1918. július 22.

Ma éjjel az itteni őrségből 60-80 embernek azonnal indulnia kellett valami stáb őrzésére, egyébként az éjszaka nyugodtan telt el, a Lavrov-osztag nem jelent meg. Igen sok vonat járt, a Selenga felől állandó vonatrobogás és mozdonytülkölés hallatszott. Reggel is egy igen hosszú vonat ment át az állomáson pár percnyi megállással. Ezeket a híreket néhány korán kelő bajtárs hozza, akik szokásba vették, hogy első sétájukat a vasút felé irányítsák. Alig kelek fel, már hozzák a hírt: „az állomás üres" vagy „az éjjel 3 transzport ment át" stb. Ma azt jelentették ezek az önkéntes riporterek, hogy „az állomáson egy muszka transzport áll."

Az egyik tábori kávéházunkban ma éjjel vörös tüzértisztek mulattak s a tulajdonos szerint annyi bankójuk volt, hogy ő annyit eddig csak takarékpénztárban látott. Ezek a hírek azok, melyek a parasztfiúk eszét egy kissé megzavarják. A temérdek sok bankó. Ma hirdetjük csak ki Napóleon alezredes úr szégyenparancsát, hozzá kell azonban rögtön fűznünk, hogy: 1. Nem tüntető menetről volt szó, hanem a passzív védekezésnek egy tömegben való megjelenésünk általi módjáról. 2. A legénységnek nem volt szándéka a tisztek szeme előtt protestálni, hanem ők ajánlották fel, hogy velünk lesznek. 3. A tisztek bevonásának terve nem tőlünk, hanem saját maguktól eredt, s a helyet ezredorvos úr ajánlotta mint megfelelőbbet.

Délután ezredorvos úr ismét megjelenik közöttünk, s a napóleoni rendelettel homlokegyenest szemben foglal állást, megerősíti a tegnap megbeszélteket, kér, hogy amellett tartsunk ki, és ígéri, hogy a tisztikar igenis velünk tart és ott lesz a felső téren, ha a dolgok komolyra fordulnak. Tisztjeink végre megértették, hogy nem szabad magukat azonosítaniuk a parancsnok úr gyáva felfogásával, dühbe is gurulhattak ezen a pipogyaságon, s nem törődnek az öreg trotlival. Éppen ideje, hogy ez a józan és bátor lépés kissé közelebb hozzon egymáshoz bennünket, elég széles volt köztünk a szakadék, s nem a mi hibánkból. A nehéz idők talán eggyé tudnak kalapálni bennünket, ahogyan illene.

Délután lesétálok az állomásra. A muszka transzport még mindig ott áll. Megállapítom, hogy ezek sokkal nyugodtabb, békésebb fiúk, mint a magyar vörösök, akik megbetegednének, ha nem tudnának mindennap valami komiszságot csinálni. Ezeknek nincs a képükre írva, hogy vörösök, nyugodtan tesznek-vesznek, álmodozva fújják a cigarettafüstöt vagy hallgatják a melankolikus harmonikaszót. Ránk oda se hederítenek. Hogy bennünket állítsanak maguk elé, vagy pláne maguk helyett a rajvonalba, azt, úgy érzem, ezek nem tennék meg semmi körülmények között. Ahhoz magyar zsidónak vagy 32-es pesti csirkefogónak kell lenni a parancsnokoknak is meg a legénység zömének is. No, kivételnek elismerem azokat a muszkákat, akiket a forradalom a szibériai tjurmákból szabadított ki. Ezek azonban, úgy látszik, csak jámbor muzsikgyerekek, ezekkel könnyen kijönnénk. Hogy Szibériában igazán baromi sorba kerüljünk, ahhoz a hazai importra volt szükség: az itteni muszkák maguk, bár megbélyegzett szülők származékai, meggyőződésünk szerint sohasem cselekedték volna meg velünk azt, amit saját honfitársainktól el kellett szenvednünk. Úgy gondolom, a sok keletnek menő vonat a vörösök visszavonulásának jele.

