1916. szeptember 9-19.

Évfordulója az első ütközetünknek. De ki győzné már az évfordulókat számon tartani! Minden el van temetve a naplómban, s hogy fel fog-e onnan valaha támadni, az igen kétségesnek látszik előttem. Szeptember 2-án hazai csomagot jelez a postás. Persze nem tudom megvárni, míg sorra kerülök, hanem Hondl protekciójához folyamodok, s meg is kapom soron kívül. Lázas izgalommal esünk neki, mert a fiúk is tudják, mit tesz az, ha nekem csomagom érkezik. Már a kinézéséből tudom, hogy dupla a feneke. Jún. 23-án adták fel odahaza, s így elég friss híreket remélünk. Persze jókat is. Előkerülnek a kincsek, egy zacskó bonbon, marmelád, 6 gilettpenge, 3 csomag keksz, jegyzetfüzetek stb., de egy csomó eltűnt: persze a java, a csokoládé, kakaó, 3 szappan, 1 ceruza, s egy pár harisnya. Ez a cenzori százalék elég magas. Nem a legjobbat kívánom az eltulajdonítónak, de nem sokat érek rá búsulni, a fenék tartalma mindenek előtt való. Két levél, két térkép, s Az Est és a Budapesti Hírlap június 16-i száma kerülnek elő. És mire az egyiket kiszedem, a másik már szétkapkodva mindenfelé száll a szobában, mindenfelé lázas szemek futnak keresztül elölről hátra, hátulról előre a sorokon, mohón keresve a nagy szenzációt, a legfontosabbat az életet jelentő hírt, a közeli békét, a béketárgyalások megkezdését, a döntő győzelem hírét. De semmi. Semmi, átkozottul semmi az, ami itt olvasható.

Menjünk sorba, adom ki a direkciót, s felváltva elkezdjük elölröl a hangos olvasást. Közbe persze végigrohanok a leveleken is, s megkönnyebbülve állapítom meg, hogy semmi baj, minden a régi rendben. Hála a jó Istennek. Két nap előtt is felolvastunk már egy Estet, mely szintén júniusi volt, s a harctéri jó híreket a románok betörése és Brassó bevétele sajnos nagyon egalizálták. Az erdélyi fiúknak kivált sápadt a képük. Nincsen öröm üröm nélkül. Meg kell szoknunk lassan, hogy ha a világ összedőlésének hírét kapjuk, azt is közömbös képpel vegyük. Mindig csak rosszabb hírek. Nem szabad a holnapra gondolni, s egyáltalán semmire sem szabad gondolni. (Pásztor Árpád művét, a Vengerkákat is mostanában olvashattuk.)

A kozákkapitány kajánul vigyorgó képpel újságolja nekünk az oláh hadüzenet hírét. Méltóbb hírhozó ennél a pokolból szabadult halálfejű gazembernél nem is lehetne. Egy júliusi német lapnak jobb híre szerencsésen ellensúlyozza a rosszakat. Eszerint az orosz a nagy offenzívánál 300 000 emberénél s 20 000 tisztnél többet vesztett. Hálásan gondolunk vitéz szövetségesünkre, s a reményünk megint csak éledezik. Helyzetünk itt egy keveset javult, ebben az itt járt svéd komisszióké az érdem, akik Trojszkoszavszk felé utaztak tovább. Sajnos számíthatunk arra, hogy távozásukkal hamarosan az újabb komiszságok fognak megismétlődni. Már ismerjük ezeket a komissziók érkezését s jelenlétét jellemző könnyítéseket. Rövid életűek szoktak lenni.

Rotánk kosztja a hangversenybevételek révén tényleg javult, berántott levest kapunk és egészen jó borsófőzeléket. Éppen ideje, mert pénzért sem lehet már valami harapnivalót kapni, a muszka úgy félti mindenét, mintha az éhhalált érezné közeledni. Kun és Delhányi, a főzőkanál művészei megpróbálkoznak egy kifőzde megnyitásával, és 20–25 kopekes vacsorákat készítenek, de csak egy hétig bírják, aztán megbukik az üzem, mert nem tudják a szükséges húst beszerezni. Az a vigasztaló hír kering, hogy a svédek fognak valami konyhát berendezni ahol csekély pénzért tűrhető ételeket kaphatunk majd. Az állomáson egy 200 tisztünkből álló szállítmány utazott át Chabarowskba. Sikerül velük beszélnem, s a 69., 44., 60. ezredbeliekkel pár szót váltanom, de nem sokat tudtak mondani, jóllehet július 16-17-ei foglyok voltak. Hihetetlen, hogy milyen tompa közönnyel vonogatják a vállukat a legtöbben, ha az ember hírekért zaklatja őket. Azt hiszik, mi is tudjuk azt, amit ők, az nem újság, s csak véletlenül lehet valamit kiszedni belőlük.