1917. november 1-7.

Elmúlt a vasutassztrájk is, Oroszországban ez a legújabb kellemes meglepetés. Mindent megkaptak a vasutasok, amit csak kértek, mert erőszakkal nem tudott ellenük fellépni a kormány, nélkülözni pedig természetesen még kevésbé tudta őket. Egy újabb tünete a rothadásnak. Megindul a levélposta, de többnyire csak igen régi lapokat kapunk, melyek valahol aludtak a forradalom alatt.

Összeírták a tüdőbetegeket, sőt még a kórházból is kitessékeltek közülük azokat, akik eddig ott tanyáztak, azzal, hogy innen Tocki (Tockoje?) táborba kerülnek összpontosításra, s onnan indulnak haza, de mindmáig hasztalan várják a várva várt indulást. A fiúk annyira nem bíznak már a muszka ígéreteiben, s annyira félnek, hogy az előző transzportok sorsára jutnak, megrekednek valahol az éhező európai-Oroszországban, hogy a legtöbben kérvényben kérik, hagyják itt őket. Kacagni kellene ezen valóban, ha nem lenne inkább sírnivaló. Micsoda tülekedés folyt azért, hogy bejussanak egy ilyen betegtranszportba, s íme. Laurizt Géza kollégámat (gr. Berchtold gazdatisztje) hazulról kérik ki a komisszió elé, de az ő hazajutása éppen olyan problematikus, mint a többieké.

Régen hallottuk, már hogy a pápa is békeajánlattal fordult a küzdő felekhez, de semmi eredménye ennek a lépésnek máig nincs. Nem is igen hederítünk rá. Sok ilyesféléről hallottunk már itt, bennünket ugyan egykönnyen nem lehet bizakodókká változtatni. Készüljünk csak a télre. Úgy látszik végre (jókor!) odahaza is gondolkodni kezdtek rajta, hogy nekünk is elkelne egy kis téli s egyéb ruha, s nagy küldeményeket indítottak Szibériába. Állítólag Vladivosztokban óriási ruhaszállítmányaink vannak, de a muszka nem tudja, vagy nem akarja azokat továbbküldeni. Csak igen vékonyan érkeznek ide ruhaszállítmányok. Dr. Merben törzsőrmester, aki az egyik maródiszobán lakik, van megbízva ezek szétosztásával, s ez ügyben 25-ször, ha nem többször összehív bennünket bizalmi férfiakat és a barakk-kommandánsokat, de hogy semmiből hogyan elégítsen ki mindenkit, azt nem tudja kitalálni. Abban állapodunk meg, hogy elsősorban azok kapnak ruhát, akiknek télen át is ki kell járniuk a barakkból, tehát a konyhai és egyéb munkások, postások, bizalmi férfiak. Ezen a címen blúzt és nadrágot utalnak ki. Előbbit rögtön kitöröltetem, utóbbi jobban elkelne, de látva, hogy barakkunkra összesen tíz nadrág jut, holott legalábbis 30 kellene, szintén visszautasítom. Elfogadnánk, hogy nem lehetséges többet juttatni, ha nem látnánk, hogy a németeknek bőségesen jön ruha és még azt is meg tudják csinálni, hogy a kopottabb köpenyeket beszedik, s helyettük újakat osztanak ki. Ezek nem mostani gyerekek.

