1918. augusztus 20.

Szent István napja. És előttünk, berezovkai plennik előtt örökre emlékezetes nap. Átzúgott fölöttünk a vihar, áldozatok nélkül nem tudtuk elkerülni, de jó szerencsém ma sem hagyott el, s ép bőrrel ülök itt, tollal a kezemben, hogy beszámoljak erről a napról is. Hosszabb lesz hát a beszámoló, mint szokott lenni.

A hajnali felkelésből semmi sem lett, éspedig azért nem, mert sem az éjjel, sem kora reggel semmi különös nem történt. Arra ébredek jó későn, hogy a szomszéd szobából belép hozzánk egy bajtárs és nevetve azt kérdi Losoncytól, látta e már a vörös rajvonalat? „Most vonulnak fel a Lövölde fölötti gerincre. „Szomszédaink ablakja nyugatra néz, és így onnan könnyen felfedezhették ezt a látványosságot, mert a tábort nyugaton szegélyező gerincre kapaszkodtak fel a vöröskatonák. Egyszeriben talpon vagyok és átsietek a fiúkhoz, akik mind az ablaknál állnak, köztük Vörös medikus is, ki a vörösök elől bújt meg náluk. A fáktól csaknem teljesen megfosztott hegyoldalon minden mozgó tárgyat szabad szemmel is jól meg lehet különböztetni, a hegyélen pedig éppenséggel élesen válik le a világos ég hátterére rajzolódva az ott sürgő, forgó, eltűnő s ismét felbukkanó hajladozó katonák alakja. Igen szorgalmasan és lázas tevékenységgel dolgoznak, valószínűleg állásokat csinálnak a sziklákból, melyek ott nagy darabokban hevernek.

Gyorsan megállapítom, hogy itt a látszat szerint hamarosan valami érdekes látványosságra számíthatunk, aztán még gyorsabban sietek vissza szobánkba, mert a mai nap programján mindenekelőtt a tegnap vásárolt, éspedig olcsón, fontonként 5 rubelért beszerzett 2 font szalonnám kiolvasztása szerepel. Elhalasztani nem akarom, mert ebben a melegben könnyen megromlik, viszont későbbre hagyni sem lehet, mert ütközet közben szalonnát olvasztani, az kérdés, hogy menne-e. Losoncy is vett két fontot, és így közösen csináljuk a műveleteket. Közben átnézek a másik szobába, de a hegygerincen még semmi különösebb nem ötlik szemembe.

Miközben a szalonnát apró kockákra vagdaljuk és egy edényben a tűzre tesszük, a következő híreket kapjuk el a lázasan lótó-futó bajtársaktól. A vörösök páncélvonata visszament innen nyugat felé, de alig tett meg kb. 5 versztet, máris fegyvertüzet kapott és vissza kellett vonulnia az itteni pályaudvarra. (Itt jegyzem meg, hogy ez az úgynevezett páncélvonat a gyalogsági fegyver tüzét se állhatja valami nagyszerűen, mert hirtelenében összetákolt betonalkotmány az egész, s az is lehet, hogy a beton alatt acélpáncélja sincs).Egy volt önkéntestársunk, Csiky, aki nemrégiben állott be a vörösök közé és az omszki otrjád tagja, szintén lent van az állomáson és egy ismerősét magához kéreti. Hogy mit beszéltek négyszemközt az, az ő dolguk, visszatérő bajtársunk csak arról szól, ami valamennyiünket érdekli, hogy Suba pajtás nősülése megtörtént, egy nagy trampli muszka nőszemélyt vett el balkézről, de talán még ezzel is többet mondunk, mint illik, inkább csak ballábról. Az otrjád Novo Selenginszkben van, a harcok úgy látszik, nem érdeklik, eddigi babérain pihen.

Törtely rá akarja beszélni Csikyt a visszatérésre, most még volna rá idő, de ez azzal utasítja el a jó tanácsot, hogy aki egyszerre a vörös életbe belekóstolt, az többé a táborban nem képes megmaradni. „Méreg van nálam és élve nem kerülök a csehek kezébe" -így szól, de kiderül, hogy egy öltöny jóféle csukaszürkét is őriz a méreg mellett, amiből az következik, hogy ha minden kötél szakad, még a méreg használata előtt a csukaszürkébe való hirtelen visszaöltözéssel mindenesetre meg akar próbálkozni.

A vonatok az állomásról egymásután futnak ki. Amikor a páncélvonat a front felől visszaérkezett, az utolsó vonatnak élelmiszerrel való rakodását is azonnal beszüntették s azt is rögtön útnak indították a többi után. A pályaudvaron már csak a páncélvonat vesztegel. A tegnap látott repülőgép Werchneudinskban Gaida (Haide?) tábornoknak, a cseh tót és fehérorosz sereg parancsnokának kiáltványait szórta le, melynek fordítása a barakkokban már közkézen forog, s imigyen szól: „Tanácsolom mindazoknak, akik a szovjetcsapatok tagjai, vörösgárdistáknak, vörösgárdista hadifoglyoknak, hogy adják meg magukat és ettől az esztelen harctól álljanak el. Vázolom a szovjethatalom helyzetét Oroszországban: A cseh tót és az orosz nemzeti seregek s a szibériai ideiglenes kormány csapatai elfoglalták Oroszország nagy területét, melynek határa keletről Kediv állomás vonalától Kirensk városig terjed s tovább északra, illetve nyugatra Perm, Kazán, Penza, Szaratov és Orenburgon át vonul. A Donnál a szovjethatalom véglegesen likvidálva van. Oroszországban mindenfelé felkelések és lázongások dúlnak a szovjethatalommal elégedetlen lakosság között. A szovjethatalom, mellyel a nép nem szimpatizál, s amelyet nem támogat, mindenütt le van verve és süllyed. Azok a hírek, hogy a szovjetkormány segítségére Nisni-Udinsk felől Trockij seregei közelednek, koholmány, ámítás. A szovjet helyzetét Oroszországban már kritikusnak sem lehet mondani, az már végvonaglásban van s a legrövidebb időn belül kétségtelenül meg lesz törve. Mindazoknak, akik erre a hatalomra támaszkodnak, tudomására adom, hogy ha a fegyvert leteszik, életük megmarad, a vörösgárdisták soraiban levő munkások pedig lakhelyeikre lesznek szállítva. Az összes hadifoglyok, akik semlegességüket megőrizték, büntetés nélkül egy összpontosító táborba szállíttatnak, ahol a háború tartamáig maradnak(?). A Centro Szibir komisszárjai, ha 5 napon belül megadják magukat, életükkel ajándékoztatnak meg. Figyelmeztetlek benneteket,hogy ez az utolsó hozzátok intézett felhívásom, s ha ezen felhívásom dacára az általatok félrevezetett emberek soraitokban maradnak, s ezen ajánlatomat, hogy a háborút további esztelen vérrontás nélkül befejezzük, nem fogadjátok el, találni fogok olyan kíméletlen eszközöket, melyekkel a szovjet hatalmát megtöröm. Kegyelem nélkül akasztatok és lövetek! Gondolkodásra nem lesz többé idő. Elég idő volt a meggondolásra és arra, hogy erőiteket megismerjétek….Gaida tábornok, a cseh tót és orosz nemzeti csapatok parancsnoka."

Ilyen érdekes híreket hallunk, míg a szalonnazsírt kevergetjük. Az idő 10 és 11 között járhat, mikor egyszerre tompa moraj rázza meg gyengén az ablaküvegeket. Talán észre se vettem volna, de már vártam ezt a hangot. Fülelek, kezemben a zsíros kanállal, s most ismét egy, majd rövid egymásutánban megint egy-egy ágyúdörej száll ide valahonnan jó messziről. Aztán úgy tetszik, mintha egyszerre több ágyú szólalna meg, de ezt inkább a völgyekben ide-oda kavargó visszhang játékának tulajdonítom. Az ágyú dörög, a szalonna sustorog és én fenemód örvendezve várom a következőket. Csak egyetlen gondolat tér vissza folyton újra: „Jönnek!" Most már biztosan, egészen biztosan jönnek, ennek már a fel se tréfa. Jönnek! És ha semmi mást se hoznak, csak az eddigi rendszer bukását, az is nagy valami.

Így, ahogyan eddig ment, ezután nem mehet immár. Egy kis rend, több közbiztonság, egy kis Nyugat, egy csöpp kultúrélet közlekedik felénk, már csak azáltal is, hogy összeköttetésünk Európával helyreáll, és a mieinkről a posta híreket tud hozzánk juttatni s mi azokat viszonozni. Nagy-nagy szó ez nekünk, élve eltemetetteknek. Egy kis reménysugarat, ha a legszerényebben számítunk is, csak hoz az új éra, egy halvány reményt a hazajutásra vagy legalább arra, hogy innen eljuthatunk kissé tovább nyugatra pl. Kainskig, ahol gabonatermő vidék van, s az éhhalál réme nem függ majd a fejünk felett. Ahol egy kissé olcsóbb a kenyér és egy icipicit szebb még az élet. 

Régóta beszélünk erről a mai napról, a teendőkről, elvárásokról, magatartásunkról, melyet ezen a napon követnünk kell, kivált, ha a tábor is fegyver- vagy ágyútűzbe keveredne, amint azt a vörösök kilátásba helyezték, s az első jelek szerint nem is alap nélkül. Hogy miért kellett a vörösöknek éppen a tábor szélén felvenni a harcot, mikor éppen elég nagy Szibéria, s elég hegygerincet találtak volna előrébb vagy hátrább, az a vörös hadvezetőség bölcsességének mély titka. Tény az, hogy itt áll a rajvonal tőlünk légvonalban talán 1000-1200 méterre a hegyélen. De erre fel voltunk készülve, és a dolog nem nagyon aggaszt bennünket.

Kivált a mi barakkunk, a 75-ös van igen előnyös helyzetben azáltal, hogy 15-20 méterrel mögötte húzódik a tábort szegélyező kis Berezovka patak hatalmas mély vízmosássá árkolt medre, mely fegyvertűz ellen nagyszerű fedezéket nyújthatna. Csak mindig ilyen állott volna rendelkezésünkre a harctéren, könnyen beszéltünk volna! Még gránát ellen is segít, de azt hisszük, ezt nem nagyon fogják pazarolni. A kevesebb harctéri tapasztalattal rendelkező bajtársakat, vagy mondjuk úgy, azokat, akik szívesen veszik, ha az embertől ismételve hallják, hogy nem fenyeget nagyobb veszély, gyakran vigasztaltuk ezzel az árokkal. Hiszen a harctéren is sokkal kevesebb veszély fenyegette az embert, ha a szigorúan kitűzött célt fejét nem vesztve okos terepkihasználással közelíthette meg, mint ha rajvonalban mentünk előre, amikor a vonalat meg kellett tartanunk a legexponáltabb helyen is, mikor sokszor tőlünk pár méterre húzódott egy kiválóan fedező árok. Csak az járt jól, akinek az útjába esett. Az erdei ütközetünkre kell gondolnom, mikor a legnehezebb ponton kétszer is ép bőrrel sikerült átjutnom, mert magam parancsolhattam magamnak, s nem oly parancsok rángatott dróton, aki éppen akkor rendeli el szerencsétlenül az „Előre!"-t mikor éppen legjobban szór a gépfegyver, s éppen oly helyen vezet át, hol szabadon kaszál a halál. Mi ez a kis zenebona azokhoz a napokhoz képest! Kis hecc talán.

