1917. szeptember 30. – október 14.

Szorul a kapca. Ott tartok, hogy nekem, aki eddig csak hitelező voltam, segítettem a pajtásokon, ahogy tudtam, már 10 rubel adósságom van. Ha a kint levő pénzek beérkeznének, sokkal jobban állnék, de hát ez igen valószínűtlen valami. A holmijaim közt kutatok pénzzé tehető dolgok után, s ma délután bemegyek Santl pajtáshoz a tiszti táborba, hónom alatt egy csomó angol regénnyel. Jólesik eldiskurálgatni, egymást egy kicsit biztatgatni. Itt is nagy nemzetközi mérkőzések folynak, a mieink elrakják a német futballistákat, de a nagyon jó osztrák csapattól vereséget szenvednek.

A bataillonból való kijutás megint nehezebb, mert a „szabad" kijárás megszűnt. Cserbakov kijavíttatja a kerítés hiányait is. A frontról jött „rókalyukasok" azonban, akik egész vakondokká nőtték ki magukat, természetesen hamar feltalálják magukat és a tábor egy buckásabb, elhagyottabb részén a sok gaz között oly mesés alagútkijáratot vájnak a kerítés alá, hogy két lépésről se venni észre. Az ember odaáll a szélére, körülnéz, nem látja-e valami muszka, aztán egy ugrással elnyeleti magát a földdel. A túlsó oldalon a kerítés tövében kell kimászni, némi óvatos kémlelődés után. Oly kitűnő helyen kell itt kalapálni, hogy a kerítést esetleg körüljáró muszka őr se veszi észre a lyukat, mert az ösvény ott kissé távolodik a kerítéstől, egy meredek partra haladva.

Pár hét óta a bataillonnak egy szürke lova van, mely köztiszteletnek örvend, amennyiben az eddig 10–12 ember által vonszolt élelmiszerrel, miegymással megrakott szekeret maga cipeli. Végre hát egy életrevaló ötletet beváltottak a tisztelt intézőkörök. Hisz itt egy lónak alig van ára, s központi pénzekből beszerzése semmi nehézséggel nem járt volna már régesrég. Meg is lett volna, és szilárd meggyőződésem, hogy sok-sok dolog másként és jobban lett volna megoldva, ha a tábori ügyek intézését nem tényleges tiszt urak és jogászok, paragrafusolvasók, szavalók, hanem gazdák és mérnökök vehették volna a kezükbe. De hát lehet-e ezt elképzelni?  Ugyebár nem. Ehhez nem elég egy világháború.

A szürkén kívül is járnak a táborban lovak, éspedig vagy 5 darab 2–3 éves erős csikó, akiket a barakkok között tenyésző fű csalogatott ide, s gazdájuk nem is keresi őket, vagy talán nincs is gazdájuk. Mindig a táborban csatangolnak szabadon. Egy németből kitör a lovasszellem, és valahonnan lopott kötélből kötőféket készít, aztán az egyik csikót elcsípve felkantározza, és hátára mászva órákig nyomorgatja azt, és viszont, mert mondanom se kell, hogy sokszor kerül a homokra, a többi bajtárs nagy gaudiumára. Amihez a plenni hozzáfog, az a kezében üzletté válik. Egy hét múlva a csikók már mind fel vannak kantározva, és egy „Lovarda" nyílik meg ezen az alapon, ahol csekély számú kopekek ellenében minden plenni szabadon hódolhat a lovaglási szenvedélyének, illetve megtanulhat lovagolni. Persze csak szőrén, amihez határozottan tehetség kell. Ez nagyon is szemmel látható. Mi mindent is nem lehet itt a fogságban tanulni! A lovarda azonban csak rövid ideig virágzik, addig ti., míg a csikók meg nem unják a nyaggatást és felháborodottan faképnél nem hagyják az üzlettulajdonost.

