1917. június 29. – augusztus 15.

Péter és Pál napja! És az emlékezés ismét kezembe adja a tollat. Szó szerint is. Eddig tintaceruzával jegyeztem naplómat, ezentúl tollal, hiszen ha így folyik az idő, még a tinta is meghalványodik, mire hazakerülünk. Ha nem lettem volna elég elővigyázatos, és közönséges ceruzával írtam volna naplómat, ma már az elejét sok helyen nem is tudnám elolvasni. Parányi betűkkel, sokszor az írótollat hátára fordítva rovom a sorokat sor alá, egynéhány oldalon egy egész esztendő keservei.

Péter-Pál! Ennek a napnak nemcsak a diákgyerekre van varázsos hatása, hisz a nagyvakáció tündérországát nyitja meg előtte, hanem a gazdára is, akinek biz nem a pihenést, hanem a munka dandárját jelenti. Otthon most ezer és ezer kasza pendül meg, s az aranysárga termés engedelmesen megdől előttük, a kalász meghal, hogy életté legyen. A rengeteg orosz front hosszában elcsitult az ágyúk morgása, drótkerítések s lövészárkok vonalai mögött ezer és ezer cséplőgép dobog és búg. A mieink csépelnek ott az orosz meghódított földjén, míg odahaza a muszka plennik aratják és cséplik a magyar búzát. És én sem egyik, sem másik helyen nem lehetek. Ilyenkor is itt kell senyvednem Szibériában, a kolera és tífusz, a tetű és poloska, a malária és szifilisz országában, a nehéz emberek hazájában. Mit ígérjek hát váltságul a mindenhatónak? Meddig tart még ez a kínszenvedés?

A lapok olyan hírekkel vannak tele, hogy az ember azt hihetné, nem tarthat soká, az orosz már nem viheti tovább. Az eddigi vezetőket már mindenütt félretolta az értelmetlen tömeg, s ez viszi a vezérszerepet. Köztársaságokat alakítanak egy hadnagy elnöksége alatt, osztogatják a földet, köztulajdont és magántulajdont egyaránt, rablóbandák garázdálkodnak a fegyelmet nem ismerő katonasággal egyetemben. Az állampénztár üres, adót senki sem fizet, hadikölcsönt az ördög se jegyez. Az állam rendületlenül nyomatja a 100 és 500 rubeles bankókat, mindenütt ezeknek vadonatúj példányai láthatók és ennek megfelelően zuhan a rubel a külföldi piacokon. 100 rubel már 150 márkáért kapható. A gyári munkások már nem sztrájkolnak, hanem egyszerűen határozatilag kimondják, hogy a gyár az övék, vagy szerényebben megállapítják, ugyancsak határozatban, hogy ezentúl a napszám 20–30 rubelocska. A katonavonatoknak irányt kell változtatniuk, ha a front felé találnak indulni, mert az utazók társasága a lokomotívvezetőnek kiadja a parancsot, hogy a vasparipát hazafelé igazgassa. (Megy a gőzös Kanizsára… milyen vígan fújhatnánk.) Ha ezer Ciceró szolgálná is az orosz államot, ezeknek a füleknek minden érv, minden szó hasztalan lenne, tenni pedig a tömeg ellen senki sem mer. Teljes összeomlás ez, az új vezetőnek, Kerenszkijnek nem nagy jövőt lehet hát jósolni, mikor arról beszél ilyen körülmények közt, hogy „nekünk okvetlenül egy offenzívát kell csinálnunk." És újból behívja a szabadságolt öreg katonákat. Az első induló ezredek „leszavazták" a frontra menést, mások azzal az ürüggyel tagadták meg, hogy ilyen tökéletlen felszereléssel nem lehet a frontra menni. Lassan a vasutak is kezdik felmondani a szolgálatot, kivált a lokomotívok. Ha ez így megy tovább, végül csakugyan nem mehetünk másként haza, mint tengeren. Csak az is közelebb lenne hozzánk, nem pár ezer kilométerre!

A muszka Amerikától várja a segítséget. Azzal fenyegetőzik, hogy más módon pénzhez jutni nem tudván, az iparvállalatokat lesz kénytelen elkobozni, vagy legalábbis azok vagyonának egy részét elvenni, persze az amerikaiakét is. A fizetések megszüntetésének veszedelme is fenyeget. Japán lázasan fegyverkezik a muszka háta mögött, Kínában lázadás, s egész tartományok mondják ki függetlenségüket az anyaállamtól. Nincs a törvénynek se ereje, se tisztelete, s ahogyan óriási lángokban égnek körülöttünk az erdők, elfogva előlünk rettenetes füstoszlopaikkal még a napvilágot is, úgy ég körülöttünk az egész világ. Elhal-e vajon a tűz, vagy eljut idáig is, és úgy kell kitörnünk az izzó zsarátnokon át vagy lángfalak között, mint az égő préri kétségbeesett vadjainak? Az aztán az utolsó kártyalap lesz, amire mindenünket fel kell tennünk.