Nagy a mozgalom a tábor kerítésén belül. Mindenki az udvaron van és a nyugati hegygerincet kémleli, és igen örvendek, amikor a zsíromat egy üres kakaósdobozba öntve végre hűvösre tehetem, s munkámat befejezve kimehetek a fiúk közé. Készen vagyok, most már jöhet a többi. A hegyeken néhány fegyver röviddel ezelőtt szólalt meg, aztán mind több és több elegyedik bele a koncertbe, s a visszhang által megsokszorozódva, egész csinos kis csatazajt csapnak. Fél 12 tájban egy nagyobb vörös csapat tart felfelé több egymás mögötti rajvonalban a Lövöldén át a hegyre, sűrítik a rajvonalat. Lassan, kényelmesen másznak mind feljebb, amint megállnak, belemosódik alakjuk a hegy szürke szikláinak s gyenge zöldes vegetációjának színeibe. Eltűntek.

Ebédet jelentenek. Sietve kapjuk be, mert nem akarunk semmit sem elmulasztani a látványosságokból. Hogy a kása kozmás, azt mindenki természetesnek találja, hiszen az ingujjra gyürkőzött szakácsok is egész délelőtt ott álltak a konyha előtt a hegygerincet bámulva. Egynéhány golyó már felénk is téved. A csehek küldik valahonnan, de nagyon magasan sziszegnek, a falu felé szállva tova. Az utcán még látni egynéhány felfelé loholó plennit. Összes cókmókjuk a hátukon, rogyadozó térdekkel hurcolkodnak vissza nagy sietve az anyabarakkba, ahonnan kiröpültek, s ahova most jónak látják a visszatérést. Ezek azok a bajtársak, akik a lenti utak őrzésére vagy egyes elhagyott barakkokhoz, továbbá raktárakhoz stb. voltak vezényelve, de most nincs kedvük ott elhagyottan megvárni a következőket. Ösztönszerűleg a tömeghez húzódik valamennyi, csak ott érzi biztonságban a bőrét. Voltak, akik az utolsó percig gondolkodtak, de most aztán annál jobban loholnak. A mind sűrűbben szálló golyók után a gépfegyverek kerepelése is megkezdődik, erre aztán a járókelők mind eltűnnek. Legjobb most csak otthon.

Kezdetben csak néhány rövid kerep hallatszik, csak 8-10 egymásutáni lövés, mintha a fegyvert próbálgatnák, s közben nagy szüneteket tartanak. Aztán mind hosszabban szólnak a félelmetes masinák. Jól megállapíthatjuk, hogy hol három, hol négy kerepel, mert hangjuk eltérő elhelyezkedésű, és a különböző visszhang szerint igen változó. Eddig az ágyúk igen messze dörögtek, most azonban egészen közel az állomáson búg fel egy óriási dörrenés és rövid vártára egy másik. A mindentudó plennik szerint a vörösök két kisebb átereszt robbantottak fel ott. (Később úgy hallottam, s ez valószínűbb is, hogy a fehéreknek két gránátja csapott le ott az állomás körül, kis biztató nógatást adva a vörös páncélvonatnak.)

Hirtelen egészen közel dörren egy ágyú, teljes intenzitással, úgyhogy dobhártyáink igencsak zúgnak utána. A vörösök ágyújának kell lenni. Valahol a Selenga kanyarodójában állhat. Várom a levágódó löveg robbanását, de valahova messzebb küldhették, mert a hangja nem jut el hozzám, de a 3-4 szeres visszhang is elnyelhette azt. Már egészen szép kis háborúsdi zajlik körülöttünk. Figyelem a bajtársak magatartását, mert érdekel, hogy a harctéri hőstettek zengedezői vajon most hogyan viselkednek. Örömmel állapítom meg, hogy egészen nyugodtak a bajtársak. Igaz, hogy még nem is fenyeget bennünket közvetlen veszély, és csak okos józanságból húzódnak be lassan a barakkba, majd onnan még jobb helyre, a barakk túlsó, keleti oldalára, amint a golyók mind sűrűbben és sűrűbben kezdenek visítani a fejünk fölött. Még mindig igen magasan járnak, úgy becsüljük, hogy 30-40 méternyire. Elvétve néhány alacsonyabban száll, de eddig a barakk bádogtetőjébe se vágott bele egy sem, azt jól meghallottuk volna. A barakkunk kettős hatalmas gerendafala úgy véljük elég biztonságot ad a kézifegyverek ellen.

A hegyélen semmi mozgást sem látni, átmegyek tehát én is a bajtársakhoz, akik a barakk alapfalának párkányzatán és a kiskertek összetákolt padjain beszélgetve, pipázgatva üldögélnek. A dolog kissé untat, mert se jobbra, se balra semmi változást nem észlelek. Lesétálok a barakk déli végéhez, innen az ágyúszó jobban kivehető. Felnézek néha a hegyélre, s egyszer azt látom, hogy 4-5 fegyveres nekilódul onnan és rohanva fut lefelé vagy 30-40 métert. Ott aztán eltűnnek valami lyukban vagy szakadékban. Úgy látszik, a fehérek elég jól dolgozhatnak, mert az a benyomásom, hogy a vörösöket megszállta kissé a félsz, azért inaltak el. Talán elesett pár bajtársuk mellettük. Ez el szokta venni az ember kedvét.

Az a kérdés izgat egyre jobban, hogy mi lehet most odalent az állomáson. Ott csak kell valami látnivalónak akadni, mert itt bizony nem látunk semmit. A patak medrében egészen jól le lehetne menni addig, míg kilátásunk nyílna, sőt akár addig, ahol az a Selengába ömlik, s ilyen biztos fedezékben egész passzió egy kicsit portyázni. Visszamegyek hát a fiúkhoz és azt a kérdést intézem hozzájuk, kinek lenne kedve velem tartani egy kis felderítésre. Nem kis csodálkozásomra a valamennyiünk között legvéznább, a mókusszemű, szelíd kis Suba jelentkezik rögtön. Elindulunk tehát egy-egy sétabottal „felfegyverkezve", átlépve a tábor deszkakerítését, a patak szakadékában. A fegyverek zaját most néha-néha hirtelen csend váltja fel, ez a vihar előtti csend, valami készül, ezt érezzük. De hamarosan ismét megindul a zenebona, még vehemensebben, mint eddig. Az ágyú azonban most nagyon szorgalmasan dolgozik, és alig tettünk meg a tábor elhagyása után vagy 70-80 lépést, már sokkal tisztábban ki tudjuk venni a hangját és a helyét. Jól halljuk, hogy a dörgés a Selenga kanyarodójából száll felénk, sőt a löveg útját is egészen jól meg tudjuk állapítani, mert tisztán kivesszük, hogy az jobbról jövet előttünk defiliroz el, száguld tova a levegőben, és Udinszk irányában lassan elhal a sivítása. Kisvártatva a löveg rohanásának döreje igazolja ezt. Tehát az ágyú a fehéreké és Udinszk felé a vasútvonalat lövi. Továbbsietünk.

A kórházkerítéshez érve a palánk aljában tátongó lyukon a kórház területére mászunk be és a kórházbarakkok mellett sietünk tova. Az állomás felé ezek az utolsó lakott barakkok. Még lejjebb csak a postánk és egy szanitécbarakk lakott, a többi üres. A kórházbarakkok ajtajában lenge kórházi pongyolában néhány lábadozó ácsorog s lesi a színjátékot. A legutolsó barakk ajtajában álldogáló betegek között felismerek egy elvtársat, aki a vörös újságok egyik cikkírója volt, és csak röviddel ezelőtt lépett ki a társaságból. Jó szimatja volt, és most jó helyen dekkol. A mi barakkjaink egyikébe se merte betenni a lábát, de azért itt sem szeretnék a bőrében lenni. Életének legnagyobb vizsgája előtt áll, s a szíve, azt hiszem, jobban kalapálhat mint az enyém. Mellette Reichl tanár úr áll, aki békében a bukaresti gazdasági főiskola professzora volt s akivel a magyar gazdasági szakoktatáshoz fűződő múltam révén keveredtem kedves ismeretségbe. Rövid idővel ezelőtt egyszer így fakadtam ki előtte: „Ha az első ágyúlövést meghallom, a plafonig ugrok örömömben, annyira nyakig vagyok ezzel a bandával!!" Most eszembe jut ez a mondás és mosolyogva köszöntöm. Látom, hogy megérti gondolatomat, mert kezével lelkendezve és mosolyogva integet vissza.

A kórház túlsó kijáratánál, a kiskapun kilépünk a főútra. Teljesen el van hagyva, üres, egy lélek se látható se föl, se le az állomás felé. Lefelé tartunk az állomás irányába. A kórház kerítési déli sarkával átellenben fekvő barakk a kórházi ápolók barakkja. Ez a legalsó még lakott barakk. A szanitéc bajtársak is behúzódtak, egy lélek se látható kint. Az állomás felé menet ez a barakk az utca jobb oldalát képezi, míg balról a muszka templombarakk húzódik, mindkettő előtt és mögött is egy-egy keresztutca tart kelet-nyugatnak. Ezek közül az alsó a főutca, melyben a postánk barakkja is van. A szanitécbarakk előtt menve el, kinyílik annak egy ablaka és egy jóakaratú bajtárs ezt kiáltja felénk: „Ne menjetek lejjebb, a vörösök visszakergettek onnan bennünket is!" Megköszönöm a jóakaratot, de mert azokból a vörösökből egy szálat sem látok sehol, továbbmegyünk. Az már régen lehetett, amikor itt még rendezkedtek, mert most se hírük se hamvuk. Innen már átsétálunk az állomáshoz, a nagy tér sarkán vagyunk, de úgy az állomásépületek, mint a sínpárok körül tökéletes elhagyottság, sehol egy mozgó lény, mintha megdermedt volna minden élet itt. Halotti nyugalom ott, ahol máskor mindig a legnagyobb sürgés-forgás volt.

A postautca túlsó jobb sarkán, a szanitécbarakk déli szomszédságában a muszka kommandó épülete van. Jól nyitott szemmel kémleljük ezt az épületek, de itt sem tudunk egy lelket sem felfedezni. Az őr sehol, az ajtók, ablakok tárva-nyitva, az udvaron néhány szekrény és egyéb bútordarabok, mellettük egy gumirádlis cséza. Valamelyik vörös parancsnok elvtárs szerette volna még ezt is megmenteni, hisz egy darab Európát képvisel itt ez a gumirádlis, de már nem volt idő erre, vagy a hely hiányzott a vagonokban. „Pajtás, ezek már ellógtak innen!" – állapítom meg. Odafönt a hegyélen azonban még dörög a kézi- és gépfegyver, egészen érthetetlen tehát, hogy itt közvetlen a frontjuk mögött ilyen tökéletesen kihalt minden, nyoma sincs tartaléknak, utánpótlásnak, szanitécnek, trénnek vagy valami parancsnokságnak. Mindenesetre érdekes jelenség és mert egészen megmagyarázhatatlan előttem, még jobban fülelek jobbra, balra, hátha valami nagyszerű dekkungban egyszerre rábukkanunk a front mögötti szervekre: ezt jobb jó előre kikémlelni és tiszteletteljes távolban maradni tőlük, mert nem lehet tudni hogyan magyaráznák önként vállalt harctéri riporteri szerepünket.