Az 500. rota nagy dologra készül már hónapok óta, a Leányvásárt akarják előadni. Sárossi fejből írta le a szövegét, s ő és Bagi adják elő a két férfi főszerepet, György, Proszig és F. a női szerepeket. A hangszerelés Blasinának, a zenekar karmesterének remeke, a díszletek Tálos mester kezét dicsérik. A szükséges pénzt pedig javarészben egyetlen ember kölcsönözte, egy egyszerű kovácsmester. Le a kalappal előtte! Sajnálom, hogy nevét nem tudtam itt megörökíteni. A premieren nem voltam ott, őszintén szólva egy hazai műkedvelő előadás színvonalán álló produkciót vártam, ezt pedig még Szibériában is elengedem. De az előadás után hazatérő tömeg ragyogó szemei, a víg zsivajgás, az elragadtatás kitörései olyan nem mindennapi élményt sejtettek, hogy a második előadáson már ott voltam, és zavartalan élvezetben volt részem, olyanban, amilyen itt ugyancsak ritkán kerül. Elsősorban kell megemlékeznem a kifogástalan muzsikáról, azután a szereplőkről, akik bármelyik hazai vidéki város színpadán is jól megállták volna helyüket ezzel a teljesítményükkel. Még a női szereplők is teljes illúziót adtak, nem voltak nehézkesek, mint az eddig látott primadonnák nagy része, pompás táncokat láttunk. Főleg a fiatalság teljes odaadással, önfeledt mámorral élvezett, nekik igazán forró volt az este, és amikor az első felvonás végén a függöny legördült, felocsúdva, olyan egyszerre felcsattanó, mennydörgő vastaps dördült fel, hogy német bajtársaink csaknem lefordultak üléseikről. Ők persze csak a zenét s a játékot élvezhették, és a szöveget nem értve, jobban ki tudták magukat vonni a darab varázsa alól, no meg egy kicsit hidegebb révűek is nálunk, de őszinte irigységgel beszéltek színészeinkről, s irigyeltek bennünket a lelkesedésért és a sikerért. Sokszor került színre még a darab, tisztjeinknek majd a muszkáknak külön előadásokat tartottunk s mindig zsúfolt ház mellett. Voltak, akik mindegyiken ott voltak, és sokan és sokáig betegei voltak neki. Annyi hazai emlék rajzott ki abból, annyi boldog, gondtalan óra emlékét idézte fel mindegyikünk lelkében, hogy az előadás injekció módjára rázott fel bennünket letargiánkból. Igaz, hogy ezek a felkavart emlékek annál nehezebb súllyal nyomták azután egy darabig a szívünket. A sikeren felbuzdulva a fiúk a János vitéz előadását határozták el. Valamikor Újesztendő felé kerülne sorra. Megérjük talán.

Ismét megérkezik egy csomagom, mely január végén lett feladva Darázsfalváról. Cukor, bonbon, teasütemény, szalonna, két ing szépen megjön, valamint megérkezik hiány nélkül Berlinből a kért Toussaint Langenscheidt féle mű, mely levelekkel tanítja az angol nyelvet. Így tanult meg László bajtársunk franciául, s ha ezt a munkát a fogság kezdetén kapom meg, most az angollal messze lennék már. Sajnos közben a türelem is nagyon elhagyott, de meg a viszonyok is megváltoztak, sok a dolgom a barakk ügyeiben, ha pedig a bizalmi férfiúi állásról lemondok, más munkában lesz részem annyi, hogy megint csak nem lesz időm. Az angollal annyira vagyok egyébként, hogy egyszerű szöveggel szótár nélkül is boldogulok. Elelmélkedem rajta sokszor, hogy micsoda abszurd módszerrel tanítják odahaza a nyelveket, és micsoda csökönyös vaskalaposok azok, akik szegény diákjaink fejébe nyelvtani kínzásokkal telt tankönyvek anyagát akarják mindenáron előbb betölteni, s aztán ezen a remek alapon a nyelvre magára megtanítani őket. Miért is nem tanítják így e professzor urak a saját csecsemőiket, bizton gyorsabban tanulnának beszélni! De hát, ha valaki hosszú évek során belecsontosodott valamibe, abból aztán nehéz kiforgatni, s ennek levét issza minden diákunk. Abszurdumnak azonban nagy abszurdum ez mégis.

Most már minden útban levő csomagom, amit lapon jeleztek, kezemben van, kivéve egy tiencsinit. Újabban a csomagok cenzúrázása itt történik, Baumgarten orosz tiszt (német nyelvű) által, és a legtöbb egészen érintetlen, panaszra nincs okunk. Sok régen nem látott hazai extra ruha érkezik, és az ezekben parádézó bajtársak ugyancsak elütnek a magamfajta paplannadrágos plebsbelitől. Sokat a cenzúrán elcserélnek, pl. Pessl köpeny helyett zászlósi blúzt kap. Jómagam is megpróbálkozom az elveszett kazettám megkerítésével, abban a reményben, hogy azt táborbeli csomagban más kapta meg, s a dupla oldalai izgatnak.