Fő a fejem, hogy csináljam meg a lehetetlent, s hogyan szereljem föl mégis valahogy az embereimet. És csaknem sikerül. Egy-egy köpenyből három más ruhadarab, blúz vagy nadrág kerül ki, elhatározom tehát, s a barakk is örömmel fogadja, hogy varratni fogunk. Köpenyt össze-vissza négyet adunk ki. Fehérneműje mindenkinek rongy már, és a magyarokra, kb. 150 személyre 3, azaz három darab ing és alsónadrág esik. Müllerrel vizsgálóbizottsággá alakulva eldefilíroztatjuk magunk előtt szegény fiúkat, hogy a legrongyosabbakat kiválogassuk. Hát szomorú egy menet, hogy ne mondjam! A kevésbé rongyosak, akiknek most nem jut ruha, szintén úgy néznek ki, mint odahaza a legutolsónál utolsóbb országúti vándorköszörűs. Egy-egy nadrág vagy blúz ára 30 rubel körül jár, ki engedhetné hát meg magának, hogy vegyen! Csak egy-egy kínai paplansapka (fülre húzható), kesztyű és 1 db szappan az, ami mindenkinek jut. Ilyenformán a kiosztás közelégedetlenséget kelt, s mert bűnbakot kell természetesen keresni, erre a szép hivatalra egynéhányan jómagamat pécézik ki. Erre jó előre el voltam már készülve, s azért mindig a legvilágosabb képet igyekeztem festeni mindenkinek arról, hogy mint állnak a dolgok, sajnos hiába. Állítom most ismételve, hogy a kritikán aluli koszt szegény bajtársaim elmebeli képességeimre is roppant hatással volt. Meglett józan eszű férfiak olyan abszurd állításokat engednek meg maguknak sokszor, hogy az ember esze megáll. Hisztériás tajtékzással köpködik ki a legalávalóbb vádakat. Így elém áll Schindelberger Aurél tanító úr és sápadtan vágja szemembe, az egész barakk előtt hogy én vele szemben a kiosztásnál „igazságtalanul és rosszhiszeműen" jártam el. Sőt, továbbmegy, s kijelenti, hogy én általában rosszindulatú ember vagyok. Nem tud kihozni a sodromból, mert egynéhányszor érintkeztem már vele, s azt a meggyőződést nyertem róla, hogy nem ura se idegeinek, se gondolatainak, nyugodtan elismétlem tehát előtte, hogy ugyanazt, amit speciel neki már kétszer teljesen megvilágítottam, hogy x ruhadarab állott rendelkezésre és 3x-re lett volna szükség, tehát nem lehetett segíteni. Felhívom, hogy melyik bajtársat gondolja kevésbé rongyosnak s rászorulónak azok közül, akik kaptak, nem is az én megállapításom szerint ő. Erre nem felel, csak azt hajtogatja, „nekem négy darab kellett volna és egyet sem kaptam."

Lovagias útra terelve a dolgot bocsánatkéréssel intéztük el, de nem kis keserűséggel kellett megállapítanom, hogy Schindelberger legalább kimondta, ami az oldalát fúrta, ellenben sokan semmit sem szóltak, csak magukban dühöngenek s görbén néznek rám. Hát hálás egy állást vállaltam! Kétheti leglelkiismeretesebb munka után, mikor még álomban is a rongyosokat osztályoztam, mérlegeltem, ezt kapom jutalmul. Az emberek jó része egészen korlátolttá vált, tárgyilagosságnak híre-hamva sincs, fő az „én", s ezelőtt minden érvnek hasra kell vágódnia. A paprikás hangulat egy Grünfeld Zsaki Szémann-féle ügyben is kifejezésre jut, itt én segédkezem Zsakinak, az előbbiben viszont ő nekem. Hát okosabbat is tehetnénk.

Egy fiatal gazdatárs keres föl, Szieber, kinek édesapja volt gazdatiszt, Szatmár megyei bérlő, ő pedig az óvári akadémia padjairól vonult 1915-ben a harctérre, s onnan ide. Hallott itt rólam, és azért jön, mert tudja, hogy engem érdeklő híreket mondhat. Ugyanis a gyakorlati tanszékhez utódom, dr. Nyárádi mellé volt beosztva, és különös véletlene a sorsnak, hgoy ugyanabban a kis szobában lakott a külső majorban, melynek jómagam voltam első lakója, és amelyhez sok-sok egyéb emléken kívül egy lóról való bukfenc utáni agyrázkódás kellemes, nyugodalmas napjainak emléke is fűz. Sok közös ismerőst találunk, és az azóta megváltozott óvári világról sok dolgot mesél a derék gyerek. 1916 tavaszán hagyta ott Óvárt. Gazdasági könyveket kell ígérnem neki, s a könyvtárból sikerül kiprotezsálnom Krafft nemrégiben érkezett kitűnő Állattenyésztését. Jómagam a Toussaint gyúrom, de az utóbbi két viharos hét alatt bizony alig nézhettem bele. No, a tél alatt lesz talán rá időm. Már itt van.

A kapun ismét szabad a kijárás, hacsak egyik másik őr, aki éppen bal lábbal kelt föl, meg nem bicsakolja magát. A rókalyukon mindig kényelmesen lehet közlekedni, s ha Sanyiéktól késő éjjel jövök esetleg haza, erre mindig biztos a kapupénzmentes bejárás. Új praporcsikunk, egy háromszor sebesült fiatalember igen finom, derék embernek látszik. Sokszor felkeresi szobánkat és Müller karosszékében órákig elüldögél. Rettentőn unhatja magát, úgy nézem. A kantinban dohányt és cukrot is árul, azt hisszük azonban, csak addig, amíg ez a komiténak fülébe nem jut. A kerítésen belül csupán egy oroszunk van, a pékségünk starsija. Egy címeres gazember. Nem hagyja sohasem teljesen kisüttetni a kenyerünket, hogy az így nehezebb legyen, s a fölös súlyt eladja, pedig az amúgy is kis porció egy részét vízen kapjuk. Naponta 8–10 darab kenyeret ad el, 70–100 kopekért darabját. Feljelentettük, és parancsban is jött, hogy a pékség vezetését át kell adnia a mi kezeinkbe, de ő a jó jövedelmet nem engedi el, a parancsot kutyába se veszi. Hasonló az eset a külső pékségben is, sőt mikor itt Matusevich foganatosítani akarja parancsát, a muszka azzal fogadja, hogy nem ismeri őt, s kifelé tuszkolja az ajtón, hátulról jókorákat lökve rajta. Így néz ki ma egy muszka táborparancsnok.