Bekanyarodunk a posta felé vivő főutcán. Közben a fegyverszó egyszerre csak szűnni kezd, még egy-két csattanás és hirtelen egészen elhallgat. Az ágyúszó már korábban elcsendesült, és nyomasztó csend követi, csaknem átmenet nélkül az eddigi koncertet. A tökéletes mozdulatlansághoz tökéletes csend járul. Egészen valószínűtlen dermedtség nehezedik az egész táborra és környékére. Amint kettesben a halott utca deszkajárdáján végigmegyünk, olyan visszhangos kopogás verődik fel bakancsaink alól, hogy egészen kísértetiesen hat. Talán még a tábor északi végére is felhallani. Váratlanul még két portyázó bajtárssal találkozunk, két fiatal tisztünkkel. Jól megnézzük egymást, ismerem már őket látásból. Következetesen mindig ott találkozom velük ahol a muszka parancs szerint tilos a járás, hol a Selenga-parton, hol kint a hegycsúcsokon stb. Ők is valami ilyesfélét gondolhatnak rólam. Két barakk között fellátunk a főúttal párhuzamos utcában álló pékséghez. Itt végre látok az ajtóban egy félig civilbe öltözött, fehér blúzos, fegyveres muszka őrt. Tátott szájjal bámul ide hozzánk, de nem szól semmit, hát faképnél hagyjuk.

A postánk mellett megyünk el. Jól begubóztak a postás bajtársak, mert még az ablaknál sem látunk fia lelket sem. Az alsó kantinhoz érünk, mely az utca bal oldalán van egy egész kicsiny barakkban, vele szemben a vörösök Marx-otthona komor némasággal néz le a pályaudvar felé. Innen szabad a kilátás a sínekig s azon túl is. Egyetlenegy árva vagon áll ott, sehol egy élőlény körülötte. A kantinhoz érve az árusító plenniket pillantjuk meg egy pillanatra, hárman tűnnek el a nehéz ajtó mögött, s halljuk, hogy belülről vasakkal reteszelik el azt. Egy kicsit meghőkölünk, mert most két fegyveres vörösgárdista bukkan elő szemben velünk a bal oldali deszkajárdán. Egyikük cigányképű, sötét nézésű, nagy vörös kokárdával, alighanem magyar, a másik hosszú, szőke ember, tipikus muszka.

Az utca egyenesen a hegynek tart, s így innen szabad kilátás nyílik fel egészen a gerincig, ahol a front légvonalban nem lehet innen messzebb 700-800 méternél. A két vörös onnan a hegyről jön verejtékes arccal, de elég nyugodt, kissé komor képet vágva szótlanul haladnak el mellettünk. Jó hosszúakat lépnek, ezek is mennek már a többiek után, visszavonulnak, de aligha parancsra, mert csak kettesben csinálják. Itt volnánk az utca végén, ahol az észak felé kanyarodik. Feljebb a hegynek sok szétszórtan épült barakk zárja el az egyenes útvonalat. Visszafordulunk. A csend olyan nyomasztó, olyan gyanús, hogy ösztönszerűleg a lakottabb részek felé kívánkozik az ember, ahol szükség esetén egy plennibarakkba mindig beugorhatunk. A szanitécbarakkhoz érve néhány ismerőst találunk ott, köztük dr. Strassert, kivel az 500 rotánál egy szobában laktam annak idején, s aki szintén a mozgékonyabb, ideges emberek közé tartozik, aki ilyenkor nem tud megülni otthon. A szokatlan csöndet próbálom magyarázgatni, s ő nagy derültség közt kedélyes stílusban így fejti meg a rejtélyt: „Csájpauze!" Teaszünet! Nincs kizárva, hiszen az idő éppen 1-1/2 2 körül jár.

„Nézzünk el kissé a falu felé" – indítványozom Szabónak. „Hátha valahol arra hátrább lesz a vörösök tartalékja." Szeretnék egy kissé nagyobb áttekintést szerezni a helyzetről. Át is megyünk az utcán keresztben a túlsó oldal felé, de amint annak közepére érünk, a hegyoldalból idehallatszó nagy kiabálásra leszek figyelmes. Innen már ellátni a barakkok teteje fölött a front felé, s ott a muszka lövölde tájékán a vörösök nagy rohanással visszavonuló rajvonalát látom. Ordítozva és hadonászva futnak lefelé a meredeken. Most értjük hát a nagy csend okát, az egész vonalat feladták. Két-három egészen közelről dörrenő lövés csattan el most, és jól kivesszük a fejünk fölött, de jó magasan elsziszegő golyók irányából, hogy ezt errefelé küldte valaki. De vajon ki és miért? A fehérek még nem lehetnek fenn az elhagyott állásban. A vörösök lőnének hát erre mifelénk? Ennek se tudnám okát adni (Később úgy magyaráztam ezt, hogy a vörösök bennünket bekerítő ellenségnek néztek s reánk adták le a lövéseket.) Ismét csend.

A főúton a tábor felső része felől vagy a kórházból jövet Brüll főorvos urat látom lefelé jönni rendes táborkarával, vagy 4-5 medikussal és 2-3 tiszttel. Nyugodtan ballagnak felénk, a beállott csendet valószínűleg félreértve, de úgy vélem, a helyzetet mindenesetre nem ismerve. Azért amint hozzánk érnek, figyelmeztetem az urakat a vörösök felénk közeledő visszavonuló rajvonalára, s ajánlom, hogy amíg a fejük vesztett vörösök bennünket el nem kerülnek, húzódjanak be valahova. Brüll jobbra fordul és szemüvege mögül tágra nyitott szemmel mered felfelé a lövölde irányába. „Ája, ája!! Danke schön!" – bólogat, s azzal rögtön meg is fordul vissza a főúton, nyilván azzal a szándékkal, hogy a közeli kórházba térjen be. A kórház sarkánál azonban Zeidner ezredorvos úrral találkoznak, s az egész társaság megáll itt, az utcák keresztezési pontjában, melyek egyike a hegyek felé visz, s innen oda szabad kilátást, onnan ide viszont szabad kilövést nyújt. Én főorvos urat a kórházba való mielőbbi betérésre biztatom, egy ifjú medikus azonban mindenáron a főúton visszafelé való továbbhaladás mellett kardoskodik.

A tétovázásnak aztán egy gépfegyver ropogása vet véget, mely egészen közelről dörög, úgy tetszik a lövölde táján vagy még közelebb, golyóit pedig határozottan reánk irányíthatta, mert itt sípol el valamennyi a fejünk fölött, szerencsére megint tisztességes magasságban. „Gyorsan tessék a kórházba menni!" kiáltom a főorvos úrnak, s a társaság meg is indul, csak Zeidner ezredorvos úr áll meg s valami ilyesfélét mond „Hallottunk mi már többször is ilyent!" vagy „Voltunk mi már nagyobb tűzben is!" Úgy vélem, az ezredorvos úr csak a fegyverek ropogását vette észre, de azt nem is sejti, hogy a golyók errefelé voltak irányozva, az üres utcán igen feltűnő 8-10 főnyi csoportunkra. Azonban hamarosan ő is észbe kap, az éles füttyök megértetik vele a helyzetet, s utánainal a többieknek, akik már a kórházkerítés mögötti sűrű krumplibokrok között lapulnak. Szabó pajtás is odaugrott hirtelenjében, míg jómagam az utca sarkán álló bódé mögött vágódtam le nagy igyekezettel. Az egész jelenetet biztos helyről, a szanitécbarakknak golyóktól védett keleti oldaláról végignézik azok a bajtársak, akikkel az előbb ott beszélgettünk, s nagy kacagással kiáltanak felénk egy a harctérről hasonló helyzetekben használatos, de le nem írható biztató bakamondást („Ne sz… be!") Bőrömet jó helyen tudva, most már én is mosolyogva kiáltok vissza.

A fegyverdörgés ismét megszűnik, nagyon valószínű, hogy csak nekünk szól az egész parádé. A krumpli közül pár óvatos fej emelkedik fel. Csend. Jobbnak látszik a szanitécbarakk mint fedezet, ezért felpattanok és pár ugrással ott termek a többiek között. Most az előbb említett két ifjú tiszt, egy másik osztrák tiszt, Strasser és egy tejfeles képű magyar gyerek van itt, no és természetesen régi barátunk, a mindenütt jelen levő Würmsberger, aki azonban itt otthon van, a szanitécekkel lakik. A vörös rajvonal ordítozását mind közelebbről hallani.

A felülről jövő főúton egyszerre két felénk vágtató lovas alakja tűnik fel. Bal kézben tartott kantárszárakkal, jobbjukban lövésre készen tartott karabéllyal sebes vágtában jönnek egymástól kissé elmaradva. Az első világos színű lovon ül, s figyelve, magasan kinyújtott nyakkal kémlel előre. Magatartásában, megjelenésében valami olyan gyanús van, hogy jónak látjuk bevonulni a barakkba, mielőtt hozzánk érne. Csak egy keskenyre hagyott ajtónyíláson át figyeljük a lovasokat, kiket kezdetben a vörös gárdához tartozó anarchista lovasoknak gondolok. Valószínűleg a visszavonuló gyalogosok rajvonalát akarják megállítani, gondolom egy pillanatra. Az első lovas most ideért az utcák keresztezéséhez s ott megtorpan, és gyors pillantásokkal nézi körül a térséget. Még egy sötét pej vezetéklovas van. Jó szemei vannak, mert azonnal felfedez bennünket az ajtóban és oroszul kiált felénk: „Nem mentek erre lovasok?" A kérdésben bizalom rejlik, kinyitjuk hát az ajtót, kilépünk, s egyikünk ezt feleli vissza: „Nem".

A második lovas, aki közben szintén ideért, pár szót vált az elsővel aztán elfordul tőle és az utcán keleti irányban eltrappol, de csak a túlsó sarkon álló templombarakkig, melynek háta mögé befordul, s ott úgy látszik, állást foglal, míg társa lovával párszor körbefordul állóhelyében, és a kereszteződő utcák mindegyikét sasszemekkel végigfutja. Jól szemügyre vesszük, s egyikünk egyszerre így kiált fel: „Hisz ezek fehér lovasok!", és csakugyan, sapkáján valami fehér csíkocska villog, karján pedig V alakú fehér-zöld zsinórozás látszik. Egyenruhája egyébként egészen azonos a vörösök barnászöld ruhájával, hiszen ugyanazon raktárból került elő ez is. Elbámulunk. Két szál lovas itt, az ellenség torkában, ez őrült vakmerőségnek látszik. A fiatal, intelligens arcú szőke muszka kezd tetszeni nekem. Egyik bajtársunk felismerni véli benne valamelyik orosz praporcsik ismerősét. Most már egészen más szemmel nézzük a fiút, értjük hozzánk való bizalmát, és a kezére iparkodunk járni. Figyelmeztetjük, hogy csak a lövölde felé ügyeljen, mert onnan vonul erre az egész vörös rajvonal. Bizonyára már látja is ezeket, amint a barakkok között feléje sietnek, nem is álmodva róla, hogy ez a lovas itt már az ellenséghez tartozik. Izmos, formás, magas lovát most a mögé a kis bódé mögé lépteti, mely mögött röviddel előbb magam is takarást kerestem a gépfegyver ellen, s most már csak az érkező rajvonal felé figyel, míg társa az ő háta mögött az utca túlsó oldalán a templombarakk mögül lesi a történendőket.