Komor gondolatok ezek, de nem fölösleges ijesztgetése önmagunknak. Jó előre gondolni a legrosszabb eshetőségekre is. Ilyenkor érzem, hogy milyen semmi egy ember, és milyen semmi valamennyiünk akarata is. Az óriási távolságok és a természeti akadályok leküzdhetetlennek látszó hosszú sora meredezik előttünk, nincs innen kiút. Hány hosszú órát töltöttem térképem előtt, keresve a megoldást, és még csak félig meddig elfogadhatót sem tudtam találni! Kedves gondolatom volt, hogy valamiképpen egy folyó hátán, csónakon jussak ki innen más ország felé. Egy rossz lélekvesztőn negyedmagammal 8 napot töltöttem egyszer a vén Duna áprilisi széltől borzas hátán, s ez a Magyaróvártól a Dráva alá vezető út kitűnő iskola volt nekünk, ismerem a folyóvíz minden titkát, de a térkép még nem tud tanácsot adni. Minden folyó felfelé fut, az északi Jeges-tengerbe, és innen pár ezer versztnyire az örök jég hazájában torkollik abba, de ezer verszteket fut még előzőleg sivár tundrák közt, ahol már növényi élet sincs, vagy egy-két hónap a vegetáció ideje. Hej, ha a Selenga délnek folyna a Góbi felé, aligha lennék már itt! (Egyik tervem a következő volt: csónakot szerezni, a Selengán lemenni a Bajkálig, a Bajkálon elevezni vagy vitorlázni a túloldali kifolyásáig az Angarának, ezen azután tovább Irkutszkon át egészen fel az első Tunguzkán Jenyiszejszk városáig. Onnan átgyalogolni vagy 200 versztet nyugat felé, míg az első nagyobb folyót érem, ez az Ob felső folyása, innen új csónakon lehetne tovább utazni Tomszk fölött el északkelet–keletnek Troizkig, ahol az Ob északnak fordul. Innen ismét gyalog kellene átjutni az Ural havasain keresztül nyugatnak a Volga valamelyik mellékfolyójához, pl. Kámához vagy az Arhangelszknél a Fehér-tengerbe ömlő Vicsegdához, s ha ezeken is sikerülne végigjutni, akkor ugyanott lennék, ahol most. Vagy Arhangelszk fagyában, vagy Asztrahán forróságában, de alig közelebb az otthonhoz. Hisz látom térképemen, hogy arra is fogolytáborok vannak, s az ottaniak talán Szibéria felé keresik a menekülés útját. (Később valóban megtörtént, hogy a nagy zűrzavarban Európának szökő foglyaink találkoztak olyanokkal, akik viszont Európa felől jöttek s Vlagyivosztokon át akartak menekülni, egymásnak szaladtak, akár a fejüket vesztett nyulak egy körvadászaton.)

Mifelénk még eddig meglehetős a csend. Tomszkban már volt egy kis kravál. A fegyenceket kiszabadították az általános szabadság nagyobb örömére, ezek aztán hamarosan bandákba verődtek és ostromállapotot kellett elrendelni, olyan galibákat csináltak, míg újra lefülelhették őket. Talán ezért szervezték meg nálunk is újabban az ún. „Milíciát", a tábori rendőrséget, melynek a közbiztonságot kellene talán szolgálni, ehelyett azonban kizárólag a plennicsempészek lefülelésére dolgozik, mert a csempészett árut elszedheti. Ezek a jó fiúk nagyon éhesek minden portékára, s nincs kegyelem, ha valakit megfognak. Lassan inkább rabló lesz már, mint milícia ez a társaság. Nagy örömmel fogyasztják el a bricseszben becsempészett kolbászt, vagy a köpeny alól előhalászott cukrot. A kommandóra csak akkor kerül a plenni, ha Röndér úr jóllakott. Sírjunk-e vagy nevessünk, Szibériában minden intézmény ilyen furcsa akklimatizálódáson megy keresztül. Akadt olyan kemény gyerek is a bajtársak közt, aki megtagadja az áru átadását, s csak a kommandón hajlandó erre, de ez az elv se helyes, mert legföljebb más eszi meg a kolbászt, s amellett pár pofon is kijárhat, sőt a kommandón 10-20 napi „szutki" is jár ennek tetejébe. Jelenleg is, a mi barakkunkból heten ülnek ott, köztük Braun, Singer és Várterész 20 napot kaptak, mert egy kis csempészettel egybekötött kirándulást rendeztek a tavasz örömére, és a téglagyári lavkában fülelték le őket. Az ilyen kirándulásról nagy virágcsokorral szokás visszatérni, a csokor nyelében rejtőzik vagy 1 font cukor. Nevetünk néha, ha sírhatnánk is! Egy újabb s a muszka előtt még ismeretlen fogás ez, jól bevált cukorcsempészés, mely már egyszer megérkezett tábori csomagokban is. Egyik bajtársunk meszelővel, meszescsöbörrel és meszes ruhában szokott naponta bevonulni a kerítésünk falai közé kívülről, a csöbörben azonban csak felül egy kartonlapon fekszik száraz mész, alatta dugáru. Egy más alkalommal tojáshoz jut a külső táborban egy társaság, és sapkájuk alá rejtve hozzák be, meglehetős büszkén hordozva orrukat s lehetőleg nem mozdítva a fejet, nehogy a tojások kiguruljanak. A hivatásos csempészek pedig éjjel dolgoznak − ma éjjel is két ízben is lövésre ébredtünk.

