1918. június 23-24.

Orosz pünkösd. Ezt az ünnepet, mint nálunk, úgy itt is a szabadban illik megülni. A muszkák egész tömegei rándulnak ki a zöldbe, és az első ünnepen estefelé a Selengához lesétálva (újabban nagyon szívesen töltöm itt az időmet) igen sok orosz családot látok mindenféle csomagokkal megrakodva csónakokon átkelni az üdén zöldellő szigetre. Csajnikot, sőt szamovárt is cipelnek magukkal, de vutkiban se lesz hiány, mert a révnél igen gyanús vidámsággal táncoló párokat találok, jóllehet a többség már idősebb férfiakból és nénikből áll. Egy intelligensebben kinéző família vánkosokkal, takarókkal felszerelve kel át, ezek talán még az éjjelt is ott akarják tölteni. Nemsokára azt látom, hogy tüzet raknak a parton a szúnyogok ellen, és persze a csája kedvéért is, s a hölgyek hamarosan lerúgják a cipőt és a bársonyos füvet úgy élvezik.

24-én az előző nap tanulságait óhajtom hasznosítani. Tegnap az oroszok semmi gátat sem vetettek elénk a folyóparti kószálásaink alatt, s így ma délután hatalmas tömeg plenni járja a Selenga partjait, az ünnep csendes és zavartalan hangulatát és a mosolygó nyári nap szívet-lelket vidító báját élvezzük. Az arcok mosolygók és gondtalanok, ez a nap feledteti velünk rövid ideig, hogy a jövő milyen sötétnek látszik, s reményt önt szíveinkbe. Az oroszok barátságosak és kedélyesek, jól megférünk egymás mellett. A révnél pár rozzant csónak közlekedik, néhány pajtással magam is átmegyek a szigetre, és az ingó ladikból azzal a gondolattal lépek ki, hogy ez a kis kirándulás is egy lépés a szabadság felé, mert hiszen eddig szó sem lehetett arról, hogy a szigetre tehessük lábunkat. Ez a sziget, mely az alsó tiszti táborral szemben terül el, elég nagy ahhoz, hogy a délutáni kirándulók hatalmas tömege jól eloszolhasson rajta anélkül, hogy egymás zavarnánk. Körülsétálom az egészet, és boldog vagyok, hogy az eddigi tájaktól egészen elütő képben gyönyörködhetek. A fenyvesek és kopár sziklák, a borókabokros lejtők voltak eddigi kirándulásaink helyei, aztán amint messzebb mehettünk, a nyírfaerdők világoszöld sátra alatt ott a völgyi patak vadribiszkebokrokkal dús, nyirkos és hűs lapálya, hol a keskeny gyalogösvény páfrányok közt kanyarog a végtelenségig terjedő erdők felé. Ez megint valami más, és azért kedves mert a hazai tájakkal rokonibb. Mintha csak a rohanó Vágnak valamelyik szigetét járnám, mint valamikor régen boldog prakszi koromban. Itt alámosott, meredek part szakad a folyóba, a zöld pázsitot csak a dús gyökérzet tartja még a sötétlő víz felett, a parti fák gyökerei közül már kimosta a földet a rohanó ár, és fantasztikus gyökérlábak fürdenek a vízben, apróbb-nagyobb örvényeket kavarva, melyek peregve, habos háttal szaladnak tovább.

