1918. február 15.

A tegnapi kurta hírnek ma bővebb kommentálását várjuk, de hasztalan. Béke vagy nem béke? Megyünk vagy maradunk? A nagy kérdés még mindig zavaros előttünk. Bután nézi az ember a betűket, melyek nem beszélnek többet ma sem, mint tegnap. Közmondás lett már köztünk, hogy „Sohasem megyünk haza!" − hát kb. így is néz ki a dolog. Némi igen gyenge vigasztalás rejlik abban a tényben, hogy más frontokon még dühöng a harc, és bizony mi már csak akkor szeretnénk hazatérni, ha mindenütt elült a fegyverek ropogása, bennünket már hagyjanak békén. Kenessey főhadnagy (akiről talán írtam, hogy hazulról egy levelezőlapon üdvözölt, amivel gondolkozóba is ejtett, hogy vajon miért, mikor itt soha felém se hederített?!) állítólag az olasz fronton van, s onnan küldött üdvözletet. Sőt már azt is beszélik, hogy ott elesett. Ha nem is így van, de így is könnyen lehetne, ezért hát azzal vigasztaljuk magunkat úgy titkon, hogy talán jobb is lesz még itt maradni, s aztán az általános békére térni haza. Talán a Gondviselés a javunkat akarja, mikor még nem enged haza. Várjunk csak hát türelemmel. Igaz, hogy az is világos előttünk, hogy sokáig várnunk nem lehet, mert 1 font kenyéren nem lehet élni. Érzem, hogy itt Berezovkán nem lehetünk sokáig, valamerre fordulni kell a dolgunknak.

Ma sokat emlegethettek odahaza, állapítom meg, talán az oroszoknak otthon is nyilvánosságra hozott kijelentésével kapcsolatban, mert álmomban állandóan otthon jártam, pedig ez a vigasztalás ritkán szokott nálam előfordulni. Szegény Mutterkám persze szövögeti most a terveket. Csak aztán ezek is kútba ne essenek, mint már annyi előtte. Tavasszal! Tavasszal! Ez zsibong bennünk. A tavasznak hoznia kell valami jót! A lapokban figyelmeztetések jönnek, s Vlassack őrnagy úr is közhírré téteti, hogy senki se próbáljon útnak indulni, mert úgyis hiába, csak zavaros viszonyok közé, a teljes bizonytalanságba indul, aki most elmegy, hiszen Európában úgyis lefülelik. Akit megszállott a láz, annak persze hasztalan szól a figyelmeztetés, sokan pályáznak el azért, úgy hírlik.

Klein Sanyi, aki vonattal jár be Udinskba, meséli, hogy csaknem naponta találkozik szökevény bajtársakkal, akik hol keletnek, hol nyugatnak utaznak. Van, aki Európából Vladivosztokig ment már, s most onnan jön visszafelé. Mosolyogni kell rajta csakugyan. Közben szegényeknek a pénzük elfogy, s valahol megrekednek. Van is már ilyen a mi táborunkban is, úgy kell őket létszám fölött nyilvántartanunk s a többiek bőrére kosztolnunk. Az állomáson elégszer találkoztunk ilyenekkel, a muszka ruha dacára rendesen az első pillantásra felismerem őket. Nagy önbizalommal telve beszélnek terveikről, de van elég, aki bevallja, hogy hiába próbálkozott, se keleten, se nyugaton nem megy a dolog. Jól kikérdezem őket, hogy tapasztalataiknak annak idején majd hasznát vehessem. Az ezüstjeimet most már útravalónak szándékozom felhasználni. Csak jönne már Némethtől az a kölcsön. Ha 25 éves lennék, bizonyosan én is ezek közt lennék már régen, de mint öreg róka, biztosabban akarok belevágni a dologba, kicsit csitítom magamat: várjunk csak, most már egy hónap ide vagy oda nem számít.

A lapok híreiből is sok hasznos tudnivalót szedünk össze, az európai oroszországi viszonyokról stb., s ha kitavaszodik, talán nekivághatunk, hiszen akkor még a zöld füvön is megél a plenni. Ha enni nem kellene! Ez az a pont, ahol minden terv megbukik! Tavasszal talán a japán is megindul errefelé a muszka ellen, hát ezt megvárni éppenséggel sincs kedvem. Szó esik róla elég, valamire készülnek a kis sárgák. Az elvtársak itt addig talán az élelemraktárakat is kirabolják s így megkönnyítik majd a döntést. Csitából jön ugyanis a híre annak, hogy ott egy éjjel 500 pud. fagyott húst fuvaroztak el a tovarisok egy állami raktárból. Hát mindenfelé iparkodnak halászni a zavarosban! A fenséges forradalom eddig jóformán csak mocskát mutogatta. Nem tudom, így képzelték-e el azok, akik csinálták, de talán nem is azok csinálták, akik azt hiszik most, hogy ezt ők csinálták, s talán ezért is van benne annyi meg annyi ellentmondás és érthetetlenség.

A földhöz ragadt muzsik, a közkatonák természetesen csak egyet látnak: azt, hogy most szabad a rablás, s igyekeznek is lépést tartani a többiekkel. Csizmájuk szárában, ruhájuk bélésében könnyen keresett ezresek rejtőznek, s idestova elérkeztek a második felvonáshoz, amikor már minden burzsujt kiraboltak s most egymás ellen mennek. Akinél sok pénzt sejtenek, annak ebben a társaságban hajszálon lóg az élete. Igyekeznek is hazafelé, akik megtömték a zsebeiket. Szieberth, az ifjú kolléga 15 társával együtt a falubeli kozákszotnyához szegődött be szakácsnak. Jó kosztot ígértek, és egy fiatal szervezetnek semmi ennél nagyobbat nem lehet most ígérni. Hogy akadémiát végzett ember létére a világ legdurvább félvadjait kell majd kiszolgálnia, ehhez jó adag önbizalom s nagy elhatározás kell, de válogatni már nem tudunk. Meséli, hogy csakugyan kitűnő az ellátásuk, plennifülnek szinte hihetetlen mennyiséget, napi egy font húst kapnak, havi 2 font cukrot és napi egy font fehér kenyeret vehetnek 20 kopekért. Munkájuk pedig nem éppen sok. A szotnya csak pár nap előtt érkezett ide, s tisztjeiket itt letették, és egy őrmestert választottak meg parancsnokuknak, aki elég jó ember, ki lehet vele jönni. A kozákok tele vannak pénzzel, és borotválásért, cipővarrásért s hasonló apró szolgálatokért gavallérosan, rubelekkel fizetnek az élelmes plenniknek. Hölgyeik is velük vannak, de hogy ezek voltaképpen kik, arról senki sem tud. Úgy látszik, a forradalmi zsákmányhoz tartoznak, hozzászegődtek a rubelekhez, amíg tart. Amelyik kozák megunja itt, csak felül a lovára és hazapályázik. Már ti. ha van lova, mert igen sokan a lovaikat is eladták. Csak egy baj van, mondja Szieberth, hogy igen sokszor és sokan vannak berúgva. A többit aztán el lehet képzelni.