1918. május 22. – június 6.

Az előbbiek után egy kissé különös hír, mely azt mutatja, hogy a sorsunk itt sem egyforma. Ma esküszik Hondl örök hűséget egy szibirjácskának. A hadifogolytemplomban (meszelt gerendás barakk) páterünk adja össze az új párt. Mint jellemző dolgot említem itt, hogy a hadifoglyok közt az új menyecskéről a legkomiszabb hírek keringenek, hogy megelőzőleg valakivel már vagy másfél évig együtt élt, hogy Udinskban kéjnő volt, hogy magzatelhajtást hajtott végre magán. Nehéz dolog itt házasodni anélkül, hogy ilyen szép pletykák ne kísérjék az ifjú párt. A menyasszony az esküvőre egyébként alighogy el tudott jönni, mert Udinskból kijutni csak életveszéllyel lehet, olyan lövöldözés folyik a városban. Ellenforradalmat emlegetnek, de Végh Banditól, mint városi lakostól így tudom meg a dolog hiteles változatát. A vörösök másfél millió rubeles hadisarca és az ún. rekvirálások (rablások) ellen a városi polgárság tiltakozni próbált. Egy békebeli milliomos cég, Kobilkin, több ipartelepét bezárta, mert a helyzet lehetetlenné tette az üzem folytatását. Az elbocsátott munkások tüntető körmenetben vonultak fel, és a régi rend és munkaalkalom helyreállítását kívánták az új rendszer embereitől. A városi komisszár, egy volt tiszt a munkások szónokát erre szó nélkül egyszerűen lelőtte. Erre saját vöröskatonái is ellene fordultak, úgyhogy előlük és a feldühödött tömeg elől egy pincébe menekült, s közte és kergetői közt hosszú lövöldözés indult meg, melynek 3 halott és 7 sebesült lett az eredménye, végre is a komisszárt egyik saját katonája lőtte le a pincében. Következmények: a városban hadiállapot, a vörösek elrejtett fegyverek után kutatnak a polgárok házaiban, s találnak is vagy 3 szekérre valót, amiben Götz barátunk kitűnő szimatjának nagy része van. Azóta Götz nagy ember, előszobájában szolga ül, és csak fiákeren jár (ezt a gyengéjét még Lembergből s Kijevből ismerem), s állítólag ő írja alá a cukorjegyeket. Szóval elemében van.

A városbeli felfordulás miatt a mi táborunk őrségének is a városba kellett mennie, s pótlásukra fegyverfogásra szólították fel a szervezetbe belépett hadifoglyokat. Voltak, akik ezt megtagadták és inkább kiléptek, voltak, akik fegyvert fogtak, s így abban a lélekemelő látványban lesz részünk, hogy saját bajtársaink fognak bennünket őrizni, s esetleg puskatusolni. Még ez is a sok-sok nyomorúság mellé! Sírni kellene csakugyan. Hogy a városban egy magyar térdkalácsát is szétlőtték, s lábát esetleg amputálni kell, azon nem is csodálkozik senki közülünk.