Feszülten figyelünk. Fejemet a barakkunk mögül előredugva látom a rajvonal első embereit, amint loholva tartanak erre. Még pár pillanat és itt vannak. A rajvonal éppen tisztességes rendben fejlődik ki a kórház közelében, tőlünk északra lévő tisztáson, ahol már nincsenek barakkok, s a fehér lovastól most kb. 50-60 lépésre lehetnek. A jobb szárny szélső embere itt az utcán jön, a többiek rendes distanciát tartva, a kórház frontjának haladnak. Most stentori hangon harsog végig a lovas kiáltása felettük, egy jól ismert muszka káromkodással fűszerezve. A rajvonal megtorpan, nem értik a dolgot, tétovázva megállanak, tátott szájjal lihegve, arcukon, a kiálló pofacsontokon csorog az izzadság. Csaknem mind sárga bőrű, ferde metszésű szemekkel bámuló kínaiak vagy burjátok. Páholyból nézzük a közvetlen közelünkben lefolyó színjátékot, szinte kővé meredve a feszült izgalomtól. A lovas előtt most vagy 15 vörös áll, szemüket rámeresztve, mintegy hipnotizálva, lenyűgözve annak akaratereje által. A lovas szemeivel szinte keresztüldöfve ellenfeleit, harsogó hangon még egyszer megismétli parancsát, s megemeli karabélyát is, mire a hozzá közelebb állóknak marka mintegy gépiesen megnyílik, a fegyverek a földre esnek, de még ekkor is mozdulatlan testtel s szemüket a lovasra meresztve, sóbálvánnyá válva, földbe gyökerezett lábakkal állnak. A távolabbiak azonban, kívül esve ezen a bűvkörön, még mindig tétováznak. A sötét koponyákban most az ellenállás lehetőségét mérlegelgetik, de az a kevés agyvelő, mely a nagy pofacsontok mögött rejtőzik, nemigen tud jó tanáccsal szolgálni. A lovas jól látja velünk együtt, hogy még ütni kell a vasat, karabélyát felkapva odadörrent vaktában a rajvonal közé egyet, majd még egyet, s kisvártatva egy harmadik golyót, mire az összes „hogyák" elhányják nemcsak fegyverüket, hanem összegöngyölt köpenyüket, patronövüket stb., úgyhogy rövidesen csak blúzban és nadrágban állanak helyükön.

Csak egyetlenegy dacos, marcona arcú, oroszos képű fegyverest látok, amint felhasználva a lovasnak pillanatnyilag többi társaira terelődött figyelmét, és tőle valószínűleg egy följebb lévő fabódétól eltakarva, megmozdul, sőt kilép a rajvonalból és előreoson, aztán eltűnik az üres bódéban. Pillanatra meghökkenek, abban a hitben, hogy a bódé sötétjéből nyugodtan célozva fegyverét talán a tőle vagy 30 méterre levő szürke lovas ellen akarja emelni, ez a lehetőség ugyanis megvolt és a muszka könnyen ki is használhatta volna, de nem történik semmi, s mikor a harc lezajlása után kíváncsian bekukkantok a bódéba, annak padlóján ott találom a muszka fegyverét és ledobott teljes felszerelését. Lehet, hogy volt valami más szándéka, de úgy látszik, közben meggondolta a dolgot s megadta magát sorsának, mint társai. A mongol képű vörösök általában megadják magukat sorsuknak, a muszkák azonban igyekeznek még valamit megkísérelni. Egyik leszerelt orosz a szanitécbarakkba próbál besomfordálni, de persze kitessékelik onnan. Rettenetesen szánalomra méltóak s nyomorultak, de senki sem akarja értük a bőrét vásárra vinni, most meg kell enniük a levest, amit maguknak főztek.

Egy fiatal muszka kölyök, mint a vesztét érző, csaknem sírásra görbült szájjal sehogy sem akarja letenni a fegyvert. Jól érzi, hogy ez az utolsó szalmaszál. Először a többieket gondolkozás nélkül utánozva leejti fegyverét, aztán észbe kap, s mikor a lovas másfelé tekint, hirtelen ismét felkapja, s előrefut, nyilván valami takarást keresve, hogy annak második figyelmeztető kiáltására újból elhajítsa. Amint azonban a lovas megint másfelé fordul, újra utánakap, és csak a mi figyelmeztető kiáltozásainkra dobja el végleg magától a fegyvert. (Sejtette már talán, hogy vele az életét is), és megy a többiek után oda, ahova a lovas utasítja őket, társához, a templombarakk felé. A másik lovas kinyittatja a templombarakk egyik nagy ablakát és azon át egymásután beparancsolja a hozzá érkezett leszerelt vörösöket a templomi rész mögött levő nagy terembe. Hátulról még csak most érkezik ide a kevésbé gyors lábú csatások zöme, de mintha csak valamennyien hipnotizálva lennének, egyetlenegynek sem jut eszébe ellenállást tanúsítani. Látva az előttük járók példáját, birkamódra valamennyien szépen lerakják sorban a fegyvert. Már vagy 8-10 darabot támasztottak neki a barakkunk oldalának, és a templomhelyiségben vagy 50 fogoly lehet már, de még mindig jönnek újabb emberek. Az első lovasnak bőven akad dolga, de minden olyan simán megy már, szinte magától, hogy szinte valószínűtlennek látszik.

A szürke lovas most hátramegy társához, eközben fegyveres hogyák is érkeznek hátulról, s mellettünk trappolnak el, de egyikük oly rettentő tétova és buta képet vág, hogy láttára nem fojthatunk el egy keserves mosolyt. Társa jobban megőrizte hidegvérét, s mintha értené mosolyunkat, ő is ránk vigyorog futtában, de hamar elmegy a kedve a nevetéstől, mert a visszatérő szürke lovas azonnali vetkezést parancsol neki is. Közvetlen előttünk egy abnormálisan hosszúkás koponyájú, kopaszra nyírt kitáj csinálja nagy lassan a leszerelést, közben időt akarna nyerni egy kis megfontolásra, de a fiatal muszka lovas nem enged gondolkozási időt, s ezeknek a lassú észjárású páriáknak ez a veszte. Ez a lőcslábú mongol nehezen akarja megérteni, hogy neki is oda kell menni a templomba, s csak nagy biztatások után, lassan szánja rá magát az indulásra. Előttünk a gyér pázsiton s az utca mély homokjában fegyverek, köpenyek rubáskik, patronok, patrontáskák s fehérneműdarabok hevernek. Most a barakk sarkánál egy parancsnokféle hogya tűnik elő, kezében ugyanis kard van, sőt, mert nincs tőlem tízlépésnyire, igen jól látom, hogy művészien cizellált s ránézésre igen régi kard, valószínűleg úgy rabolta valahol. Háttal felénk s a fiatal muszka tiszt felé fordulva, szinte szertartásos lassúsággal nyújtja ki kardját, és mélyen meghajolva teszi le. Az a benyomásom, hogy szeretné a fehér tiszt figyelmét magára terelni, talán abban a hitben, hogy ő mint parancsnok valami megkülönböztetésben fog részesülni, de az oda se hederít neki, s így ő is megy a többi után a templomablak felé.

Három oroszt láttam összevissza a rajvonalban, s ezekről megemlékeztem. Megkíméltettünk azonban attól a látványtól, hogy ebben a csürhében magyarokat lássunk. Fellélegzem, mikor ezt konstatálnom sikerül. A vörös gárdába belépett magyarok, illetve gyászmagyarok, akik amilyen kiválóan tudtak védtelen hadifogoly bajtársaikkal komiszkodni, éppen olyan gyávák a vörös zászló védelmében, hála Istennek, nincsenek sehol sem. Jó előre elvitték már innen az irhájukat, s megkíméltek attól a szégyentől, hogy lássam, mint teszik le ők is tömegestől egyetlenegy szál igazi férfi előtt a fegyvert. Azt hiszem, az egész rajvonalban mely ma a táborszélen felvette a harcot, egyetlen magyar sem volt. Ahhoz volt eszük a nagyszájú elvtársaknak, hogy idejében ellógjanak, akik maguk sem tudják, hogyan kerültek ide. Állati butaságuk, gyerekes hiszékenységük és mohó pénzvágyuk, a havi 180 rubeles zsold és a jóllakás oda vitte őket, hogy az életüket dobják kockára. Pedig hogy féltik egyesek azt a nyomorult életet. Megesik rajtuk az ember szíve rettentő halálfélelmüket látva: tágra nyílt, sötét, szénfekete, komor szemeikben a nyomorult végét látó állat őrült reszketése, vonagló sápadt arcukon a sírás és a kétségbeesés vonaglik. Akik kevésbé előrelátók, azok apatikus nyugalommal fogadják a végzet útmutatását, sőt vannak olyan boldog optimisták is akik csaknem derűs képet vágnak, de ez a derű is hamis. Mosolyognak ránk, hogy mutassák, milyen jó és kedélyes fiúk ők, nem rosszak ők, nem bántanának ők soha senkit ezen a világon, bizalmaskodva hunyorítanak is talán, pedig a mi szimpátiánk mit sem számít itt. Hej, de megfordult a kocka!

Csaknem ugyanazon a helyen állok, talán egy méterrel sem tovább, mint ahol egyszer nem is régen a batyumat ledobva az állomás felé terelt bajtársaknak azt mondtam: „Itt álljunk meg megint!" s a hátizsákomra ülve elpattant térdemen a szürke vászonnadrág, és innen mentem vissza a battaillonba. Akkor bennünket tereltek, most titeket terelnek. De hol vannak innen az akkori hősök? Forbát és társai, akik olyan szörnyen mészárló hangulatban voltak: „lelőjük őket egy szálig, mint ahogy szoktuk!" Most csak egy embert kellene lelőniük, de ennek karabély van a kezében. Hol vannak Perrey és Migray apostolok, akik „az elvért meghalni is készek"? De csak ágyban s párnák közt 70 év múlva. Hol vannak a hős izraeliták? A kommiszáriusok és admirálisok? A vezércikkírók? Leszögezem itt és tanúnak hívom rá az egész berezovkai hadifogolytábort, hogy egy, de egyetlenegy szál nem volt ezek közül látható a mai napon, de nem volt látható egy szál sem a mi vitéz honfitársaink közül, akik a táborban olyan nagy legények voltak a közelmúltban, és azt hiszem, nem volt az összes elfogottak között egy, aki némileg elfogadható magyarázatot tudott volna adni arról, hogy mi is az a szocializmus, kommunizmus, nemzetköziség és egyéb szép jelszavak és elvek, melyekért ő most a fogát hagyja itt. Csupa nyomorult zsoldos védte itt a vörös lobogót, de olyan is volt ez a védelem! A többiek, akik alája állottak, mind cserbenhagyták. Hej, dehogyis akartak ők meghalni a vörös lobogóért, sőt! Élni akartak ők inkább, nagyon is élni. Kényszersorozott plennikkel, hamis pénzzel bolondított kitájokkal és tökkelütött terhelt muzsikokkal tartani a frontot úgy, hogy ők csak ezeket őrzik tisztes távolból, hát ez a hadvezetés eddig ismeretlen módja.

