1918. augusztus 18.

Hírlik, hogy Misovszk elesett és a csehek már csak mintegy 80 kilométernyire járnak Berezovkától. Sőt megtetézik a hírt azzal, hogy a vörösök vezérkara Golikovval együtt fogságba került. Valaminek kell lenni a dologban, valami történhetett, ezt a vörösök gyors hurcolkodása bizonyítani látszik, ugyanis a kórházat lázas sietséggel kezdik üríteni. Most kellene kirukkolni a további ezredeknek a berezovkai „káder"-től. Az „ezred" azonban ca. 30, mond harminc muszkából és pár plenniből áll, náluk jóval többen vannak azonban az ún. „hogyák", a kinézer és burját zsoldosok. Ezek az alakok csak néhány nap óta jelentek meg a színpadon. Hogy hogyan és miként sikerült őket idecsődíteni, az a vörösök titka. Úgy vélem, a rubel, illetve a százrubelesek voltak a vonzerők. Ekkora pénze egy „hogyának" talán sohase volt, és most, amikor meglobogtatták az orruk előtt, elkábultak tőle, vakon mentek utána, nem véve észre, hogy közben a szegény rubel alapos átvedlésen ment át s a kámforrá válás stádiumába jutott.

Bizony meglátszik a vörös lobogó új bajnokain, hogy a katonáskodásban még nagyon az elején tartanak. Vadonatúj ruhájuk sehogy sem áll rajtuk, a szürke kamáslikba csak úgy hebehurgyán belecsavart lőcslábaikkal, zöld nadrágban és rubáskiban, ide-oda dülöngő lötyögő járásukkal, a vállukon hanyagul lógó fegyverrel nem tesznek semmi katonás benyomást. Ődöngve, beszélgetve, illetve ugatva, mert inkább ez a kifejezés illik nyelvükre, gesztikulálva ballagnak a páros patrouillok az utcákon. Állati nagy pofájuk alkalmasnak látszik, hogy az ellenséget visszahőköltessék, egyébként azonban a világ legpocsékabb katonáinak látszanak. Hogy az ellenség kirablásához és minden más komiszsághoz értenének, azt már előbb el lehet hinni róluk. Van köztük azonban néhány okos szemű, villogó pillantású tömzsi legény, ezeknek még a puska is egészen másként áll a kezükben. Jól megnézem őket, mert nem tudom magyarázatát adni az elütő típusnak. Japánoknak néznek ki, s ha így van, nem tudom, mit keresnek ezek köztük. Spiclik is lehetnek.

Steiner őrmestertől, aki vörös karszalagja révén a városba bejárhat, ma érdekes epizódot hallok. Cipőt vásárolni betért egy udinszki üzletbe. Két vörösgárdistát, két földit talált ott, akik egy szibériai hölggyel ugyancsak cipővásárlási szándékkal keresték fel az üzletet. A vásár megtörtént, s az egyik magyar elégedetten szól oda Steinernek: „Hát megvettük neki!" Steiner a barátságos megszólításra kedélyesen felel vissza: „De ha már ennyi pénzt költöttek rá, legalább jobb képűt választhattak volna!" Emberünk nem haragszik a kritikáért, sőt ráhagyja. „Ez igaz csakugyan, de hát ez hálás ám, éppen azért, mert olyan ocsmány a szegény, ez jobban ragaszkodik hozzánk. Aztán van ám pénze is. Ez az erszény, amiből a társam fizetett az övé!" A morc képű, de egyébként „vas" nő a többes számban használt mondatrészek szerint a két földi közös tulajdona volt. Kifelé tolongva az üzletből a hálás, de pocsék hölggyel, az atyafi még annyit megjegyzett jóindulatú képpel, hogy ő nem vett ám részt a kényszersorozáson, sőt azt a legnagyobb mértékben helyteleníti. Hát ilyen jó emberek is vannak a vörösök soraiban, de sajnos csak elvétve. Ámbátor újabban mind igen megszelídültek. A raktárak ürítése is megkezdődik.