1917. november 8-14.

Egy eljegyzési kártyát kapok. Borsitzky Klára és Sípler Jenő jegyesek. Augusztus 26-án adták fel, 7 nappal az eljegyzés (aug. 19.) után. Váratlan és mégsem meglepő hír. Egy hatodik érzékünk fejlődött ki a fogságban, tudunk olvasni a hazai sorok között, kiérezni azokból az író gondolatait, melyeket nem is öntött szóba. Így tudtam én már régen, hogy ez a kártya előbb-utóbb megérkezik, holott még csak célzást sem tett rá senki. A kis Klára megnőtt és férjhez megy. Milyen boldog lehet! Hát vannak még odahaza boldog emberek is. Alig akar ez a fejembe menni. Magyarul szabad írnunk, magyar nyelvű lapon gratulálok tehát, de mikor feladtam, már meg is bánom, hogy nem választottam megfelelőbb, kevésbé fanyar hangulatot az íráshoz. Vagy szabad-e egy boldog menyasszonynak jóformán csak annyit írni, hogy mennyire bánom, hogy immár kiválik kedves levelezőim sorából, mert ezentúl már csak szerelmes leveleket fog írni? De 10 sornál többet írni nem szabad, s így néha nehéz stilisztikai feladat elé kerülünk.