Micsoda más emberpéldány ezek mellett a nyomorult páriák mellett ez a fiatal muszka tiszt! Nem egykönnyen hajtom meg férfiember előtt a lobogót, de előtte fenntartás nélkül. Snájdig fickó, ezt valamennyiünknek el kell ismerni. Pompásan csinálta a dolgát. Úgy toppant ide, mint egy hadisten, és nemcsak azt mutatta meg, hogy bátor és vakmerő férfi, hanem azt is, hogy az esze és a szíve nem hagyja cserben a legveszedelmesebb helyzetekben sem. Már a helyet is nagyszerűen választotta meg, ahonnan legjobban hajthatta végre tervét. Sok tapasztalatra és ellenfelei alapos ismeretére vallott, hogy kilométerekkel merészelt másodmagával a front mögé furakodni, s ott egy szál karabéllyal egy tömeg elé állni. Úgy gondolom, hogy ilyen elszántságot csak valami rettenetes bosszúvágy, halálos elkeseredés kölcsönözhet az embernek. Az idegen népközönség (szakmabeli) mindenesetre megkövetelte, hogy becsülettel állja meg helyét.

Valami nagy tűz fűtheti ezt az ifjú embert, és valami nagy patrónusa lehet az égieknél, mert szerencséje is nagy van. Az előtte állók közül egy sem merte célba kapni, a messzebb hátulról, rövid szünetekkel eldördülő 2-3 lövés pedig, mely nyilvánvalóan neki volt szánva, mert jól hallottuk a golyók sípolását fölötte, magasan jár. Abban a hitben vagyok, hogy ott valahol meghúzódott valaki és tisztes távolból próbálkozik ártani. A szürke lovas az első lövéseket észre sem veszi, de a következőkre felkapja fejét és elrikkantja magát „Bjeli gardist. Nye sztrilaty!" azaz „Fehér gárdista. Ne lőjetek!", s bennünket is biztat, hogy adjuk tovább jelszavát. És úgy látszik, helyesen gondolta, hogy a hegyről már a saját csapatja tüzel rá, mert ezután több lövést nem hallunk. Rövidesen pedig a fehérek rajvonalát pillantjuk meg az utca túlsó végén az úgynevezett Picnier-kapunál, de ez a rajvonal északról délnek tart, tehát a volt vörös frontra merőlegesen halad vagy be az utcába neki az állomásnak. Ott legfeljebb néhány bujkáló vöröst foghatnak még el, a többit, valamennyit ez az egyetlen szál muszka tiszt csípte el itt előttünk.

A rajvonal parancsnoka, egy lovas beérve az utcába azon végigtekint felénk, s meglátja az előttünk álló szürke lovast. Erre embereit fronttal az állomás felé letérdepelteti az utca homokján, maga pedig igen lassú, óvatos trappban megindul errefelé. Minden egyes barakknál jól körülnéz, fejét állandóan jobbra, balra forgatja, de előre is erősen kémlel, minta nem volna biztos az előtte posztoló tiszttársa kokárdája felől. Végre a szürke lovas pár szót kiált neki, erre melléje trappol, sőt elmegy mellette és továbbvágtat az utcán el, a falu irányába. Ha a mi lovasunkat megkerülve el is jutott néhány vörös hátrább, Udinszk felé, ez a tiszt bizonyára azokat is elfogja, aminthogy a templom mögött leselkedő második lovasnak is sikerült vagy 10-12 külön foglyot ejteni.

Közben az utcán térdeplő fehér rajvonal előtt érdekes jelenetet látunk lejátszódni. Valahonnan, a föld alól talán, előbukkan előttük egy plenni. Csak 200 lépésre vannak, s jól látjuk a csukaszürke blúzát, valahol a környéken lakhatott, talán éppen az előbb látott lavkások egyike, aki azonban cudarul beijedt az új uraktól. Integetve, sántikálva megy feléjük, úgy látszik, szánalmat akar kelteni maga iránt, mikor pedig 10 lépésnyire van a csehek vagy muszkák előtt, négykézlábra ereszkedik, nyilván azért, mert nincs kurázsija a térdelőkre magasból leszólni, sőt minél közelebb kúszik azokhoz, annál lejjebb húzza magát, úgyhogy végül teknősbéka módjára evez be hozzájuk. Kacagva nézzük innen, de ő se lát, se hall, fontoskodva, komikus buzgósággal mutogat jobbra, balra, előre, hátra, mindenfelé, ahol már régen semmi sincs. A berezovkai csetepaténak vége!

Az itteni rajvonal katonái közül talán tíznek se sikerült elmenekülni, s azoknak segítségére sem sietett semmiféle jármű; se szekér, se ló, se mozdony nem volt, amire felkapaszkodhattak volna, tökéletesen cserbenhagyták a saját embereiket a vörösök. Hogy tovább kikkel tartják majd a frontot, arra kíváncsi vagyok. No de még tovább is vannak a vasút mentén hadifogolytáborok, onnan lehet anyagot meríteni. Felszabadulva kerültünk megint az európai oldalra, a harc közben megfeszült idegek, a nyelvek megoldódnak, s élénken kezdjük tárgyalni a látottakat. Szürke lovasunknak azonban kissé fejébe szállt a dicsőség, igen megszokta már, hogy minden az ő parancsára menjen, egész kis atyaistennek képzeli már magát, mert ahelyett, hogy szíves köszönetet mondana a harc közben már annyira, amennyire tőlünk tellett, de mégis nyújtott támogatásért, ránk parancsol, hogy szedjük össze a szanaszét heverő fegyvereket, szíjazatot, ruhadarabokat stb. egy rakásba. Ő még nem tudja, hogy a plenni rögtön nem ért oroszul, mihelyt ezt a nemes nyelvet a parancsoló módban alkalmazzák.

Nem is mozdul közülünk senki, csupán egyetlenegy ember, aki a harcok elültéig a krumpli között dekkolt, s aki az előbb olyan vitézi kijelentéseket tett. Most szolgai alázatossággal, de lehetőleg diszkrét eleganciával szedegeti fel a széjjelhányt holmikat, s mi nem adjuk 5 kopekért, hogy innen a páholyból ezt a kis befejező jelenetet is végigélvezhetjük, hogy akadt végre valaki, aki őt is megdolgoztatja. Legalább egy kis fogalma lesz róla, hogy mit érez egy intelligens ember, ha szolgai munkára fogják. Egészen belejön a svungba, és csak akkor tér magához, amikor Brüll főorvos úr valamit szól hozzá, ezt jól látom, mire észbe kap, s a kezében tartott téli zubbonyt leejti, és mellette Kuchlin zászlós úr is abbahagyja a fegyverszedést. Már az előbb kiáltottam a kis Subának, aki szintén ottragadt a krumpli között az egész jelenet alatt, s most együtt megindulnak felfelé a főúton, amelyen a két lovas idevágtatott. Még valamivel előbb, a posta felől láttam egy tétovázó bizonytalansággal a kórház felé vonuló sebesültvivő osztagot, ezek még a vörösökhöz tartoztak, de volt is rá gondjuk, hogy észrevétessék a vörös keresztjüket és hordágyaikat, olyan magasan vitték, hogy messziről zászlónak néztem hamarjában.

A kórház kapujához érünk. Egy mellén keresztülszúrt fiatal muszka kölyök fekszik a bejáratnál lehunyt szempillákkal, önkívületben. Kísérteties zöldessárga arcszíne nem sok reményt nyújt életben maradásához. Felülről a főúton fehér gyalogososztagok jönnek szemben velünk. Piros-fehér kokárdájukról ismerünk rá cseh „barátainkra". A kórházból ápolók jönnek és becipelik a sebesültet. Néhány hölgy is jön ki onnan, a sebesültre közömbös pillantást vetnek, de annál élénkebb figyelemmel, kacér kíváncsisággal mustrálják végig a megérkezett cseheket. Már az új barátokat látják bennük. Egy előttünk ideérkezett fiatal cseh katonától megkérdem, hogy a sebesült cseh-e, mert semmiféle jelvényt nem látok ruháján. Gúnyos, de elégedett hangon csak egy szóval felel: „Magyar!" Úgy látszik, megsejtette, hogy magyar vagyok, és ezzel akar egy szúrást adni. Annyit mindenesetre értek belőle, hogy ezek a piros-fehér szalagos cseh pimaszok mennyire szeretnek bennünket. Kb. úgy, mint mi őket. Felsóhajtok. Gyűlöli itt már a magyart a muszka is, a cseh is, a fehér is, a vörös is, mindenki.

Nem tudom megmagyarázni, hogy a fiatal muszka kitől kapta a szúrást, hiszen errefelé nem láttam cseheket jönni. A vörösök errefelé való visszavonulását azonban az úton széjjelszórt tárgyak is jelzik. Egy cseh felvesz egypár fehérneműdarabot közülük, a többit otthagyja. Nekünk is elkelne egy és más, de óvakodunk hozzányúlni bármihez is. Egymás után érkeznek kis csapatokban, 8-10 emberes rajokban a csehek. Kíváncsian vizsgálgatom őket. Hát meglátszik rajtuk, hogy a békebeli legénységgel érintetlenül vonultak át a muszkákhoz. El kell ismernem, hogy igen jól néznek ki, fegyelmezett és katonás a magatartásuk, amit mindenkinek, aki régi katona, jólesik látni, kivált az eddig itt szerepelt gyalázatos csürhe után. Még jobban imponál az, hogy nem az a gépies, talán úgy is mondhatnám, hogy bedresszírozott és ész nélküli fegyelem uralkodik közöttük, hanem a fegyelmükben valami önmagától értetődő természetes vonás van. Nem külső máznak, hanem vérré vált tulajdonságnak látszik ez a diszciplína. A tisztek teljesen egyenlően vannak öltözve a legénységgel, és nem hencegve, lóhátról beszélve, gorombáskodva adják ki a parancsokat, hanem nyugodt bizalmassággal, még talán azt is mondhatnám, hogy udvariasan. Hogy ebben a tekintetben a mi tisztikarunk tanulhatna tőlük, az kétségtelen. Az ilyen parancs nem éri úgy az intelligens embert, mint egy inzultus, ez az igazi bajtársiasság, az a valami, amit nálunk csak szavalni szoktak, de megérteni ugyan kevesen értettek meg tisztjeink közül.

A kórházból egy beteg jön ki kórházi köpenyben és a cseh parancsnok után tudakozódik. Egy cseh katona az osztag parancsnokához vezeti. Bemutatkoznak, udvariasan kezet fognak, s csehül kezdenek beszélni, melyből én csak Kultuk község nevét értem, ahol ez a cseh vagy muszka tiszt, úgy látszik, a vörösök kezébe került, ha ugyan nem mint spion volt a kórházban. Az eleinte tartózkodó parancsnok mind szívesebb arcot vág, s végül igen meleg kézrázások közt, mosolyogva búcsúznak el egymástól. Igen csodálkozom, hogy eddig a tábor felől egy plennit sem hozott errefelé a kíváncsiság, de felfelé nézve a széles főúton, a battaillon sarkánál egy lovast és pár gyalogost látunk, akik a mögöttünk tolongó plennisereg útját elzárják, s ez mindent megmagyaráz. Úgy mondják itt, hogy a mi battaillonunkban rejtőzködő muszkákat szedik ott össze a fehérek, s halljuk, hogy többek között ott egy osztrák fiút, aki a vörösöknél szanitécnek csapott fel, szintén elfogtak. A könyvtárunkba menekült a szerencsétlen, de ráakadtak. A mieink közül tudtommal ez az egyetlen balek került a fehérek kezébe. Úgy látszik, bízik a szerencséjében, mert amikor felülről a tömeg végre megindulhat felénk, s mint széles, sötét folyam kezd erre hömpölyögni, a bajtársak serege elől őrei között kissé erőltetett, vidám mosollyal lépkedve tart erre ő is.

