1918. augusztus 10.

Régóta tervezgetünk már egy kirándulást a hegyek közé. Eddig is a vacsora utáni sétákat, ahogy a napok hosszabbodtak, megnyújtottuk mind messzebb, mind feljebb a tábor völgyében észak felé, egészen az ott levő első, majd a hátrább fekvő másik muszka telep felé, s eközben kaptunk kedvet egyszer mélyebben belevenni magunkat a messziről felénk sötétlő rengetegbe.

A muszka telepeken nem volt mit tanulmányoznunk. Egy-egy bádogtetős faház, elég rendes külsővel, rendes deszkakerítéssel beszegett udvarral, egy istállóépület, baromfi- és sertésólak. A patakból egy kis eret bevezettek az udvaron keresztül s onnan tovább a szántók felé, úgyhogy öntözhetnének, de ezt nem láttam. A közeli szántókon érőben a vetés, de az aratás még egy hétig is elhúzódhat. A kultúra első képviselője itt a varrógép, más masina nem látható. A szekerek, ekék, borona a kovácsmestert és gonárt is aligha látták, a muszkák maguk fúrják, faragják eszközeiket, úgy hallottam. A földeken búza, zab, burgonya, egy parányi zöldségeskertben sok gaz között valamiféle zöldségek, káposzta.

Ma reggel a hétórai csája után elindultunk Szabó Elemér, Szabó Imre, Braun s Divéky kolléga társaságában egy egész napos kirándulásra. A száműzöttek telepén túl a kis patak folyását követtük továbbra is, mely az északról a Selenga felé lehúzódó táborvölgyben csorog alá. A második telepen túl egy harmadik is lehetett, mert egy összedőlt, elhagyott faház falai állnak még a bozótban. A völgy erre már párásabb és hűsebb, mert a hegyek összébb szorulnak, árnyuk védelmet nyújt a tűző nap ellen, és a patakocska vizétől átázott vízben a dús, nyirkos, sziklás talajú völgyfenék a növényzetnek is nagyon kedvez. Üde, friss zöld lombozatuk van a környező bokroknak, és a keskeny kis tisztáson, mely a patak partján smaragdzöld szőnyeg gyanánt húzódik, finom pelyhes fű- és herefélék keverednek.

A telepeken túl vége a kocsiútnak. Csak keskeny kis ösvény visz a bokrok között a parton felfelé, lágy pázsitszőnyegen ruganyos utacska, mely hol az egyik, hol a másik oldalon kanyarog, kacskaringózik, ahogy a patak sziklaágya, a ledőlt fenyőtörzsek, az útba kerülő nagyobb fák vagy bokorcsoportok diktálják. A hereféléket és más pázsitfüveket régi ismerősök gyanánt üdvözlöm, de mondanom sem kell, hogy vannak itt előttem ismeretlen növények is szép számmal. Ahol vizesebb a talaj, páfrányok dús csoportja ékeskedik, fűzbokrok és nyárfacsemeték meg fehérhéjú nyírbokrocskák élénkítik a képet. Közben kisebb-nagyobb fenyők igen sok fajtája. A nyirkos pázsitból emelkednek a vadribizli és vadköszméte vagy minek nevezzem bokrai. Érett bogyókkal elég dúsan rakott az egyik fajta, a ribizlihez hasonló, de annál nagyobb és sötétbarna gyümölcsöt termő. No meg is dézsmáljuk menet közben, hiszen a friss gyümölcs a legritkább valami, amihez hozzájuthatunk. Számos levágott vagy ledőlt és fekvőhelyén elkorhadt fenyőtörzs állja utunkat. Némelyik már teljesen összekorhadt és csak begyepesedett emelkedés jelzi, hogy a test hogyan feküdt. A nagyfejű hangyák mesterkednek elsősorban ezeknek a fenyőtörzseknek a szétdarabolásán. Olyan hatalmas hangyabolyok kerülnek elénk, hogy meg kell kerülnünk őket, ha jót akarunk. Elvétve málna is kerül elénk, de sajnos kevés, a vörösáfonya ellenben mindjobban szaporodik, de ez meg bizony nem sokat ér. Úgy van itt is, mint az emberek között, a rosszabbikból van mindig fölös számmal.