Néhány nap múlva a hadiállapotot feloldják. Megnyílik a régtől ígért szocialista lavka, majd a bataillonbeli is. Árak: disznósajt 170 kopek, zsír 450, vörös kaviár 200, kenyér (dohos) 40, rizs 115, leveles tea 900 fontonként. Május 26-án Klein Sanyi Irkutszkból ír, ahol megfeneklett, mert svéd gyanánt akart utazni, s iratai nem voltak egészen rendben. Dabis a hiányzó okmányokkal hamarosan utánaindul, s most már együtt szöknek tovább. Rá vagy egy hétre Machovics követi példájukat, Geöcze százados már hazulról írt, valamint Vécsey és még többen is. A civil ruha ára roppantul felment itt a táborban, mert sokan vannak, akik szökni készülnek s ezek mind rávetették magukat. Egy-egy kopott kabát 40 rubelért kel el. Akinek pénze van, mind a szökésen spekulál. Pénzt különben ismét lehet szerezni megbízható egyéneknek, mert dr. Seidler, aki szintén innen nősült, feleségével állítólag 30 000 rubelt kapott, s ezt az összeget 40 rubelt számítva 100 koronába, kiadja a bajtársaknak otthon visszafizetendő kölcsön gyanánt. A fáma különben 100 000, sőt 500 000 rubelre is teszi a hozományt. Dr. Faistl szintén ad kölcsönöket, de jó borsosan, 45 rubelt 100 márkáért, ami bizony igen uzsorakölcsön, de mégis megrohanják érte. Ő voltaképpen irkutszki kereskedők pénzét közvetíti, akik szívesen adnak 57 rubelt is 100 koronáért (Klein így kapott), a közvetítői haszna tehát igen busás. Jó üzletember, az bizonyos, de itt kevésbé hízelgő jelzőkkel is szokás illetni. Faistlről az a hír járja, hogy vagy 100 000 rubelt adott ki s ugyanannyi koronát szerzett az üzleten, ha nem többet.

A szökési láz fellángolása érthető, mert a június közepére számított indulásunkból valószínűleg megint nem lesz semmi. Lapunk egy hír hoz, eszerint az orosz aratást nem lehet a fogolykicseréléssel megzavarni, és hazatérésünkről legföljebb az aratási munkák teljes befejezése után eshet szó. Ez annyit jelent, hogy ősz előtt nem számíthatunk az elindulás nagy, nagy napjára. Be könnyen osztogatják sok, sok fiatal élet fél esztendőit valakik! Postánk méghozzá egészen bereked, s 400 novemberi csomag után többé semmi se érkezik. Nekem is kellett volna egyet kapnom, de ez elmaradt. Pénzek se érkeznek, helyettük csak biztatást kapunk, hogy a szentpétervári bankok, melyek most az államosítást nyögik, rövidesen(?) megkezdik a kifizetéseket. Stockholmon át feladott 51 rubelemet várom onnan.

Hogy mégis, dacára a lesújtó híreknek, könnyen elviseljük a fogság mostani nehéz napjait, annak az áldott Természet az oka, a Tavasz. A rettenetes tél lidércnyomása alól felszabaduló fogolytársaság arcára kiül a vidámság pírja, a szabad levegő a nyomorúságos élelmezést is talán pótolni képes, az egészségi állapotokat mindenesetre nagyon lényegesen javítja. Jóllehet állandóan süvölt a tavaszutói szél, és az ilyenkor szokásos óriási erdőégések nem napokig, de hetekig tartó füstfátyolba borítják az egész látóhatárt, közbe, közbe azonban csak akad pár derült, kacagó nap, s őreinktől felszabadulva apró kirándulásokat tehetünk a közeli erdőkbe és hegytetőkre, honnan az ismeretlen szibériai virágok pompás csokrával térünk vissza, melyek szebbé, derültebbé varázsolják a fogolyszobát. Lent a Selenga-part is buja zöld lombsátrakkal ékes, és a szigetek friss zöldje alól csak itt-ott csillannak elő a folyam keskeny erecskéi vagy szélesebb ezüstös háta. A szigeteken a májusfa virágzik, s a hófehér virágfürtök milliói a szállnak a déli szél szárnyán. A plenni lehunyja a szemét, hanyatt dől a futóhomokos anyaföldön, s elfelejti, hogy a gyomra korog, csak a nap melegét és a májusfa kábító illatát érzi, lélegzi, mámoros odaadással. Egy-egy pillanatra nem érezzük, hogy nem vagyunk otthon, hiszen olyan könnyű azt álmodni, hogy otthon vagyunk, s a hazai kertből árad a májusfa illata.