A külső plennik közül folyton érkeznek vissza sokan. Medgyes és Öry is megjöttek az erdőről pár osztrákkal együtt. Dr. Fekete még ott maradt, míg a nagyobb hidegek nem jönnek. Ismét összeírta a muszka minden egyes plenni összes adatait nagy külön ívekre, melyek mind más-más nyomtatott számot viselnek és ugyanazokat a rubrikákat ötszörös példányban tartalmazzák. Egy ebből nálunk marad. A könnyen bizakodók szerint ez már a hazaszállításhoz szükséges. Friedrich, aki a Svédországba menő transzporttal ment el tőlünk, már hazulról ír. Úgy halljuk, hogy ezek a bajtársaink a muszkával kötött megállapodás szerint mind hazakerültek már Svédországból.

A muszka óriás szorgalommal nyomja új bankóit. Ebben az egyben roppant tevékeny. De a papírnak már nagy szűkében lehet, mert a legújabb 20 és 40 rubeles jegyek csak akkorák, mint az eddigi papír 5 kopekesek s az új 250 rubelesek, mint a régi 20 rubelesek. Ez az utóbbi egyébként igen ízléses, szép bankó, ellenben a 20 és 40 rubelesek kritikán aluli gyártmányok, eleinte el sem akarják hinni, hogy ez pénz és nem valami mozijegy s csak nehezen fogadják el az emberek és lesajnáló mosollyal…

Cigánybandánk négy tagja szintén „svédes" (Jól húzták az orvos urak fülébe.), és búcsúhangversenyt rendeznek minden barakkban. Nálunk ebből Leu barátunk nagy züllése indul. Az öreg a múlt héten, kártyán vagy 300 rubelt nyert, s szintén svédes lévén, nagyon együttérez a morékkal.

1917. november 1. Halottak napján azokra gondoltunk, akik immár porrá és hamuvá váltak a világháború tüzében. Jómagam csak Janzsó Béla pajtásról tudom, hogy többé nem fogom viszontlátni, de ha az Ég hazasegít, biztosan sok, a szívemhez közel álló jó barátért kell szomorkodnom. A Berezovkán szerzett jó pajtások közül Csizmadia Lajos az, akihez én is kirándulok ma a temetőbe. Alig találom meg a sírját, mert a festetlen 5 fakeresztet keresem, s ezek közül a két szélsőt feketére, a másik kettőt zöldre festette valaki. A sírok közül kivágták a gazdagon felburjánzó fenyőcsemeték sűrűjét, és most példás rendben feltöltve sorakoznak azok, hosszú sorokban, katonás haptákban. Bizony meg is szaporodtak tavaly óta szépecskén. Igen sok a tiszti sír is, melyek mindegyikét igazán művészi emlék jelöli. Két germán önkéntestársunknak, Kellernek és Niemannak sírkövei is nagyon szépek, a monumentális közös emlék pedig ma is olyan impozánsan komoly hatást gyakorol reám, mint amikor először láttam. Örvendve tapasztalom, hogy Szibéria fagya eddig mit sem ártott neki…

