, de hogy is tudok ilyent mondani…

Beszélik (bár a hír hitelességét nem tudom megállapítani), hogy három főhadnagyunkat (huszárok?) egy poszt bántalmazásáért az orosz haditörvényszék kétévi súlyos börtönre ítélte, s úgy fogják őket kezelni, mint a közönséges gonosztevőket.Sejthető, hogy a poszt nem ok nélkül kapott, ha kapott, és valószínűleg egy durva tettlegességnek azonnali tettleges megtorlásáról volt szó. Persze nekünk tilos ez, amit kapunk, azt zsebre kell vágnunk, azért legjobb messze kerülni az alkalomtól.