A menet elé megyünk, s a kórház sarkánál találkozunk az élen haladó Medvegyuk parancsnokkal. Diadalmas képpel jön, mint egy győztes hadvezér, civilben van, de vállán fegyver lóg. Mellette Alexics lépked lovaglópálcájával és fontoskodó, komoly képpel, mintha neki legalábbis oroszlánrésze volna a győzelemben (későbbi regények?!…ez áll naplómban, de sajnos nem tudom már, mire vonatkozik, alighanem arra, hogy Alexics később a mai nappal kapcsolatban némi Háryjánosiádákat kezdett zengeni.) Kissé hátrább, a színháznál jönnek a foglyok, köztük a szerencsétlen Sommer, s közvetlen mögöttük talán az egész 8. battaillon. Nagyot néznek, hogy bennünket már lentről látnak jönni. Sebtében pár kérdést intézünk egymáshoz, és megrendülve halljuk, hogy a mi barakkunkból is áldozatul esett egy bajtársunk. Friedlander, egy osztrák zsidó fiú, szerény, nem sokat vizet zavaró bajtársunk az ablakon át bevágódó golyótól találva igen súlyos haslövést kapott. „Látod, komám", fordulok Szabóhoz, „ilyen a szerencse. Az ember nem kerülheti el a sorsát. Mi elég puskaporos helyen jártunk és a hajunk szála sem görbült meg, ő pedig biztos helyen kapott halálos sebet egy eltévedt golyótól."

Sietünk hazafelé, kíváncsian, hogy mint múlt el a barakk fölött s a battaillonban a harc. A kis törékeny fényképésznő bódéja mellett elhaladva látjuk, hogy egy csomó gépfegyvertöltény hever a kerítés tövében. Talán itt állt a vörösök gépfegyvere: no, akkor szegény asszonykának pár ősz hajszálat hozott a mai nap. Mint megbolygatott méhes, zajlik az egész 8. battaillon, akik le nem mentek az állomás felé, azok mind kint tolonganak a szabadban, s az újabb részleteket mesélik egymásnak, hiszen minden barakk másként és mást látott az eseményekből. A maródiház felé most hurcolnak egy hogyát, bár szegénynek alighanem már vége van.

A barakkban az ismerősök nagy örömmel fogadnak, de mielőtt mi kezdenénk el az elbeszélésünket, Friedlanderről akarunk hallani. Úgy mondják, hogy az egész társaság a barakk keleti oldalán jól védett helyen maradt az egész hecc alatt, s csak amikor a lövöldözés egészen elcsitult, mentek vissza a termekbe. Ekkor vágódott be két késői golyó a negyedik szobába. Az első az ablakfát végigsúrolva a kályhába vágódott volna, ha szerencsétlen bajtársunk éppen abban a pillanatban útjába nem áll. Friedlander egy vele szembejövő bajtársunk elől udvariasan félreállt a szűk helyen, s ezzel a lépésével egyenesen a golyó útjába került, mely hason találta. Miközben a fiúk őt kötözték, vágódott be a második golyó a mellette levő ablakon, s az üveget és az ablakfát átfúrva az aszfaltpadozaton lapult szét. Ez a lövés irányát tekintve a hegyekből jött, az első ellenben a főút felől. Erre már dekkoltak is aztán a fiúk, nem múlik el 5 perc, és a maródiszobáról visszaérkező bajtársak Friedlander halálának hírét hozzák. Úgy volt rendelve, hogy 4 esztendei nyomorgás után így fejezze be az életét. Egyike azoknak a tragédiáknak, melyekben annyi részünk volt. Közülünk kellett elesni egy bajtársnak, míg a fehérek, amint később halljuk, az egész harcban összesen egy sebesültet vesztettek.

Kimenve a barakkból, a kis patak túlsó oldalán a hegyről csak most látom leereszkedni a fehérek több kis osztagát. Talán tartalékot képeztek ezek, vagy nagyobb kerülőt kellett tenniük, hogy ily késve érkeznek. A battaillon felső sarkánál levő patakhídnál gyülekeznek, láthatólag pontos terv szerint, bizonyára még katonai térképeik is voltak. A hídtól azután együtt indul el kb. félszázadnyi csapat. Egyik barakkba sem lép be közülük senki, csak a parancsnokuk, aki revolverrel a kezében megy, tekint be menet közben kíváncsi képpel az egyik nyitott ablakon. Tisztában vannak vele, hogy nálunk nem kell vörösök után kutatniuk. Általában mindenről egészen pontos információkkal kellett bírniuk, mint az előzmények és következmények mutatták. De hát ilyen hadviselésnél, mikor orosz orosz ellen harcol, nem kell különösebb tudomány a kémkedéshez. Bárki bejárhatott a muszkák közül a táborba, s minden lépést tudathattak könnyen az ellenféllel. Beszélik, hogy a tábor hemzsegett a fehérek kémeitől a 20-a előtti napokban, sőt, hogy a fehérek patrulja is itt járt bent a táborban vörös szalaggal. Ez sem lehetetlen!

Az utóbbi hír azonban mégis egy ténynek az elferdítéséből látszik származni, abból tudniillik, hogy 19-én este a tábor felső szélén levő kozák istállók körül a vörösök állítólag megállapították egy fehér patrulnak jelenlétét vagy annak közeledését, és a fehérek támadásától tartva a kozákok a trénhez beosztott lóápoló plenniknek azonnal elrendelték az összes lovak kötőfékeinek lóhalálban való elvagdalását, hogy így azok pillanat alatt szabadok lehessenek. Még azt sem várták meg, hogy a fiúk ezzel elkészüljenek, mikor vagy 50 ló kötőfékét elmetszették, a kozákok mind lóra kaptak és maguk előtt szabadon terelve a többi lovakat, pánikszerű meneküléssel elvágtattak velük Udinszk irányában. Még vagy 50 ló itt maradt az istállókban. Sziberth, a gazdászgyerek, Vér és több más önkéntes, az egész lóápoló társaság teljesen magára maradt, jobbnak látták hát ők is a retirálást és batyujukat nyakuk közé véve, sietve bevonultak régi barakkjukba, a battaillonunkban levő 74-be.

A vörösök a pánikszerű menekülés után rajvonalba fejlődött gyalogságot küldtek ki a jelzett irányban, de ezek ott ellenséget nem találtak. Mindenesetre jellemző volt ez az eset és bizonyíték arra, hogy ha az ellenséges támadás közeledését érzik a katonák, a feszült idegállapotban egy félremagyarázott apró jelenség elég arra, hogy őrült pánik legyen úrrá mindenkin, annál inkább természetesen, minél kevésbé intelligens és minél gyávább a társaság. A pánik oka lehet vagy a támadást váró feszült idegállapot, amikor robbanásszerűen tör ki a pánik egy félreértés révén, vagy a támadást egyáltalán nem váró egészen nyugodt állapot, amikor viszont egy bár egészen kis erővel, de hirtelen, határozottan és tervszerűen végrehajtott rajtaütés okoz őrült fejetlenséget. Mindkét esetben lavina módjára omlik össze minden fegyelem s rend, a kitört zűrzavarban senki sem képes intézkedni, és mindenki akar intézkedni, és igen kivételesen lehet rendet teremteni, kivételesen rátermett egyéneknek, akik nem mindig a parancsnokok szoktak lenni, hanem sokszor egy egészen ismeretlen valaki, akinek a feje s szíve a helyén marad.

Az egész berezovkai ütközetnek lefolyását a tábornak más-más pontjain lakó szemtanúk előadásából s némi Sherlock Holmes-tól tanult következtetések révén az alábbiakban próbálom megrajzolni. Szent István napjának reggelén a vörösök csak a Selenga jobb partján, ahol a vasút szalad és ahol a táborunk fekszik, hagytak egy gyenge rajvonalat, amint előbb leírtam, de ez a rajvonal a folyótól legfeljebb 1 ½-2 km-re terjedt. A Selenga túlsó partján nem volt rajvonaluk, sem feljebb észak felé az innenső parton, úgy hogy a Selengára támaszkodó bal szárnyuk és a felső tiszti tábor magasságáig sem nyúló jobb szárnyuk megkerülésével a fehérek mindig váratlanul hátba kaphatták őket. A folyó felől ez nem volt olyan könnyű, mint északról, ahonnan azután tényleg kapták is a támadást, ezért észak felé a jobb szárny védelmére, illetve felderítésére lovas járőröket küldtek ki, és a felső tiszti tábor zöldségeskertjeinél két gépfegyvert állítottak fel a jobb szárny szélső emberétől légvonalban kb. 2 km-rel hátrább az északról errefelé lejtő völgy bejáratánál.

Tisztjeink érdeklődéssel szemlélték az elvtársak készülődéseit, de addig is, amíg az ügy komolyra fordul, iparkodtak a kedvező helyzetet kihasználni és előnyös kereskedelmi ügyleteket bonyolítani le velük, órákat, miegymást adtak el nekik. Mikor aztán a lövöldözés megkezdődött, a jobbra kiküldött felderítő lovasok megeresztett kantárszárral vágtattak le a völgyből a főúton az állomás felé, s onnan valószínűleg biztosabb tájakra, mert ezeket aztán senki sem látta többé. Talán ezek közt magyarok is voltak, de a gyalogság közt már nem akadt honfitárs. Két lovas közülük megkésett, és a gépfegyveresek ezeket már üldöző ellenségnek vélve, csaknem rájuk fogták a masinákat. A lovasok elvágtatása után a gépfegyveres különítmény igen idegesen kezdett viselkedni. A fehéreket részben elölről, a rajvonaluk felől, részben jobbról várva, maguk se tudták, hogyan állítsák fel a gépfegyvert, és folyton jobb kilövést keresve, hol ide, hol oda vándoroltak azokkal. A csehek ezalatt a velük szemben álló rajvonalat csekélyebb erővel lőve, főerőikkel északról megkerülték a vörös jobb szárnyat, éspedig egészen közel, még a száműzöttek ide félórára se eső majorjain innen, s megindultak lefelé a Selengának, az elvágtatott lovasok nyomában.

A csehek úgy beszélik, hogy a megkerülő csapatok egy része még pont délben vagonjában ebédelt, délután két órakor pedig a táborban voltak. A fehérek rajvonala előtt pár felderítő lovas jött, s mikor ezek és a rajvonalba fejlődött gyalogság a felső tiszti tábor közvetlen közelében megjelent, a két géppuska legénysége tüzelés helyett találgatásokba kezdett. Ez volt a probléma: „Nasi, nyet nasi??!!" azaz „A mieink! Nem a mieink??!!" Megjegyeztem, hogy a gépfegyveresek többnyire muszkák voltak. A zavart tanakodást végül is visszavonulás követi, egyetlen lövés leadása nélkül felszedik a géppuskákat és ellógnak az állomás felé, bizonyára abban a hitben, hogy ott majd vonatra kapnak, de mint az előzőkben láttuk, akkor ott már mi nem találtunk egy lelket sem, nemhogy mozdonyt, a vagonokat. A legénység sebtében még a gépfegyvereket is ott akarta hagyni a fehérek előtt, de a parancsnok erélyes fellépésére ezt mégis a nyakuk közé szedik, s úgy lógnak el, sietve a patakparton, a battaillonunk felé.