Ma visszaérkezik a frontról Löwy, természetesen pénz nélkül. A vörösök egyedül neki utaltak ki egy zöld nadrágot és pár fehérneműdarabot, a hátralékos 27 000-8000 = 19 000 rubel ezzel, úgy látszik, a vörös lovagiasság szabályai szerint el van intézve. Löwy is megerősíti a visszavonulás hírét. Szerinte ezt egy téves hír idézte elő, és ami a legszebb a dologban, a csapatok egészen a maguk jószántából fogtak hozzá, parancs nélkül. A vitéz omszki otrjád azonban Misovskájánál már feltartóztatta a visszavonulókat, és bár néhány szállítmánynak sikerült mindazáltal továbbjutni, ezek is minden bizonnyal vissza fognak jönni rövidesen. Ezt Löwy úgy valahogy adja elő, hogy szavaiból azt érzem, őt is igen kellemesen érintené, ha ez a visszatérés megtörténne, s általában ha a vörösök egy kissé több sikert mutathatnának fel. Különös, hogy ha valaki izraelita, már némileg a vörösök mellé húz. Tisztelet a kivételeknek, amilyen azért barakkunkban is elég sok akad.

Hogy az elinaltak visszatérjenek, erre ismét különvéleményt kell bejelentenem. Érzik ők, hogy szűkül a kör, hisz mi is jól tudjuk ezt, akik csak elejtett híreket kapunk. Észbe kaptak már az elvtársak, és keresik az egérutat. Legérdekesebb az omszki otrjád vitézkedése, a visszafutók feltartóztatása. Valahogy úgy képzelem, hogy igen méltatlankodva látták ezt a futást, mert hiszen ha mindenki elfut, akkor végül nekik kellett volna ott maradni a fehérek előtt, ezt pedig csak nem képzelik a többiek. Ők csak a saját visszavonulóikkal és a fegyvertelen plennikkel szemben vitézek, akiktől nem kaphatnak pár golyót.

Annyira el vagyunk vágva Európa felől, hogy a hírek nagy kerülővel jöhetnek csak és elkésve érkeznek. Az olasz offenzíva állítólag nagy sikerekkel járt, s veszteségeinket hol 100 000-nek, hol 500 000-nek írják. A francia frontról csak azt halljuk, hogy ott rendkívül erős nehéz tüzérségi harc dúl, mely valószínűleg egy új német támadás bevezetője lesz. A francia hadszíntéren már egymillió amerikai katona harcol. Sokszor elmélkedünk azon, hogy rólunk az otthoniak még kevesebb hírt kaphatnak, hiszen fél év óta semmi életjelet sem adhattunk. Szegényeknek éppen annyi a gondjuk, bánatuk, mint nekünk. Vajon mivel nyugtatják meg a sok kétségbeesett kérdezősködőt? Bizony úgy van, hogy nekünk is, de bizonyára nekik is elég volt már ebből az életből. Mi már békét kötnénk szívesen, és ellenségeink polgárai sem gondolkodhatnak másként. Hogyan van hát, hogy mégsem történik elhatározó lépés ebben az irányban? Mondjuk ki csak úgy, ahogyan van: mi szívesen felkötnénk azokat az urakat, akik a háborút még tovább húzzák, hiszen világos már, hogy akármelyik fél nyújtja ki a kezét békére, a másiknak örömmel kell belecsapni. Azonban akik ebbe beleszólnak, azok jó helyeken ülnek, biztos révben, nekik még talán jobb is, ha tovább húzódik a háború, és biz nem fontos, hogy mi akár egy szálig itt veszünk. Milliók szívében éghet már az elégedetlenség és az, az érzés, ami a miénkben, hogy „elég volt". A küzdő felek úgy jártak valahogy, mint az egymásnak rohanó bősz szarvasbikák, össze-összecsaptak, hol az egyik, hol a másik nyert egy kis tért, végül kifáradtak a küzdők, de agancsaik úgy összegabalyodtak, hogy ha akarnának, sem tudnának egyhamar szétválni, mígnem a sűrűből kilép a vadász s megadja nekik a kegyelemdöfést. A mi hatalmas eredményeinkkel szemben a másik oldalon az amerikai friss segítség roppant ellensúlya működik. Otthon, béke, szeretet, boldogság, hej, be messze szálltatok! Jó lenne pedig Európában is idejében észbe kapni.

Nagyon komoran látjuk a jövőt. Még a biztatás is elhallgatott, hogy „lesz még szőlő lágy kenyérrel!" Ma este mégis nagy eset esett. Fel kell ide jegyeznem, mert ritka dolog a portám táján. Hosszú hónapok kásarágása után ma végre ismét sikerült húst és burgonyát szereznem, és nagyszerű disznópörkölttel ünnepelek. Salátát Reingruber bajtárs kiskertje termett hozzá. Nohát, igen fennkölt érzésekkel és meghatva kebeleztem be.