1918. július 24.

A frontról visszaérkező kényszersorozottaktól Zeidner ezredorvos úr tanúvallomást kér, s jegyzőkönyvet vesz fel a velük történtekről. E hiteles vallomások, amennyire fülembe jutottak, a 400 fegyvert nem fogó bajtárs kemény és férfias ellenállását szép legendává változtatják, amelyből azonban sokkal kevesebb igaz, mint szerettem volna. Hiába, no, a hősök sokkal kisebb számban szerepeltek a háborúban, semhogy az ember olyan gyakran akadt volna össze velük, 400-an meg éppen ritkák voltak! Egy csalódással gazdagabb vagyok, s ismét csak meg kell állapítanom, hogy nagyon kötve kell itt hinni minden hírnek.

Állítólag a 400 ember arra a kérdésre állott külön, hogy kik azok, akik gyengének érzik magukat a harcra, kik betegek. Igaz, hogy a kérdés ilyetén feltétele megint csak valószínűtlen, meg kell várnom a további adatokat. Csodálkozni valóm ugyan nincs azon, hogy a dolog így áll, hiszen a harctéren is az élni akaró embert láttam csak mindenütt, azt a bizonyos mesebeli hős sehol, de sehol. Láttam derék és bátor embereket kötelességüket hűségesen teljesíteni, magam is mindig csak erre törekedtem, láttam sápadt és reszkető embereket is óriás akarattal kitartani a tűzben, sőt előremenni, amikor az biztos halálnak látszott, láttam vakmerően nemtörődöm bajtársakat csak puszta szerencséjükben bízva feltenni az életüket egy lapra, de ezek mind nem azok a regénylakók voltak, melyek a front mögötti író urak fantáziája nyomán a nagyközönség szemében az úgynevezett hőst, a rettenthetetlen, a halált kutyába sem vevő és mindent leverő, mindennel sikerrel dacoló s minden akadályt lebíró félistent legalább jól megközelítették volna. Lehet, hogy véletlenül nem akadtam össze vele, lehet, hogy később, az első nehéz hónapok után alakult ki egy ilyen emberpéldány, én mégis azt hiszem, hogy ha voltak ilyenek, azok igen kevesen voltak, és ha ilyeneknek mutatkoztak egy-két ütközetben, hát szükségszerűen a fűbe is haraptak, mert a mai technika nem sok első sorban rohamozót enged ép bőrrel tovább. Ezerszer többször láttam a reszkető és sápadt embert az életösztön lebírhatatlan parancsára meghajolni s megbújni nyúl gyanánt, míg az ítélet fölötte elviharzik, vagy rohanni őrülten neki az ellenséges rajvonalnak, csak azért, mert egy hátraarc a még biztosabb halált jelentette volna, s más út nem volt előtte.

De nem is az írói fantázia hősei lettek volna előttem az igazi hősök, ha ilyenekkel találkoztam is volna, mert az ilyenféle hős legföljebb hatalmas adag beszámíthatatlanságról tett volna tanúságot. Azt éreztem volna, hogy ez az illető nem egészen tudja, hogy mit csinál, félreismeri a helyzetet. Mert igenis igaza volt annak az egyszeri generálisnak: ezerszer nehezebb és hősiesebb dolog a dolgok teljes ismeretében és azoknak tisztánlátásában a ránk váró valószínűségek higgadt mérlegelése után és szeretve ezt a nyomorult életet, mégis kitartani, ha sápadtan, sőt vacogva is, de mégis helytállni, érezni a halál szelét, s mégis szembeszállni vele, mint éretlen és könnyelmű vakmerőséggel valami kalandba beleugrani és azt esetleg sikeresen befejezni, anélkül, hogy tudatában lenne az illető annak, hogy voltaképpen mit csinált, anélkül, hogy vállalkozása veszélyességével teljesen tisztában lett volna. A „dalolva rohamozók" mind rumszagot hagytak maguk után, higgyék el ezt nekem a front mögötti író urak, és maguk sem tudták mit cselekszenek. Ha azonban mégis akadnának olyanok, akik komolyan kijelentik, hogy ők dalolva rohamoztak, úgy csak vallják be azt is, hogy miféle roham volt az, mi ellen és milyen tűzben, mert hiszen vannak olyan rohamok is, amikor az ellenfél már régen elfelejtett lőni, s viszi az irháját: ilyen kellemes megoldás után vagy közben, elismerem, hogy valakinek kedve támadhat még a dalolásra is, de akkor is csak úgy, ha nagyon kipihenhette magát előzőleg a harc közben. Akiket én láttam rohamozni, azok nem daloltak, a tüdejüknek éppen elég volt a tátott szájon bekapkodott levegőt feldolgozni, azokról csorgott a veríték és a vér, és halottsápadtak voltak a rettenetes erőfeszítéstől s a halál szelének zúgásától. Emlékezzünk csak hűen akkor is, ha elmúlt a baj!

A fogságban talán még nagyobb volt az életösztön a nyomorult plenniben, mint a harctér katonájában. Nem csoda! Itt a „miért?" természetesen felmerült mindenki előtt, de a megítélésben tértek el az emberek. Voltak, akik azt hitték, hogy akkor menekülnek meg a haláltól, ha a vörös zászló alá állnak, mert az éhhaláltól tartottak elsősorban, voltak, akik az ellenkezőt hitték, mert az éhhalálnál inkább tartottak a fehéroroszok bosszújától. Igazán elvi meggyőződés vajmi kevés plennitársunkat hajtotta egyik vagy másik táborba, a küzdelem a kenyérért volt legtöbbször az indítóok. A tábor evakuálásának híre mind gyakrabban kerül szóba, mert a vörösök állítólag Udinszk mögé 60 versztnyire helyezik vissza az újabb frontot, s a csapatok most oda tartanak. Udinszkban kihirdetik, hogy a lakosság maradjon nyugodt, ha ágyútüzet hall is, mert csak tüzérségi gyakorlatot tartanak a város közelében. Úgy halljuk, holnap az új front előtti terepet fogják tudni, illetve sokkal pontosabban, az ezek után világos. A hadműveleteket a vörösök mindig előre kikotyogják.

A változatosság kedvéért vérhasjárvány tört ki a táborban. Nagy helyszűke támad ennek következtében a maródiszobákban, mert a frontról érkezett fiúknak is adtak helyet. A régi törzslakók közül így sokan kiszorultak. Grünfeld Zsaki is új barakkba kerül a maródiházból.