Ez a társaság azután battaillonunk főterén a futballpályán vonult keresztül, s további sorsát már a battaillonbeli bajtársak leírásából ismertetem. Mire hozzánk értek, már részben szétszóródtak. Itt már mindenki a maga szakállára dolgozott, mert érezték már, hogy a bőrükre megy a játék. A fehérek lovasai nyomukban jártak. Az egyik géppuskás, egy tömzsi kínai vagy burját, nem bírta úgy a futást, mint társai, és állandóan leghátul döcögött, s a többieknek folyton a gépfegyver felállítását javasolta. Ez azonban az elöl loholóknak szerencsére eszük ágában sem volt. Ezt az egész színjátékot a battaillonbeliek már a barakkokon kívül vagy azok ablakaiból nézték végig, mert a fegyverropogás megszűnt, a hegyélen levő vörös rajvonal már lefelé lódult onnan a lövölde felé. A géppuskások egy része a kórház felé rohanva, más részük pedig a barakkunk mellett folyó patak medrében futott tovább, amerre valamivel előbb Szabóval kettesben mi is lelopództunk az állomás felé. Utóbbinak jobb szimatjuk volt. Ezek a falu felé vezető hídnak tartva valószínűleg kikerülték a fehérek bekerítését.

Alig hagyták el a battaillont, már megjelent a játszótér északi szélén egy szürke lovas, az első fehér üldöző (a kapun jöhetett csak be), több mint valószínű ugyanaz, aki aztán szemem láttára hajtotta végre későbbi bravúrját a szanitécbarakk mellett, majd még egy lovas, s a fiúktól a vörösök után érdeklődött. A leghátul bukdácsoló szerencsétlen hogya ekkor még mindig battaillonunkban járt, csak most jutott el a szélen álló elhagyott pajtához (I. Oroszváry tollrajzát), úgyhogy a lovas azonnal észrevette és lovát gondolkozás nélkül nekieresztve néhány másodperc alatt a nyakán volt. Eközben történt, hogy a géppuskások közül egy másik, aki a battaillon melletti főúton rohant lefelé, valószínűleg meglátva a szürke lovas betérését hozzánk, a fényképésznő bódéja mellett lesben állt s onnan két lövést adott le reá. Ezek azonban nem találták el őt, ellenben minden valószínűség szerint s a lövés irányát tekintve is nagy ennek valószínűsége, az első lövés Friedlander halálát okozta. Ez a géppuskás, otthagyva a cipelt gépfegyvertöltényeket, a bódé mellett, onnan valószínűleg a főúton rohant tovább, s úgy következtetek, hogy sorsát a kórház kapujában érte el, az ott látott átszúrt muszka legény lehetett ez.

A mi szerencsétlen első hogyánk a lovast a szokásos guggoló helyzetben fogadta, de fegyverét nem dobta el. Hogy mi volt a célja a leguggolással, érthetetlen, lehet, hogy ez kínai nyelven megadást jelent. A lovas megállt mellette s néhány szót váltott vele, de úgy látszik csak cselből, mert aztán egy hirtelen suhintással, kardjával végigvágott a szerencsétlen fején, egy hatalmas vágást ejtett. Úgy mondják, hogy egy lövéssel is megtisztelte összerogyó ellenfelét, ez azonban nem talált. Lehet az is, hogy a fényképészbódé mellől hangzó lövést tulajdonították a lovasnak a fiúk, ez azonban nem talált. A 74. barakk végétől alig 40-50 lépésre játszódott le ez a jelenet, s az ott álló bajtársak annyit láttak meg, hogy a lovas továbbvágtat onnan a színház felé, így ért ki aztán a főútra, a kórház kapujában leszúrta a másik géppuskást, s ezek után érkezett le oda, ahol az ajtó mögül mi lestük érkezését.

A megsebesült kitáj azonnal feltápászkodott, a lovas után nézett s fegyverét is megragadta, mintegy azon gondolkozva, hogy ne lőjön-e utána, de erről a szándékáról letett. Fejsebe nagy fájdalmat okozhatott neki, valószínűleg agya is megsérült, és vagy a tűrhetetlen fájdalom, vagy az ütés folytán meghibbant ítélőképessége miatt, vagy kínai szokást követett-e, ki tudja, de elszánta magát az önkéntes halálra. Fegyverét állának támasztva lábával akarta kezdetben meghúzni a ravaszt, de otromba csizmáival nem tudott ahhoz hozzáférni. Azért csizmáját le akarj húzni, leül, s próbálgatja azt, de ereje fogytán lehet, nem sikerült neki. Abbahagyja a próbálkozást, körülnéz, aztán egy néhány lépésnyire heverő ágdarabhoz botorkál, felveszi a fegyverét, s ismét az álla alá helyezve most már eléri az ággal a ravaszt és a következő pillanatban Buddha ölébe repül. Mire a fiúk hozzá érnek, már halott. Őt vitték a maródiszobába, mikor mi Szabóval visszaérkeztünk portyázásunkról. A hogya férfiasan halt meg. Társai ezalatt a kórház területére jutottak. A kórház kerítés deszkái alatt a szél sok helyen kihordta a futóhomokot, s ezeken a rókalyukakon jutnak be oda, az üldöző lovas elleni jó helyre. Ott akarták aztán végre felállítani a gépfegyvert, barakkjaink felé, de az ottani betegek és harcias szesztrák erélyes tiltakozására s battaillonunk nagy szerencséjére, letettek erről a nem nagyon szilárd szándékukról s egy később odaérkező ellenséges lovasnak szépen megadták magukat.

A lovasok nyomában haladó fehér, illetve cseh gyalogosok most érnek a battaillonba és párosával haladnak át barakkjaink között. A parancsnokok revolverrel kezükben mennek előre, de a barakkokba egy sem lép be, csak a könyvtárbarakkot kutatták át s onnan húzták elő a szerencsétlen Sommert, aki állítólag szanitéc létére szintén fegyvert vitt, s ezzel megpecsételte sorsát. Ezekkel a gyalogosokkal találkoztunk aztán össze a színháznál, s mögöttük az egész táborbeli érdeklődőkkel. A barakkban nem sokáig tartottam ki. Ráérő időnk elég lévén, amint az itt történteket elmondták, már ismét indultam le az állomás felé Szabó Elemérrel, hogy ott a továbbiakat figyelhessem. A hogyák a muszka templomban metamorfózison mentek át, a felsőruháikat levetették velük s egy szál ingben és gatyában, mezítláb kerültek vissza onnan. Dicséretükre legyen mondva, elég fehérek voltak így szegény vörösök. A csehek összeállították őket ebben a toilettben négyes sorokban egy oszlopba, s elindították őket az állomás felé. Ezért abban a hitben, hogy ott a vagonokba terelik a foglyaikat, s nincs különösebb látnivaló, jóllehet a csehek nekünk is megengedték, hogy a foglyaik mellett az állomáshoz s azon túl menjünk, a két pajtásnak, kikkel elindultam, azt indítványoztam, menjünk fel a lövölde felé, honnan a hogyák erre lerohantak s nézzük meg a gyászos visszavonulás vonalát, mit látni ott. A szanitécbarakktól el is indultunk a hegy felé vivő utcán, és a hegyoldali kisebb s rendetlenül, elszórva épült barakkok között jártunk (nem egyen kuksoltak ide bújt vörösök) nem is messze a lövöldétől, ahonnan már kilátás nyílt le az állomáshoz és a Selengára, mikor egyszerre hirtelen puskaropogás támad, sortűzszerű lövöldözés után újabb és újabb lövések. Tágra nyitott szemmel figyelünk föl az első dörrenésekre, de aztán gyorsan megretirálunk a magasból, mert néhány golyó fölöttünk s közelünkben szállott el a hegyél irányába. Vajon ránk lőttek volna az állomásról? tanakodunk, egy kissé védettebb helyre érve. Aligha, bár nem lehetetlen, messziről vörösöknek vélhettek. Ezután is hallunk időnként lövöldözést. A konzekvenciákat mindenesetre levonjuk, s szépen hazafelé tartunk, annál is inkább, mert biztosra vettem, hogy itt fent a barakkok padlásairól kis nyílásokon elbújt vörösök előjönnek.

A magyarázatot aztán megkaptuk, mihelyt a bajtársak az állomásról visszajöttek. Ezek hátborzongató, förtelmes dolgokat beszélnek el. A csehek minden foglyukat kivégezték, éspedig a mi bajtársaink szeme láttára. A szemtanúk szerint a muszka templomtól az állomás felé indított lenge öltözetű foglyok közül azonnal kivettek a csehek 5 embert, 4 kínait és egy osztrákot, a szerencsétlen Sommert, s ezeket az állomásnak katonák részére készült illemhelye mögé kísérték. Az egyik hogya, jól sejtve az elkövetkezőket, futni próbált, de ezt puskatussal oldalba vágva eltérítették szándékától. A következő percben dördült el az általunk is hallott sortűz, aztán még néhány kegyelemlövés, és az öt ember megszűnt létezni. A következő csoportok nem 5, hanem 8-8 emberből állanak. Ezeknek már alkalmasabb helyet találtak. Levezetik őket a Selenga partjára. Hét ember mezítláb, ingben, gatyában, a nyolcadik, szintén egy szanitéc, de mongol képű, mezítláb, gatyában, de fekete blúzban megy őrei között. Az utóbbit egy cseh meglöki, mire dühös képpel fordul szembe vele, de a cseh revolvert tart az orra alá, megbékül hát, s továbbmegy a többiekkel.

A Selenga partja itt meredeken szakad a vízbe, az agyagos partot a folyó sodra alámosta és a partnál kb. egy méterrel lejjebb van a víz szintje, hirtelen mélyül. A 8 embert közvetlen a part szélén arccal a víz felé egymás mellé állítják a csehek, akik csak kb. 16-an vannak itt. Pillanatig sem állanak. A fegyverek zárja csattogva hátra- és előrelendül, egy-egy golyó ugrik a csövekbe. Erre a jól ismert csattanásra észbe kapnak a nyomorult páriák, s menekülni próbálnak, de már késő, a sortűz elődördül, és a legtöbben belezuhannak a Selengába, nagyot loccsanva, fel se merülnek többé. Kettő vagy három szerencsésebb, akit golyó nem talált, megfordul és az árterületről a meredek töltésszerű tulajdonképpeni partra őrült rohanással igyekszik feljutni, de a csehek golyói gyorsabbak, s ebbe az irányba, a tábor felé is lőnek rájuk, míg valamennyien fel sem fordulnak. Így kerültek ezek a visszafelé lőtt golyók a mi fejünk fölé, a lövölde magasságába, s a táborban már a Selenga szigetein elrejtőzött vörös csapatok tüzelésre gondoltak. A vízbe bukott kínaiak közül néhány még úszni próbál, ezekre addig lődöznek a csehek a partról, amíg csak végleg el nem merülnek. Valóságos, vízi vadászat indul meg, s ha sikerül is egyik-másiknak csaknem a folyó közepéig eljutni, végre mégis megkapja a halálos lövést. Így nyolcasával kísérik le az újabb áldozatokat, és senki sem tudta nekem megmondani, hogy hányszor nyolc embert vittel le a vízhez, mindenki földbegyökerezett lábakkal, dermedten nézte azt a mészárlást, de számolni nem tudtak.