A Selengában megindul a fürdés, és pár rozoga csónakkal csónakázók is rákapnak a folyam hátára. Az eredmény a rendes, évente beköszöntő szomorú hír. Egy tisztünk a Selengába fulladt, s a muszka eltilt bennünket a víz közeléből. Az elgyengült szer, a harctéri és szibériai viszontagságokban elkopott szív és idegrendszer nem bírja a hosszú tél után egyszerre megkezdett sportokat, csődöt mond. Persze mindenki azt hiszi magáról, hogy neki nem lehet olyan baja, mint szerencsétlen bajtársunknak, s mint minden muszka parancs, ez is csak három napig tart, aztán oda se hederítünk többé neki, megy minden tovább, fürdőzés, kirándulások. Tőlünk a Selenga jó messze esvén, s a meleget tűrhetetlennek még egyáltalán nem találva, jómagam inkább az erdei sétákat választom.

Teljes gőzzel megindul az üzem a futballpályákon. Itt a birodalmi németek távozását egyáltalán nem lehet észrevenni. A felső tiszti tábor egészen hazai kinézésű gyepes új futballpályája a plenniakaratnak egy új, beszédes bizonysága. Remekül elpanírozott sima, zöld gyepes pálya, köröskörül korlát és deszkapadok, és meglehetősen hosszú darabon lépcsős tribünülések. Utóbbiak ránézésre kissé hajmeresztők, mert a földbe sulykolt tölgyrudakra szegelt deszkák, s a létraszerű feljárat tornász- és egyensúlyozó művészetet látszik kívánni, de aztán kiderül, hogy ez a tákolmány egészen megbízható s egy kis ügyességgel és plenni-alátámasztással még az orosz hölgyek is fel tudnak rá mászni. A zöld gyep, a lenge hölgytoilettek, a tarka futballdresszek és a zsúfolt nézőtér egészen haza hangulatot teremtenek, mikor egy vasárnapon a mi bataillonunk válogatottja a tisztek csapatával az eddig látott legszebb mérkőzést vívja. Izgalomtól fűtött és ugyancsak hangosan biztató publikumban nincs hiány, s a muszka hölgyek ezt az eddig általuk csak képről ismert élvezetet nagy örömmel látszanak fogadni. Hölgyek a nézők közt s hölgyek a bokrok közt! Utóbbi már nem hazai, csak berezovkai zamata a futballnak. A pálya melletti bokrok közt plennikkel andalgó és a futballt kevésbé élvező hölgyekkel azonban a vérbeli futballhiénák édeskeveset törődnek, s egy-egy gólhelyzet előtt olyan biztos egyedüllétben érezhetik magukat, akár egy szeparéban.

Dr. Brüll főorvos úr nálunk is maródivizitet tart, s három osztályba sorolja azokat, akiket betegeknek talál. Én úgy látszik jól teleltem át, mert nem kerülök be egyik csoportba se. Igaz, nem is igyekszem. Rábízom a Sorsra a döntést. Az eddig elment bajtársak annyi bajba kerültek, csak csöbörből vödörbe jutottak, hogy kételkedni kell abban, lesz-e előnye annak, ha a maródiak közé jutok. Mást kiszorítani, aki talán csakugyan beteg, szintén nem találom emberséges dolognak. Nyugodtan és izgalom nélkül fogadom hát a döntést: tegyük hozzá az igazság kedvéért hogy talán azért is, mert nem hiszek az egész parádéból semmit. Ezek a maródivizitek csak injekciók, a plenniidegek csillapítására szánt műveletek. Néhány nap múlva megjön ugyan a parancs, hogy az első csoportba felvettek saját pénzükön útnak eredhetnek hazafelé, s a költség nem is lenne sok, tepluskában Moszkváig 40 rubel, személyvonattal 3. osztályon 80 rubel, másodikon 120 rubel, de az ajtót pont az orrunk előtt csapják be az átkozott csehek. Ezek Európa felől, ahol a cári orosz hadseregben mint külön hadsereg működtek, hisz mind megadták magukat a Kárpátokban, útnak indultak Vladivosztok felé hogy a megbomlott európai orosz frontot megkerülve jussanak el haza. Teljesen felfegyverkezve, sőt gépfegyverekkel és tüzérséggel, repülőkkel jól ellátva jönnek zárt egységben, de útközben a Vörös Hadsereg (most ez a neve) ellenállására találtak, s nem egy helyen véres harcokra került a sor. Úgy halljuk, hogy Irkutszkban formális béketárgyalások és békekötés után a cseheket a muszkák továbbengedték, de eddig Berezovkán nem mentek át. Marinskban, Krasznojarszkban és Nisni Udinskban a csehek erősek, és a vasúti sínek felszedése a csehek előtt a muszka által, hogy ne induljanak kelet felé, vagy a csehek által a muszka után, nem tudjuk biztosan hogy miképpen, de azt eredményezi reánk nézve, hogy minden vasút-, posta- és távíró-összeköttetéstől úgy kelet, mint nyugat felé el lettünk vágva.