Utunk folyton s egyenletesen emelkedik, a kis patak állandóan sziklalépcsőkön bukdácsol lefelé, csacsogva, csobogva, beszélve hozzánk. Itt-ott meghagytak a fejszések egy-egy óriás fenyőt, és nyílegyenes törzsük úgy szökik fel az égbe a sok bozótból, mint egy hatalmas zöld szökőkút. Hatalmas fehér szikla állja utunkat, majd egy-egy még eléggé ép óriás fenyőnek az alacsonyabb növényektől ellepett hatalmas teste, vagy egy-egy kis kőhalom, a kidőlt és a gyökérzettel kifordult fenyők által felhozott sziklás talajrészek. A kis ösvény engedelmesen kitér ezeknek az akadályoknak. Balról egy szekércsapat is jön a völgyben, de már régen nem jártak rajta, talán még abból az időből való, amikor innen tűzifát fuvaroztak le a táborba, mert kétségtelen, hogy a fenyőket a tábor szükségletére vágták ki. A sok barakk falához szükséges fenyőtörzset is innen szállították le a cári időkben.

Most elhagyott a csapat, muszkával nem is találkozunk egész nap, csak két legénységi táborbeli és két tiszt bajtársunkkal, akik szintén kirándulást csinálnak suttyomban, mert a tábort elhagyni voltaképpen nem volna szabad. Szeretnénk valami faluig eljutni, s mert friss lónyomokat látunk a pázsiton, abban a hitben vagyunk, hogy ez sikerül is, azonban ezek a nyomok egyszer csak egészen eltűnnek: úgy látszik vörös lovasok patruliroztak csak erre, és a kis ösvény is mind járatlanabb, mind elenyészőbb lesz, egyszer aztán végleg elmosódik, eltűnik. Itt van a kultúrélet határa és itt kezdődik az ős szibériai rengeteg, a híres tajga. Innen aztán megy fel egészen a Jeges-tengerig az erdő hegyen-völgyön keresztül a beláthatatlan végtelenségig.

Erre olyan ritkán járhat ember, hogy az itteni állatok nem is ismerhetik. Egy elszenesedett korhadó fatönk tetején, pár méter magasságban, tőlem két lépésre egy kis mókusfajta állatkát pillantok meg egyszerre. Hirtelen bukkantunk egymásra, mind a ketten kővé meredten nézzük egymást. A kis pele ugyancsak meg van hökkenve, de mozdulatlanul ül, mintha a törzs része lenne, még okos, gyönyörű fekete szemeivel se pislant, mereven bámul, észrevétlen marad. Csak az idegeinek nem tud parancsolni. Finom kis orrcimpái reszketnek, és jól látjuk, amint barna mellénykéje alatt hevesen lüktet a szíve. Gyönyörködve nézzük a remek kis állatot. Szép szürkésbarna bundáján s hátán három sötét csík fut végig, a farka hatalmas, bozontos, mint a mókusoké. Egyet szisszentek, erre a hangra mintha hipnózisból ébredne, megrázkódik, s mint a villám fut le hátul a fatörzsön, és eltűnik egy lyukban. Később is ily közel bevárt egy ilyen bájos kis állat, annyira, hogy megfoghattam volna, ha nem lett volna gyors, mint a villám. Télen remek prémjük lehet.