Egy sebesült vöröst a parton lőnek le, s ez ugyanazon a helyen feküdt még másfél nap múlva is, még egy rúgásra sem érdemesítették, sajnálták tőle, hogy a vízi sírba társai után indítsák. Azok közül a foglyok közül, akik nem voltak oroszok, tehát a plennik, kínaiak, burjátok közül egyetlenegy sem kapott kegyelmet, úgy lőtték le őket, mint a kutyákat. Úgy mondják, hogy az orosz foglyok fölötti rendelkezést a csehek a fehérorosz parancsnoknak tartották fenn, aki azonban honfitársait állítólag szintén mind halálra ítélte. Ezt azonban Berezovkán nem hajtották végre, s higgyük, hogy másutt sem. Különben a foglyok közt, mint említettem orosz édeskevés volt. Itt Oroszországban, idegenek harcoltak, nem oroszok, a jó ég tudná, végeredményben miféle érdekekért. Az előzőkben leírtak után ítélve a lemészároltak számát minimálisan 40-50 nek gondolom, de lehet, hogy sokkal többen voltak, hisz én a foglyoknak csak egy részét láttam valószínűleg. A cseheknek ez a példátlanul komisz és aljas eljárása valamennyiünkben irtózást és megvetést kelt ez iránt a brutális náció iránt, pedig ha valakinek, úgy nekünk éppen elég okunk van gyűlölni a vörösöket. Mentségül csak egy szolgálhatna, ha a vörösök is így bántak volna el a kezeik közé került csehekkel. Mindenesetre nehéz helyzetben voltak, mert fogolytáborokat alakítani nem tudtak, a bántatlanul szabadon eresztett foglyok pedig újból ellenük fordulhattak volna.

A csehek páncélvonata csaknem a támadó csapatokkal egyidejűleg robogott be az állomásra. A felrobbantott kis hidacska alig képezett akadályt, ezt a páncélos mögött jövő műszaki vonat személyzete gyorsan helyrehozta. Azután egymásra jöttek a többi vonatok. 5, 8, 10, 12, estig 16-ról volt tudomásom. Minden a legpéldásabb rendben ment, és a vörösöknél annyira hiányzó szervezettség itt annál szembeszökőbb volt. A sok vonat között olyan is volt, melyen a vörösök által Berezovkáról elhurcolt s cseh kézre került bajtársainkat fedeztük föl. Mysowajánál estek fogságba, ahol mint munkások dolgoztak s most a csehek is munkásaiknak használták fel őket. Ezek és a csehek is beszélik, hogy a vörösök Mysowajánál óriás vereséget szenvedtek, onnan Berezovkáig 45 vonatjukat fogták el a csehek és fehérek, és a bajkáli flotta egy részét is elnyelte a tó, miután azokat ágyútűzzel felgyújtották. Állítólag a vörösök vezérkara is a csehek kezére került, s a győztesek óriási mészárlást rendeztek foglyaik között. Sokat emlegetjük szegény Zummert, akit az éhség a vörösök munkásosztagába hajtott az utolsó napokban, s a látottak után ítélve a falat kenyérért nagyon sokat kockáztatott. A csehek egy kezük közé került plennivel, mint láttuk, nem sokat teketóriáznak, mire szegény igazolná magát valahogyan, már el is szállt ebből a felfordult világból.

Délután, az állomás felé menet, a főúton két elegáns és jóképű hölgyet látok lejteni, kikben felismerem a vörösök két szesztráját. Most azonban vörös kereszt nélkül és eddig nem látott toalettben mutatkoznak. Ők is átvedlettek. „No, nézd ezt a két szesztrát, ezeknek volt bátorságuk itt maradni" – mondom társamnak. A „szesztra" szó megüti a két hölgy fülét, és egészen váratlan hatást vált ki náluk. Egyikük teljesen megrökönyödve fordul hátra utánunk, aztán rémült képpel, kérdőleg néz a barátnőjére. Ez azonban viharedzettebb színésznő, megrezzenés nélkül nyugodtan lejt tovább, egyetlen mozdulattal sem árulva el, hogy inkognitójuk leleplezése micsoda hatást gyakorolt rá. A csehek bevonulása után valamennyiünknek az volt az első dolga, hogy általuk valami hírhez jussunk az Európában történtek felől. Boldogok, akik valami szláv nyelv birtokában némileg meg tudják magukat értetni egyik-másikkal, s tőle pár szót tudnak kivenni az elzárásunk óta történtekről. Elesett-e Párizs? – ez rendesen az első kérdés. Az egyik cseh igennel, többen azonban nemmel felelnek rá. Sajnos így van a legtöbb kérdésünkkel, úgy látszik, a csehek se tudnak valami sokat a nyugati eseményekről. Abban azonban mind megegyeznek, hogy egy szép vigasztalással látnak el: „ne is álmodjunk a mielőbbi hazamenetelről." Úgy mondják, hogy nyugat felé is frontjuk van, de arra, Európa irányában szintén előrehaladnak és az Uralon túli vidéknek már egy igen tekintélyes része van a kezükben, s Lenin hatalma ott is mindjobban gyengül. A céljuk az, hogy Vladivosztokig eljussanak, ahol már szintén az ő csapataik vannak, s ha így sikerül ezekkel, illetve Amerikával s az entente hatalmakkal a teljes összeköttetést helyreállítani, azok által támogatva, entente csapatokkal és felszereléssel bőven ellátva visszafordulnak és a szibériai vasúton végig helyreállítva a régi rendet, újra felveszik a harcot Németországgal.

Elképedve halljuk ezt a programot, mert ha világos is előttünk, hogy innen ezer kilométerekről s egy vasútvonalon nem is lehet hadjáratot viselni, meg kell értenünk ebből azt, hogy a nagy harc befejezéséről még mindig senki sem beszél, és hogy azok a szép remények, melyeket az Európa felé helyreállott összeköttetéshez fűztünk, mind-mind füstbe mentek. Még pár évi itt maradásra is számíthatunk. Hogy ez a gondolat az őrülés felé sodorja az embert, nem kell erősítgetnem. Rettenetes hatással van ez a hír azokra, akik a rögtöni indulásban reménykedtek, az emberek bizakodóbb és hiszékenyebb többségére. Hej, de elkeseredett káromkodásokat hallani ma! Élve el vagyunk temetve és sokunknak nem lesz ebből a sírból soha feltámadása. Itt a szegény Friedlander példája. Jól tudjuk, hogy még egy tél még egy pár ezer plenni pusztulását jelenti. Ismét egy fél év a hó alatt!! Rettenetes gondolat! Ezen a koszton, ezekkel a szervezetekkel s a még rosszabb viszonyokra való kilátással, egészen reménytelennek látszik a jövő. Eddig valahogyan csak beletörődtem magam is a változhatatlanba. A múló időt, tudtam, soha vissza nem fogja adni nekem senki, az életem legszebb esztendeit soha többé nem pótolhatja semmi. De ahogy ezzel keserű érzések között leszámoltam, más nem bántott már jobban. Türelem!  – ez volt a jelszavam. Segíteni úgysem tudsz, vedd hát úgy a dolgot, ahogyan kapod, s ne emészd magad hiába. De most mást érzek. Nem bízom az egészségemben úgy, mint eddig. Gyengének érzem magamat megküzdeni egy új szibériai téllel, vagy talán a jövő kilátásait látom túl reménytelennek, az éhhalál rémeit látom-e túl közelinek, de valahogy nyugtalan érzésekkel telve gondolok az új télre.

Érdekes jelenségeket hozott a csehek megjelenése. Pl. reggel óta nem kapható cigaretta. Ezt ugyanis kelet felől importálta Szibéria, s most, hogy arrafelé az összeköttetés megszűnt, minden kereskedő ráfeküdt erre a kincsére, és nem ad belőle egyelőre semmit. Viszont Irkutszk felé, ahol a koreai dohány még régebben elfogyott s nagy szeme volt a cigarettának, megindul annak szállítása, ott nagy pénzeket adnak érte.

A másik jelenség, hogy Moravek főhadnagy, aki eddig a vörösök elől bujkált, már délután megjelenik, s ő is és a többi tisztek is tüntetően felvarrt disztinkciókkal és sapkarózsákkal parádéznak az utcákon. Az eredmény, hogy most meg a csehek szedetik le velük az utóbbiakat, akik, úgy látszik, még Ferenc József monogramját sem képesek elviselni. Meg is jelenik rögtön Napóleon alezredes úr első parancsa, természetes a régi „begyulladt" szellemben, elrendeli egyelőre a disztinkciók letakarását is. A jelszava, úgy látszik az, hogy jobb jobban megijedni mint kevésbé. A cseheknek ugyanis a disztinkciók ellen tudtommal nem volt kifogása, s ezt a dolgot bátran ráhagyhatta volna az alezredes úr mindenkire, tegyen úgy a saját felelősségére minden tiszt, ahogyan akar. Érdekes dolgot hallok erről a dologról Vallus gazdatárstól, aki szintén tiszt. Egy velük lakó hadnagy az első lövések után szobájába vonult, és ott az ágya alá bújva körülbástyázta magát mindenféle golyófogó batyukkal. Nem is jött elő mindaddig, amíg egy lövést lehetett hallani. Azonban amikor végre kilépett szobájából, nyakán ott ragyogott a disztinkció. Ezzel is csak úgy áll a dolog, hogy az henceg vele a legjobban, aki érzi, hogy a legkevésbé érdemli meg. A történet roppant jellemző.

A csehek között több egészen tiszta magyarsággal beszélő felvidéki tanító is van, ezek mint tót testvérek harcolnak velük. Remes, Csörföly s a többi felvidéki társunk sok jó ismerősre talál köztük, s vegyes érzelmekkel kell hallgatniuk volt pályatársaik beszédét, mert ezek igen vad dolgokat adnak elő. Már felosztották az egész Magyarországot, még a Dunántúlt sem akarják nekünk hagyni, hanem Pozsony, Sopron, Vas, Zalavár megyék felét lenyesve ezt Csehországhoz szándékoznak csatolni, hogy az így kapjon utat az Adriához. A jámborok azt képzelik, hogy majd a Fertő körül is csak olyan ellenállást fognak találni, mint itt. Egy kicsit csalódni fognak.

Táborunk új orosz parancsnoka Judin alezredes, egy köpcös ősz bácsi, akivel reméljük, hogy jól fogunk kijönni, mindenesetre jobban, mint a csehekkel, bár ezek is nagyon, sőt túl nagyon is udvariasak. Beszélik, hogy egy germán vörösgárdista az utolsó percben is még itt ült a tábor fogászati rendelőjében s a fogtechnikusunk székéből csak akkor kelt föl, amikor a lövöldözés már javában folyt. Akkor aztán kocsin vágtatott el, de oly későn, hogy az újonnan plombált aranyfoggal együtt könnyen a fehérek kezébe kerülhetett, s akkor ez az „utolsó kiadás" bizony kárba veszett.

Este minden barakkban szigorú parancsot hirdetnek ki, hogy éjjel senki a barakkot el ne hagyja, mert a cirkáló patrulok a kószáló plennikkel szemben nem lehetnek kímélettel. Sok vörös rejtőzködik a sok barakkban, s ezek mind az éjjelt várják, hogy ellóghassanak, bőrünket biztosabb helyre vigyék.