Nikiforoff nevét hallom említeni, s a temető egy sarka felé mutogatnak. Arra tartok, és most saját szemeimmel győződhetek meg róla, hogyan bántak el a muszkák volt parancsnokukkal. Itt a sírja, egy a szöges, patkós csizmáktól keményre rugdalt alig észrevehető domborodás, mit egyetlen karó se jelöl. Hatalmas, kb. 3 méter magas kettős kereszt állt fejénél, ezt azonban kidöntötte a féktelen indulatától elragadott tömeg, s most a fenyőcsemetékre dőlve, félredobva hever, egy hozzávágott pálinkásüveg cserepeivel tövében. A vagyonosabb oroszoknál szokásos nagy és ízléstelen bádogdoboz, melyet kétszárnyú üveges ablak fed, hogy annak kinyitása után a nem kevésbé ízléstelen műkoszorúhoz juthasson az ember, ugyancsak osztozott a fakereszt sorsában. Földhöz csapták, berúgták a bádogoldalait, összetörték, a koszorú rikító zöld bádogleveleit, ágait, fekete-fehér szalagjait belegázolták az agyagos anyaföldbe, sőt azt is széttépték és külön-külön tiporták meg minden betűjét. A két szomszédos sírnak is kijutott a verésből, ezek is megtiporva s félrebillent keresztekkel kerültek ki belőle, és nem volt ember, aki valamit is helyreigazított volna. Mint egy bélpoklos holmijához, hozzá nem nyúlna senki egy darabhoz, legföljebb ha a csizmája orrával piszkál meg kíváncsian egy foszlányt: hát ez mi lehetett…. Jókai regényébe illik ez a történet. Lent a temető másik sarkánál, egy fenyőnél ismét sokan álldogálnak. Itt lőtték agyon Nikiforoff gyilkosát, állítólag ehhez a fenyőhöz kötötték. Ide is temették valahova. Mikor aztán megfordult a kocka, kijöttek ide ájtatos nóták mellett, újból kiásták, díszbe öltöztették újból rendesen eltemették. És most egy közeli kis kunyhóban a mi embereink egy díszes síremléken dolgoznak, melyet a muszkák a „hősnek" megrendeltek.

Így lesznek az elsők utolsókká és az utolsók elsőkké. A mi puha európai lelkünk azonban borzadozva bámul ezeken a történeteken. Micsoda tőlünk elütő emberek ezek, micsoda lelkük s miféle őrült indulataik vannak? Ha elgondolom, micsoda jámbor képpel, mily pontosan egybezengő dallamok mellett láttam annak idején ide kiballagni a tömeget, s ha elképzelem, mivé váltak itt ezek az emberek, alig tudok magyarázatot találni. Dosztojevszkij Raszkolnyikovját mindig túlzásnak hittem: most már tudom, hogy nem az, hanem tipikus muszka regény az előttünk érthetetlen orosz lélek rajza. Az orosz nép titokzatos és kimeríthetetlen, így mondják maguk az oroszok is. Ezzel a lélekkel először akkor találkoztam, mikor egy muszka katonával álltunk szóba, aki szelíd mosollyal beszélte el, hogy eladta a kincstári dolgait, mert egy kis cigarettára kellett a pénz, és most alighanem 5-6 évi börtön elé néz. A muszka nem képes magának parancsolni, ha valamit megkíván, vagy ha valami vagy valaki kihozza sodrából. Gondolkozás nélkül követi vad ösztöneit.
Ha azután lehűltek az indulatok, néha szánakozva bánkódik az elkövetett dolgon, néha a vállát vonogatja csak, mivelhogy ezt nem lehetett kikerülni.

Keményre fagyott a föld, de a nap szépen süt, mikor visszafelé tartunk a temetői úton. Jólesett a testnek is egy kis mozgás. (itt jegyzem fel, hogy Csizmadia sírjának a keresztbe égetett sorszáma 345.)
Az elmúlt héten voltam Szász pajtásnál. Most egy másik magyaróvárival s még egy tiszttel lakik egy szobában, a bátyja, mint most hallom, Lepossa Marianne férje, vezérkari százados volt, aki négyszeri sebesülés után Kalusznál esett el egy csetepatéban. Az amerikai konyha vezetését Bellétől Vörös veszi át, Belle pedig a felső tiszti táborba kerül dr. Faisztl helyébe, aki újra megnyitotta fogorvosi rendelőjét egy bataillonunkkal szemben levő faházban. Vlasics a technikusa. Sok muszka jár hozzájuk, főleg hölgyek.

A színházban hetenként kétszer mozit élvezhetünk. 50 kopek a jegy. Egy igen buta amerikai drámát kapunk ízelítőül. Ha így folytatják, megbukik az üzlet. Itt is a plenni megnyúzása a jelszó, s azt hiszem, nem sejtem rosszul, ha nem annyira az oroszt, mint a saját embereinket gondolom ludasnak. Az oroszokat rendesen egy plenni ugratja bele ezekbe a vállalkozásokba, s a muszkának olyan képet fest a haszonról, hogy az aztán a bőrt is lehúzná rólunk. Az önkéntesbarakkban is szépszámú uzsorás van, hál Istennek, a magyarok közül egy sincs, aki 100 rubelt havi 6% mellett adna kölcsön, vagy pl. egy német osztrák cég a 20 kopekért helybe szállított rizikómentes fekete kenyeret 30-ért adja tovább.