Apróbb dolgokat igen jól lehet a kerítésen is átdobni, ha bent egy bajtárs segít. A posztokat azonban nagyon szem előtt kell tartani, mert úgy csapnak le, mint a vércse, ha valamit sejtenek a plenninél. Kitűnő jelenetet láttam nemrég. Egy bajtársunktól a muszka őr vagy 2 font cukrot kobozott el és nagy vidáman járt fel s alá, a könyörgő plennit kutyába se véve. Hasztalan ígért pénzt is a szerencsétlen, a muszka hathatatlan maradt, elzavarta a plennit, s a cukrot a földre téve vígan sétált föl-alá, nem is álmodva a következményeket. Egy másik ügyes plenninek ugyanis elég volt egy pillanat, míg a muszka háttal volt, s a cukrot máris visszalopta. Megfordul a mi muszkánk, s hülye képpel bámul a cukor hűlt helyére, no de aztán jött is a rettenetes szitkozódások özöne, ami azonban mind nem segített már. Egy más alkalommal a football-labdát egyikünk teljes erővel a poszt széles pofájába lövi. A muszka a váratlan pofon, de még inkább a röhögő plennik miatt éktelen dühbe gurul, és a feltűzött szuronnyal nekiront a labdának. Szúrja jobbról, szúrja balról, de mindig melléje megy a szerszámja, vagy ha egy kissé hozzátalál is, a keményre fújt labda félrepattan a szurony alól, telibe találni pedig nem sikerül. Az átkozott plennik pedig még jobban röhögnek. Végül úgy menti meg a helyzetet, hogy a labdát felkapja a földről. Nem is adja vissza, pedig vagy háromnegyed óráig maszlagolnak neki a fiúk. Nagyon megsértődött, de a parancsnokot mozgósítjuk, s így a labdát mégiscsak vissza kell adnia.

Általában azt tapasztaljuk, hogy muszkáink velünk szemben gorombábbak lettek. Kutatom az okát, de nem tudok a nyitjára jönni. Mintha valaki ellenünk izgatná őket. Általában megállapítható, hogy a köztük levő goromba s rosszakaratú fráterek lettek úrrá a szelídebb természetűek fölött, és az aljas ösztöneik azokkal szabadabban mutatkoznak, mint eddig. Azelőtt nemigen fordult volna elő pl. az, ami most gyakran megesik, hogy valamit meglátnak a plenninél, s egyszerűen kiveszik a kezéből és odébbállnak vele, ha az illető nem mer a sarkára állni. Nem jó előttük semmit sem mutogatni, még egy skatulya gyufára is ráesnek. Kitört belőlük a vadállat, mert nem érzik az ostort. Ezek a hitványságok a mis szimpátiánkat is lehűtik a jó muszkákkal szemben, s kezdünk jobban farkasszemet nézni, mint eddig. Éppen jól jött az én szász komámnak bejutása a tiszti táborba. Itt kint furcsa módon kezdenek velünk bánni a jó testvérek, az egyenlőség és szabadság nagy hívei, akik immár felszabadultak, és mivelhogy ők felszabadultak, körülnéznek, kit lehetne még jobban leigázni. De hiszen nem való nektek más, mint kancsuka és cáratyuska, mondogatom sokszor, mert sokszor kell erre a meggyőződésre jutnom.