Ezeken a kis peléken kívül csak néhány ölyvet, a mátyásmadárhoz hasonló néhány madarat és apróbb énekeseket láttunk csak. A rovarok közül a nagyfejű hangyák, szitakötő, s igen sok szúnyog került utunkba, csupa hazai ismerős. A virágos növények közül tavasszal egész sereg ismeretlen s meglepően szép virággal találkozhattunk volna, most azonban augusztus napja sokat elperzselt, csak egy lila sisakvirágfajtával és egy vörös füzérvirággal találkozunk lépten-nyomon, de ez utóbbi is elvirágzott már nagyobbára, s a piros virágok helyén hófehér, selymes, a gyapotnál is finomabb kibuggyant pehelytermés csillog. Néha mellig érő ez a virágtábla, s amint keresztültörtetünk rajta, a fehér pihék ezreit verjük föl a levegőbe. Kis kóválygás után útnak indulnak le a Selenga felé.

Még mindig felfelé visz az út. A patakocska mind vékonyabban csörgedez, a bokros helyébe mind több nyírfa lép. Erre már kevesebbet dolgozott a fejsze, de elég gyakran találkozunk magasabban, a földtől 3-4 méterre levágott nyírtörzsekkel. Úgy tudom, a muszkák a nyírfa cukros nedvét szüretelik s abból erjesztéssel valamiféle szeszesitalt készítenek: nem is lennének muszkák, ha erre rá nem jöttek volna, s azt hiszem, ezzel az eljárással jár ez a lefejezési művelet. Megfordulva, egyszer meglepetve fedezzük föl, hogy észrevétlenül milyen magasra kerültünk, mert innen a fák közt kilátás nyílik a Selenga völgyére, és az bizony már nagyon, nagyon távol csillog, kékes párás messzeségben. A tűzhelyek kihűlt hamva és elszenesedett gallyai, melyekkel eddig is találkoztunk elvétve, erre mindjobban szaporodnak, jelezve, hogy a kirándulások határa kb. eddig terjed, s az előttünk erre járók valószínűleg szintén plenninépség, itt telepedtek le fáradtan, hogy megfőzzék a csájákat.

A völgy kettéválik. Mi a jobbfelé menőt választjuk. Ebben is csörgedez egy kis ér, de már olyan elhalóan, hogy a velünk hozott csajnikot jónak látjuk megtölteni, amíg ez egyáltalán lehetséges. Még vagy fél óráig baktatunk beljebb, beljebb. Bár erdőben járunk, de a nyírek és fenyők biz nagyon ritkán állnak, a nap kiperzselt alattuk csaknem minden növényzetet, csaknem szénává száradt a fű is. Kevés az árnyék, az augusztusi nap pedig derekasan tűz, a veríték csorog rólunk. Dél felé járhat az idő. Végre a tető irányában napsütötte tisztást látunk és a meggyérült fák közt előttünk rajzolódik a kék égre a hegygerinc sziklás, tördelt vonala. Itt erdőtűz pusztíthatta ki a fák ezreit, mert üszkös, fekete törzscsonkok és félig égett ágak láthatók elszórva. Mielőtt a napos tisztásra kilépnénk, a legszélső fenyő félárnyékába leheveredünk, egy csomó félig égett, könnyen gyúló ágat szedünk össze és már ég is a kis tábortűz. A csájavíz hamarosan felforr. Erre a nagyszerűen szervezett kirándulásra egész napra rendelkezésünkre áll egy kemény tojás és egy font kenyér. Egyszerre bekaphatnánk az egészet, de mert kevés van, a kenyér felét el kell tennünk délutánra. Vörösáfonyát szedünk hozzá, hát biz ez igen szegényes és ízetlen konfekt.

Nem sokat késünk, mert az a hír, hogy a gerincről mindenfelé kilátás nyílik, kíváncsivá tesz bennünket, az pedig ide már csak egy ugrás. Pár száraz fenyőtörzs áll csak az egész tisztáson. A hegygerinc patkóalakban kanyarodik. A leégett erdőtalajt egészen sűrűn elborította a vörös áfonya pázsitja, úgy járunk rajta, mint valami süppedő bársonyszőnyegen. Végre fent vagyunk, és pillantásunk végigröppenhet jó néhány kilométert észak felé is, amerre eddig nem nyílt még kilátásunk. Görbe ország ez errefelé, hegylánc hegylánc mögött hullámzik egész a látóhatárig, sűrű, komor erdőkkel borítva.