Följebb, a sziget csúcsán és a másik oldalon lapos a part, és az áradások idején magasabb vízállás nyomát jól jelzi az a tavaszi áradat által körülnyírt pázsitos terület, mely átmenet nélkül egy lépcsővel lejjebb már sárga fövenyes vagy kavicsgörgeteggel borított lapos, zátonyos parttá alakulva lassú lejtéssel szalad a vízbe. A Selenga itt sekélynek és lassú folyásúnak látszik, s a túlsó oldalon a másik szigethez talán át is lehet gázolni, mert az is lassú lejtéssel, sárga homokágyas lapos parttal emelkedik ki a csillogó tükörből. Ezen a szigeten túl megint mások következnek, kisebbek-nagyobbak, hol mély és gyors futású, hol lapos és méltóságosan hömpölygő folyóágak által elválasztva egy egész szigetország, egy buja labirintus, akárcsak valami folyó deltájának környéke. A mi szigetünk talaját nagy, egyöntetű bársonyos pázsit borítja, melyet a legelésző tehenek nyírtak le ilyen szép egyenletesre. Köztük a füzek és nyárfabokrok ligetei és a sok vadrózsabokor oly festően emelkedik ki, mintha csak egy angolpark kertésze rendezte volna el az egészet. A vadrózsák teljes virágjukban pompáznak, és valami nyári virág is önti az illatot, a levegő finom és simogató virágillattól terhes. Néhány vénebb fűz alatt vagy bokrok övezte apró tisztásokon kerestek helyet a kirándulók. Apró tüzek lobognak, finom füstszalagok futnak fel a füzek keskeny levelei között a derűs égnek, a zöld bársonygyepen világos tarka női ruhák foltjai, csillogó szamovárok, kosarak, párnák, asszonyok, lányok, gyerekek, meglehetős ódivatú bácsik, egy kicsit Szinyei Merse Majálisára emlékeztető kép. A földön üldögélők közt már körben jár a csajnik és szürcsölgetik a csáját. Balalajka persze mindenütt kéznél van, és hol egy lányka pengeti, hol valami néni vagy bácsi dönögtet valami régi fájdalmas nótát, amit az ős talán valahonnan a Volga mellől hozott.

Így mulatozgatunk együtt mi, akiket a Sors a Volgától nyugatnak, és ők, akiket keletnek sodort. A zene hangjaira sok helyen táncra perdül a társaság pár tagja, ehhez a muszkának nem sok biztatás kell, a vérében van. Tisztes távolban mindenféle falat ínycsiklandozó illatától leheveredek a fűre, és a füzek csókolódzó levelei között a kék ég végtelenségébe merül pillantásom. És egy-egy percre azt hiszem, nem is igaz az egész, mese, hogy alattam Szibéria földje, fölöttem a messze Kelet ege, ha most felülnék, talán a Vág futna előttem vagy a Mecsek dombjai hullámoznának amott dél felé. Egy bizonyos, hogy élek, hogy a szívem szép szabályosan dobban és hatalmas kortyokban szippantom a vadrózsaillatos levegőt, s érzem, hogy orcámon és lehunyt pilláimon meleg napsugár játszik, simogat. Az izmaimat meg tudom jól feszíteni, és semmi, de semmi kétségbeesést nem érzek. Nem érzek még most sem, hogy már tudom, hogy az előbb csak álmodtam, a valóság Szibéria. Szibéria a valóság és nem az, az előbbi álom. Ej, valahogy csak lesz, mert sehogyan még sohse volt! De jó egy közmondás! Most gyakran tanácsos emlegetni.

Felkelek. Élvezzük tovább, amit a jó öreg édes barát, a Természet vigasztalónak mutogat itt nekünk, nyavalyás plenniknek. Hát nem is sejtettem volna, hogy tényleg valami rendkívülit is mutogat. A parton megállva és elnézve lefelé egy csomó nád fölött, rózsaszín női testeket látok a csillogó vízben, és víg kacaj hangzik onnan a sziget alsó csúcsa felől. Nem vagyok ugyan rövidlátó, de úgy éreztem, hogy most igen messze vagyok a kép szakszerű megítéléséhez szükséges távolságtól, s így okvetlen közelebb kell mennem. És már mentem is. Többször hallottam olyan bajtársaktól, akik nem táborokban, hanem orosz városokban munkán voltak egy ideig olyan nem plenninek való történeteket, melyek szerint a nyári fürdéseknél a szabadban a muszka lányok s asszonyok a férfiak mellett is teljesen Éva-kosztümben mulatoztak. Kis nagyítást sejtettem ezekben a mesékben, és most, íme, előttem a bizonyíték. Egy terebélyes, de még fiatalasszony jól idomult Putifárné formákkal gázol az orrunk előtt felfelé a térdig érő vízben, anyaszült meztelen, úgyhogy menten kiráz a hideg. Jól látja, hogy a parton nem csak én, de még néhány bajtárs nézi, de kutyába se vesz bennünket és egy csöppet sem takargatja a bájait, sőt mondhatnám, hogy … Odébb pár lépéssel másik két fiatalabb asszonyka fürdik, ezek soványak és rózsaszínű ingben vannak. Talán csak azért, mert soványak? A leghelyesebb azonban köztük egy 18–20 éves, nagyszerűen fejlett és kifogástalan termetű, izmos, karcsú, lányka, aki ugyancsak anyaszült meztelen fürdik másodmagával. A hűs vízben csak térdig áll, aztán még vagy fél méterrel mélyebb vízbe megy, és annyit megtesz, hogy egyik karjával kebleit takarja, majd szemérmesen egészen a vízbe hajol és elfordul tőlünk, úgyhogy háttal van, azonban csak csípőig lévén a vízben, éppen eleget hagy kint rózsás hátából, formás csípőjéből, s az éhes plenni szemtelen pillantása kíséri. Intelligens arcú és szép kislány, ezt is megállapítom s az arcán semmi rafinéria vagy kacérság, csupán derűs gyereki öröm. El kell hinnem, hogy semmi különöset sem talál az előttünk való fürdésben. Suttyomban párszor felénk pillant, de nem zavartatja magát mulatságában.