Kelet felől Blagovjescsenskig mindenesetre szabad még a vonal, mert onnan egy plennitranszport eljut hozzánk, de innen a csehek miatt tovább nem tud menni, s a nyakunkon maradnak, jóllehet magunknak sem tud már a muszka ennivalót adni. Június 6-án jött ez a transzport, amikor már a külső amerikai konyha sem tudott mást adni, mint rizst és pohánkakását, meg rizst és pohánkakását vég nélkül. Hetenként kétszer itt még ekkor gulyás is volt azért a vagyonos osztálynak, 40 kopekért. A muszka konyhán azonban elmaradt a bab és a borsó, azután pedig a burgonya is, a muszka egyszerűen kijelentette, hogy ezeket képtelen beszerezni, de azért a helyette járó pénzt sem adta ki, a számításunk szerint 5800 rubelt zsebre vágta és nem adott egyebet feketekásánál. Még rendelkezett bataillonunk 4800 rubel segéllyel, ezen az összegen kevés rizst és még kevesebb zsírt vettünk, a menü ezek után így nézett ki: délben kásaleves, utána főtt kása, este főtt kása. Hetenként kétszer rizsleves. Vasárnap hús. Ez a vasárnapi hús tartotta bennünk a lelket a következő vasárnapig.

Pénzem azon a bizonyos utolsó tartalékon kívül nincs. Az eladások nehezen mennek, most a hegedűmet, egy kamáslit, kakaót, hazai hegedűhúrokat és hazai aspirint árulok, jobban mondva készülök felfalni. Nem kell hozzá nagy tudomány, hisz egy palack tej 45–55 kopek, egy tojás 26 kopek. Még legkiadósabb és tápértékét tekintve legolcsóbb a vörös kaviár, fontja 2 rubel. Sokan halásznak a Selengán, de zsákmány nemigen akad. A lóhús régen divatba jött, elvégre eleink ezen a tájon valamikor a nyereg alatt talán szintén azt puhították a kumisz mellé. A kutyák kiveszőfélben. Egy barakkunkbeli élelmes társaság ifjú csókáknak a fészekből való kiszedésével foglalkozik, és szépen fejlett, anyányi példányokat hoznak be valahonnan titkos vadászterületükről. Állítólag a csirkehús se jobb ennél. A rossz táplálkozás és talán a roppant erdőégésektől megfertőzött, gázokkal és füsttel teli levegő okozza, hogy fellép köztünk a „mandzsúriai láz" (hirtelen főfájás és igen magas láz, kivételesen 40 is), mely 3–4 napig kínozza az embert, de azután az esetek legtöbbjében elmúlik baj nélkül. És mégis mozog a Föld! És mégis megél a plenni valahogy!