Keletnek jóval alattunk húzódó erdős dombok sötétlenek, csak egy igen messze egy völgyben villan meg egy világosabb foltocska, egy kis gabonatábla már sárguló kazalsága s mellette egy smaragdzöld foltocska, valami kis rét. Azt kiáltja felénk ez a két színfolt, hogy ott emberek laknak, talán kis falu, talán csak egy száműzött kunyhója búvik meg ott, innen nem látunk semmi mást. Szemem kutatva szalad végig minden völgyön és hegyen, keresve az emberkéz nyomát, de csak komor, érintetlen erdőket vagy tűztől rendetlenül elpusztított erdők helyén frissebb zöld tisztásokat látok. Rendes erdőirtásnak sehol még a nyoma sincs. De mégis, arra északnak éppen a legtávolabbi hegylánc oldalában komoran sötétlő fenyvesrengeteg mellett szabályos irtás egyenes vonala tűnik végre szemembe, és közelében a ködpárás messzeségből ismét sárguló gabona foltja villan elő egy igen kis darabon, jelezve, hogy valóban ott is valami telep lehet. Ez minden jele a kultúrának s az emberi életnek. Ha arra gondolok, hogy ezek a hegyek innen felhullámzanak megszakítás és vég nélkül egészen az északi Jeges-tengerig, és hogy itt még csak van valami élet, de arra feljebb még ez is elenyészik, úgy tetszik hogy ennek a rettenetes vadonnak a súlya mind a lelkemet nyomja, és a rettenetes méretek súlya alatt össze kell roppanni a fantáziának. Az ember ősi kutatóösztöne kezd dolgozni bennünk ezt a roppant végtelenséget látva. Mi lehet arra, milyen életet élhetnek azok ott lent abban a kis szakadékban? És mi lehet arra még messzebb? Óriási és mesés vadászterület s a felfedezetlen kincsek milliárdjai, egészen bizonyosan, mert nemcsak geológus, fizikus, természetbúvár, de még ember lába sem érintette nagyon sok hegynek völgynek szikláit.

El kell fordulni ettől a képtől, mely mint a mágnes húzza az embert. Hátat fordítok neki. Most vissza a Selenga völgyére látok le. Kacskaringós ezüstfonál a folyó, itt-ott szálaira bomlik, odébb ismét egybefonódik, úgy kúszik Mongólia felé. Nem olyan sötét és mogorva a kép, már csak azért sem mert a napban fürdik minden völgy, s lankásabb a terep, melyet széles völgyek alkotnak. A kilátási pontot elég jól eltaláltuk, csak tőlünk balra van egy még magasabb csúcsa a gerincnek. Kedvem volna oda is eljutni, úgy gondolom, hogy onnan a Selenga-völgy közvetlen közelébe kerülnénk, mely erre kanyarog a Bajkál felől jövet. A Selenga-völgyben sok a falu, s egy ilyen eldugott kis szibériai falut szeretnék látni. Arra a csúcs felé fehér füst gomolyog, hatalmas erős oszlopban, nem máglya az, erdőégés inkább. Valahol mindig ég itt az erdő.

