1918. július 3.

A tegnap hír hatása alatt állunk, mindenki azt fontolgatja, mit tesz, ha reá esik a Sors választása. Szobánk előtt folytonos járás-kelés, a barakkban nagy a sürgés-forgás, minden érkezőt hírekért ostromolnak, de semmi újság. A fogság hosszú esztendei alatt annyi mindenféle holmim gyűlt össze, melyeknek nagy része a nehéz napokban szívemhez is nőtt, hogy fájdalommal kell arra gondolnom, hogy egy esetleges indulás ezektől örökre elválaszt. Itt vannak elsősorban a könyveim, itt az olvasmányaimból készített tömérdek jegyzetem, a hazulról kapott levelezőlapok tömege, mind emlék, s mind a szívemhez nőtt. Itt vannak fafaragványaim, hegedűm, pár bútordarabom, a féltve őrzött zsírtartalék, melyet a legszűkösebb téli napokra takarítottam össze, a berezovkai tábor s Udinsk képeslapjai (még mi?), azonkívül egy csomó plenni-kézimunkát őrzök ládámban, mely maga is a hadifogság emléke. A ládában a barakk ajándéka, a karácsonyi kis kazetta és Tálos iparművészeti remeke, a másik kazetta a japán lapokkal és az ezüstrubelek. Mindent nem vihetek magammal, a sok búvárkodásban eltöltött óra emlékeit, vagy a hazai kedves lapokat, vagy mit dobjak ki majd, ha menni kell? Úgy vagyok, mint a léghajós, aki súlyt kénytelen kidobni kosarából, s már csak a legjobban szívéhez nőtt tárgyak között válogathat.

Egy magyar vörösgárdista jelenik meg, és erőltetett udvariassággal bejelenti, s ennek kihirdetését kéri, hogy a lövészárokásást vállalóknak délután 2 óráig kell jelentkezniük, s napi 9 rubelt és teljes kosztot fognak kapni. Mintegy 8 napi munkáról van szó. Ha önként jelentkezők nem akadnak, úgy minden barakkból a létszámnak megfelelő arányban ők fogják az embereket kiválasztani, kényszersorozást csinálnak. Nem tehetünk semmit. Losoncy sápadtan megy ki a barakkba, és halotti csendben hirdeti ki a vörösök felszólítását. Senki sem szól rá egy kukkot sem. A vörösgárdista elmegy. Apatikusan várjuk a következményeket. Jól tudjuk, hogy senki sem fog jelentkezni. A plennitermészet azonban estig megtalálja a helyes megoldást ebben a rettenetes feszültségű légkörben: azt a vigasztaló mesét adják szájról szájra, hogy a külső barakkból 500-an jelentkeztek önként, semmi baj. Ezt a buta hírt mint az utolsó szalmaszálat fogadja mindenki, és még a legintelligensebb fiúk is úgy látszik, mintha elhinnék. Megint megirigylem őket. Boldogok, akik hinni tudnak!

Az állomáson páncélvonat áll. És este a színházban a „Tatárjárás" megy. Vannak, akik biztonságban érzik a bőrüket, vagy talán úgy gondolják, játsszunk színházat addig, amíg lehet. Nekem nincs kedvem most mulatni, az bizonyos.