Mikor minden pénzforrás, kelet és nyugat felől, kiszikkad a világégésben, a muszka kölcsönökkel kerül pénz a táborba, és a moziban, a színházban, a hangversenyeken tolong a plennihad. Nagy vonzerők a nézőtéren újabban helyet foglaló orosz hölgyek. Hisz oly régen nem ülhetett szegény plenni hamisítatlan nő mellett (hiszen részben ezek is hamisítottak, igaz) hogy ha véletlenül egy páholyban egyik közelébe kerül, hát majd a szeme esik ki, s ugyan kérdezheted tőle az előadás végén, hogy mit látott, egészen másról regél, mint ami a színpadon történt. És nemcsak hogy mozog a Föld, de éppen olyan savanyú szószt tálalnak fel melléje egyesek, mint a jó békevilágban. Ezekben a nyomorúságos állapotokban, amikor csak a Krisztus szeretete, a magasabb rendű ember belátása és intelligenciája s a magyar őserő és virtus tarthatott volna meg bennünket embersorban, amikor az összefogás, a felebaráti együttérzés a közös szenvedések összekovácsoltak bennünket és 3½ éven át igen jól bevált önkormányzatunk valahogyan mégis átsegített sok-sok nehézségen, egyvalakinek, természetesen egy rangidős törzstisztnek a sovány koszttal arányosan az az eszméje támadt, hogy ezt az önkormányzatot katonai diktatúrával helyettesítse. Az eszme közhit szerint szintén a hazatérés reményének szent buzgalmában látott napvilágot, mert valószínűnek látszott, hogy az a törhetetlen energiájú törzstiszt, aki miután eddig a kutyába sem vett bennünket, s csak akkor vett tudomást létezésünkről ha valamit tőlünk elvenni, megszerezni akart, most a katonai diktatúra, a kaszárnyaszellem és az ősi diszciplína bevezetésével a berezovkai tábor katonai kemény megszervezésével valami hazai érdemrend boldog tulajdonosává küzdheti fel magát, avagy legalábbis levezekelheti nemegyszer igen kétes fogságba jutásának bűnét.

Ha a testünk nyomorultul sínylődött is, de szabadok voltunk abban az értelemben, hogy kis köztársaságunkat a muszka őrök távozása után csak a józan ész és a saját jólétünk megőrzését diktáló józan szabályok és házirend szerint vezettük, általunk kiválasztott és bevált emberek önzetlen és áldozatos munkálkodásával, vezetésével. De nem halt még ki a törzstiszti szellem. Koporsójából még egyszer feltápászkodott és belénk rúgott. Ez a szellem megbotránkozott azon, hogy egyes barakkoknak káplár vagy zugsführer sarzsit viselő, általunk választott s a közbizalmat élvező parancsnokai legyenek, tekintet nélkül arra, hogy ezek a kiválasztottak állásukat rendesen a barakk érdekében tanúsított munkásságukért kapták, odahaza a nemzet értékes polgárai voltak, s itt sem váltak méltatlanná a közbizalomra. Igaz, hogy nemigen estek hasra a törzstiszti tekintély előtt. A törzstiszti szellemnek sokkal helyesebbnek látszott egy tiszthelyettes urat tenni meg barakkparancsnoknak, tekintettel a rangra, és az odahaza talán kanászi civil állásra való tekintet nélkül, valamint tekintet nélkül arra, hogy ezeket az alakokat a barakk nemegyszer általános utálattal tisztelte meg. Így kellett lenni, mert ezek a tiszthelyettesek és egyéb zupások jobban tudtak szalutálni a törzstiszti méltóságnak.