Hosszabb déli pihenőt tartunk, így határoznak a bajtársak éspedig olyan hirtelen, hogy még a helyet sincs idő kikeresni, már le is heverednek. Itt a napsütötte tisztáson, gazzal és korhadékkal borított terepen, a leégett erdő helyére települt néhány sovány nyírcsemete és fenyőcske tövében nem éppen ideális a szunyókálás, sőt meg lehetne pukkadni. Vagy félórányira látszik az erdő, de addig nem tudok elcsalni senkit. Jómagam jobb helyet próbálok keresni, de egy negyedórai keresgélés után, miközben keresztbedőlt óriási, vagy 80 cm átmérős fenyőkön is át kell néhányszor másznom, feladom a küzdelmet és magam is egy kis nyírbokor tövében pihenek le. Egy igazi szibériai csöndes délután ez, nem hallik ide föl semmi zaj. Fölöttem a kék ég végtelenje, körülöttem a simogató csönd. Még a szellő se susog, csak pár légy döng egyhangúan. Vagy egy órát szunyókálok itt, átadva magam a nagy Természetgyógyító kezének hadd masszírozza meg egy kissé az idegeimet, rájuk fér.

A fiúk is elpihentek és csak akkor adnak életjelet, amikor a heverést megelégelve vagy egy óra múlva párszor feléjük kurjantok. Rögtön fel is kerekednek, de mikor a tető felé való továbbvándorlást indítványozom, egyhangúan leszavaznak. Elfáradtak és máskorra halasztják azt, így hát megindulunk visszafelé. Hamarosan lent vagyunk egy másik völgyelésben, és örvendünk, hogy ismét itt járunk a buja, zöld és víztől friss növényzet között, nem a sziklás hegytető kiégett, kiperzselt, tengődő vegetációjában. Ott bukkanunk ki, ahol a völgy kétfelé ágazott s mi jobbra tartottunk. Most a bal oldali völgyön érünk le. A két tisztet, kivel előbb találkoztunk, itt találjuk tábortűz mellett üldögélve, fölötte egy edényben nagyban rotyog valami, nekik alighanem több elemózsiájuk van, mint egy főtt tojás és egy font kenyér.

Kissé tovább a fák hűsében mi is tüzet gerjesztünk. Itt szívesebben elüldögélünk s egy újabb csájázáshoz készülünk. Mit is tehetne egy kiránduló társaság Szibériában, ha már letelepedett? A vízszerzés azonban nem olyan egyszerű. A pataknak bővebb már a vize errefelé, de a sziklamedren keresztül-kasul dőlt fatörzsek és ágak, páfrányok s más vízi növényzet szövedéke alatt úgy elbúvik, hogy csak a közepe felé csillan meg itt-ott, úgy kell megkeresni a csobogása után. Eközben hárman is pórul járunk, a korhadt ágak lerokkannak alattunk és bakancsunk felissza a jó friss vizet. Ez nem lenne baj, de a felkavart fenékiszap miatt mindig újabb merítőhelyet kell keresnünk feljebb. Végre sikerül a csajnikot telemernem, de akkor meg a part felé tartva, szakadok be térdig egy lyukba, és végigterülök hason az egész korhadékhalmaz fölött. Nem is lenne kirándulás, ha minden simán menne. Fő, hogy a víz megvan és a csája is hamarosan elkészül. Hozzá a megmaradt fél font kenyeret majszoljuk, no, ugyan jó étvággyal. Itt is vagy egy órát töltünk el, és 4 óra tájban kerekedünk fel.

Nem sok időnk marad köszméte és ribizli szedésére, pedig úgy terveztük, hogy visszafelé jobban megdézsmáljuk a bokrokat. Ennek azonban főleg az volt az oka, hogy a völgy bejáratánál éppen a tábor irányában óriási füstoszlopot láttunk az égnek szállni, úgyhogy a táborban kitört tűztől kellett tartanunk. Sietve tartunk lejjebb, míg szabadabb kilátást érünk, és az első muszka telep közelébe érve, azzal szemközt az egész hegyoldalt lángolni látjuk. Nem éppen kellemes meglepetés, mert ha táborunk vöröskatonái, mint a közelmúltban egy hasonló esetnél, ide tódulnak, hogy az oltásnál buzgólkodjanak, úgy nem visszük el szárazon ezt a kiruccanást. Kiváltképpen, ha a tűz keletkezését is a mi rovásunkra írják, mert a valószínűsége nagyon is fennforog annak, hogy kiránduló plennik nyomában gyulladt ki a száraz avar. A nálunk levő csajnik árulónk, és 10-15 nap kinéz a hűvösön, ha a körmük közé kerülünk. Azért hát nagy óvatossággal megyünk tovább, de gyorsan, hogy mielőbb túl legyünk a kritikus ponton, mielőtt a vörösök esetleg odaérnének.