A maródiszobákban elhelyezkedett, jó helyet, kosztot, varrógépet kapott s munkára nem járó suszterek és főleg a szabók lehetetlen árakat kérnek a ruhavarrásért, s a legkülönösebb, hogy mindig kevesebb és kevesebb kerül ki egy-egy átalakított köpenyből: jövőre már két köpenyből fognak egy blúzt készíteni. Az orvosi rendeletek nem sokat használnak, rögtön kész a válasz, hogy ők a városban mennyit tudnának keresni. Akinek nincsen pénze, annak kötelesek ugyan megfoldozni a ruháját, s ezt meg is teszik, de úgy, hogy a szegény önkéntes nem tudja, nevessen-e vagy sírjon utána. Kívülről rácsapnak a lyukra egy foltot, a géppel körülszáguldanak rajta, a megmaradó s lelógó foltfüleket kissé le is nyírják, és kész a reparatúra, melyet megvető mosollyal hajítanak a boldogtalan tulajdonos nyakába, aki még lyukasabb gatyában vár egyetlen nadrágjára. Így fest a „nadrágos ember" Szibériában, szemben a szabó elvtársakkal, akik bezzeg odahaza az egyenlőség és vagyonfelosztás elvét vallották. Most lehetne beszélni róla. Ismerősöknek azért juttatnak ám kölcsönöket, 30 rubelt 100 koronáért. Amikor a városban ezért 45–46 rubelt adnak. Igaz, hogy a svéd és dán Vöröskereszt a hazai 100 koronákért csak 27–28 rubelt juttat hozzánk, tehát még nagyobb rablók is vannak. Legyen nekik könnyű a föld! Egy kollégánk nem bírta ki szó nélkül és írt ennek a jámbor egyesületnek, válaszra is méltatták sorait, amennyiben a használt hang ellen tiltakoztak. Arról ellenben nem írtak semmit, hogy miért fizetnek oly keveset. Ma a jótékonysági egyesületek úgy látszik, önmagukkal szemben gyakorolják a legmeghatóbb jótékonyságot. Andreas Visted, aki üzletember, 100 koronáért 35 36 rubelt küld Bergenből, ennyit tehát jobbal elvárhatnánk a Vöröskeresztektől is. Agyontámogatják szegény plennit ezek a jó urak és hölgyek.

A pénzszerzés dühe odahaza is megvadítja az embereket, ezt néhány hazai újságcikkből olvassuk. Itt is pénzért harcol mindenki, de ez érthetőbb, hiszen a létért, az élelemért való küzdelem vagy a hazajutás vágya az indítóok. A leleményesség ugyanis kifejlődik a plenniben. A kis Havas egy hazai litográfussal társul (Ormai) és sokszorosítóirodát rendeznek be. Jól megy nekik. Újságfordításokon kívül itt készülnek az ún. barakkpénzek. Az orosz aprópénz hiánya kényszerít bennünket arra, hogy megfelelő értékű nagybankók letétbe helyezésével ún. barakkpénzt bocsássunk ki. Majdnem minden barakk követi ezt a példát. Legtöbb garanciát a mi barakkunk pénzében látnak, mert ezt a Monopol bocsátja ki, s még az orosz patikában és a lavkákban is elfogadják. Az orosz konyha javítására heti tíz kopeket szedünk mindenkitől, s ezen az összegen minden vasárnap 2 pud húst és 2 pud zsírt veszünk, meg fűszereket. A vasárnapi gulyás kitűnő is mindig. Szelivanov egy vagyon burgonyát szállít 1530 rubelért. Ez a gazember mindent meg tud szerezni. És sohase fog a harctérre menni.

A tegnapi Telegram hozza, hogy Krasnojarskban a német tisztek Jendt ezredessel élükön, aki Berezovkán is volt azelőtt parancsnokunk, lázadást készítettek elő, de leleplezték őket, s most folyik kihallgatásuk. Állítólag az összes szibériai hadifoglyok hadtestekbe voltak beosztva, s a szibériai vasút elvágása volt a cél. Élelmiszereket is gyűjtöttek már. Fanyar mosollyal kell fogadnunk ezt az utóbbi mondatot. Lehetett szegényeknek vagy két pud lisztjük… Ösel- és Dago-szigeteknek elfoglalásáról is ír az újság, s Pétervár elestét veszi kombinációba azzal, hogy „ez a háború végét jelentené." Egy amerikai német nyelvű lap is kerül hozzánk szeptember 5-ről. Inkább a sorok közül tudunk meg ebből sok érdekes hazai dolgot.