A parton még néhány nő készülődik s pár kislány. Egyikük, egy pajkos nézésű 12 éves kölyök fiús huncutsággal vigyorog felénk, pillantásában már több a kacérság és romlottság, mint az előbbi nagyobb lánykáéban; mellette egy hasonló korú másik lányka szemlesütve, szende mosollyal beszél valamit az anyjának, az ausztrickiket emlegetve. Megállapítom, hogy a kislányok úgy tetszik, mégis szégyellik magukat egy kicsit. Úgy látszik, a 12 éves korig. A bekötött fejű, remek Évácskát nem volt szívem otthagyni, míg abba nem hagyta a fürdést. A terebélyes asszonyka ezzel sem csinált sok parádét. Ugyan már a vízben felhúzta az odahozott ingét, de mert az csak a köldökén alul valamivel takarta be bájait, hát az egész dolog inkább csak formalitás jellegével látszott bírni. Most kezdtem érteni, miért hordják a muszka férfiak kívül az inget, egy övvel átkötve. Hát ilyen rövid inggel csakugyan meg lehet ezt csinálni. De hogy a nőké is csak ekkora, ez érdekes felfedezés. Az Évácska azonban nem hiába intelligensebb arcú, úgy látszik kultúrnő, mert az ő inge európai hosszúságúnak bizonyult, s olyan ügyesen vette fel, szélét mindig pont a víz színén tartva, amint kijjebb lépett, hogy mi sem láttunk. Ezért hálás is voltam neki, az illúziót megőrizte. Csak mikor sötétkék matrózruhájába öltözve látom, jövök rá, hogy ő volt az, akit tegnap késő délután egy társasággal a szigetre átkelni láttunk. Az éjjelt, úgy látszik, a vadrózsák és füzek közt, a lombsátorban töltötték. Most, amikor vége a jelenetnek, csak most jut eszébe egy asszonykának, aki nem fürdött néhány szót vetni felénk, melyeket a hangsúlyozásból és a kísérő mimikából következtetve korholásnak sejtünk. Ennek a hölgynek szintén mély hálával telt pillantással felelek, hogy ilyen későn jutott csak eszébe a tiltakozás.

Odébbállunk, nem csekély sóhajtásokkal, mert hiszen nincs ez sehogy sem rendjén, hogy a Sors ilyen képekkel zavarja meg a mi úgysem éppen rendületlen lelki nyugalmunkat. Bolyongok még egy darabig a szigeten, s egy elhagyottabb részen a sűrűből vadkacsát riasztok fel. Kis kutatás után 9 tojásra akadok a földön, melyeket nagy örömmel szedek fel, s abban a reményben viszem haza őket nagy óvatosan, hogy egy pár napig hozzá fognak majd járulni a kásapótlék helyettesítéséhez. Otthon egyet feltörve azonban nagy sajnálattal állapítom meg, hogy csaknem közvetlen kikelés előtt álltak. Beviszem a pékségbe, és megkérem a pék bajtársakat, helyezzék el a meleg kemence tetején, talán még kikelnek. (Ez a reményem is füstbe ment.)

Este halljuk, hogy az orosz már megsokallta a szabadságunkat, és a szigeten való fürdést betiltotta. Talán mondanom sem kell, hogy ez a parancs sem élt tovább 3 napnál, ami előttünk annál természetesebb volt, mert tudtuk, hogy hiszen Timosev komisszár urunknak is van egy csónakja a Selengán, ami holt tőkét képezne, ha a plennik nem járhatnának át a szigetre, míg így a fejenkénti 10 kopek révpénzből naponként pár rubelecske csak összejön. A mindig jól értesült plennitársaság úgy tudja, hogy egy-egy ünnepnapon 50 rubelt is hozott ez a csónak.