Már a kocsiúton járunk, és annak egy kanyarodója után egyszerre megtorpan a társaságunk, a tűz szélén ugyanis zöld rubáskis muszkák bukkannak elő ásókkal a kezükben, és lefelé jönnek a meredeken. Ebben a pillanatban ők is észrevesznek bennünket, és ők is pillanat alatt megállnak, s ugyancsak kővé meredten néznek le ránk. Úgy látszik, nekik is okuk lehet, hogy tartsanak valakitől. Üsse a kő, most már mindegy mondom a fiúknak, csak tovább! Ha állunk, annál gyanúsabb. És megindulunk közömbös képpel, s megszokott plenniközönnyel, a sorsunkon úgyse sokat változtathatunk már. A muszkák tovább jönnek lejjebb, s már nem ügyelnek ránk. Fél szemmel odasandítva azt látom, hogy igen örvendező képpel nézik a tüzet, megnyugszunk hát, nincs semmi baj. És ezt ugyanolyan nemtörődömséggel vesszük tudomásul, mint ha baj lett volna.

Már a száműzöttek tanyáinál járunk, a meredek hegyoldalon az apró fenyőcsemeték között látjuk felfelé kúszni a tüzet, gyorsan szalad fel a hegytetőig. Valószínűleg a muszkák maguk gyújtották fel az avart, hogy talán legelőt kapjanak a fák helyén. A fának itt nincs értéke, hiszen csak a fuvart kell számítani az erdőtől idáig, s a muszkának az se kerül semmibe, nyáron legelője van elég, télen szénája terem elég, csak győzze behordani, de a legelő mindenesetre értékesebb erre feljebb a sziklák felé, mint a fa. Sok véleményt hallottunk az erdőégetések magyarázatára, magam sem tudom mi a céljuk. Beszélik, hogy babonából gyújtják fel, mert hírlik, hogy esőt hoz, más verzió szerint a fahamu trágyázó hatását s az erdő helyébe lépő legelő elérését célozza a gyújtogatás, a harmadik magyarázat pedig az, hogy az így félig elégett fenyőket elszáradásuk után könnyebb vágni. Legtöbbször ugyanis csak az ég, persze a fenyőcsemeték is leperzselődnek s elszáradnak, de el nem égnek. Annál kevésbé a vén fenyők. Tűleveleik pillanat alatt leperzselődnek, de a törzs épen marad, s télen jól vágható lesz. Tény, hogy nem a véletlen művei ezek a tüzek, hanem gyújtják őket, mert rendesen egy és ugyanazon időben támadnak több irányban. Most is hátunk mögött is száll az égnek valahonnét messze egy másik füstkolosszus, s 2-3 napon belül biztosan valahol délen is látunk majd ilyet.

Jól kifáradva, meglehetősen nehezen húzva lábainkat este 6 óra felé érünk haza, szomjasan, mint egy krokodil. Két pohár hűs aludttejet nem tudok megtagadni magamtól, mesés dolog ez ilyenkor, de elhatározzuk, hogy legközelebb megismételjük a kirándulást, jobb időbeosztással és más irányban. Ma éjjel úgy alszom, mint a bunda. Érdekes, hogy az egész út alatt nem fordult meg a fejünkben, hogy a vörösök vagy akár a csehek patrouilljaival találkozhatunk, pedig a jövő azt igazolja, hogy nem jártunk messze tőle.