Napiparancsokat kezdtek felolvasni ezek az új parancsnokok, amelyek így kezdődtek: „Elrendelem, … utasítom … megparancsolom", és pl. valahogy így folytatódtak: „hogy ennyi és ennyi ember a kaszárnyaudvar seprésére seprővel pont tíz órakor megjelenjen". A seprőt persze mi vettük a magunk pénzén vagy szedtük fáradságos munkával, de azért éppoly természetesnek látszott a parancs kiadója előtt, hogy azzal rendelkezzék, mint ahogy rendelkezett a mi időnk és munkák felett, most, amikor mindenkinek minden perce csak arra szolgált, hogy valahogyan megszerezze a következő pár napra való néhány kopeket, az éhenhalás elleni pár font kenyeret. Páratlan hülyeség nyilvánult meg ezekben a rendeletekben, de ezt a hülyeséget, mely odahaza a jól megérdemelt nyugdíjazással bizonyára elhárult volna a közboldogításnak útjából, itt meg kellett emésztenünk. És nem közbakákat rendeltek ki, mert ezeket már a muszka a maga céljaira alkalmazta, és önként is mentek a dologra, melyért ott valami ellenszolgáltatást kaptak, míg itt legföljebb szidalmat; nem közbakákat, mondom, hanem a mi önkéntesi barakkunkból való intelligens, otthon régen súlyos pozíciókban elhelyezkedett embereket. Főiskolai végzettségű udvari seprők kellettek a törzstiszt uraknak. És éppen a mostani helyzetben! Az embernek nevetni és pukkadni kellett egyszerre.

Ezek a beteg parancsok reggel hat órai „Tagwache"-ről szóltak, mikor, mint már többször hálásan megemlékeztem róla, azt az egyetlenegyet még az orosz is mindig meghagyta a plenninek, a jó alvást, a zavartalan álmot, hiszen ez tartotta még kissé a lelket a koplalókban, a medveálom, a heverés, az energiapazarlás korlátozása. Elrendeltetik, hogy minden héten másutt kell egy két méter mély gödröt ásni, melybe a szemét összegyűjtendő s aztán betemetendő. A rendelkezőnek sejtelme sincs arról, hogy ehhez a munkához nemcsak ásó kell, ami nincs, de csákány is, ami mégúgy sincs, mert ebben a mélységben most még fagyos föld akad; fogalma sincs róla, hogy mi biz ételhulladékot nemigen hagyunk, ami a konyhán mégis annak nevezhető, az a sütők kimosása után marad meg, az égett kenyérhéjakat a falubeli oroszok viszik el disznaiknak, a papír, rongyhulladékok pedig egyrészt nem veszélyesek, másrészt a kályhákban azonnal megsemmisíthetők. Ezt gyámkodás nélkül eddig is megtettük.

Errefelé sok kínai copfot látni, nem csoda hát, hogy a törzstiszti copf is életjelt adott. A zupások mind szolgálatot teljesítenek s helyettük nekünk önkénteseknek kell fát hordani s a többi munkát végezni. Ebből megint bajok lesznek, nem kell hozzá nagy előrelátás. A cél pedig, mely ezeket a lehetetlen parancsokat szülte, a „fegyelem helyreállítása." A fegyelem állítólag meglazult. Mi jól tudtuk, hogy nem lazulhatott meg, mert nincs. De nincs is reá szükség. Úgy élünk immár régen, mint a civil társadalomban, ami a jelenlegi viszonyok között másként el sem képzelhető, mert parancsolni csak annak lehet, akiről gondoskodni is tudunk, akinek enni adni is tudunk. Jól tudjuk mind, hogy mihelyt a régi viszonyok közé kerülünk, mind éppen olyan jó katonák leszünk, mint voltunk, de udvart seperni akkor se fogunk. Ott azután nem is leszünk kitéve egy esetleg nem is normális (ki tudja?), eddig csak a kapitányi rangig jutott, tehát nem éppen ezrek vezetésére termett egyéniség korlátlanul korlátolt intézkedéseinek, de mindenesetre lesz kihez apellálni ilyen abszurdumok ellen.

A „vén hülye" és hasonló megjegyzések nem a fegyelem lazulására vallanak, hanem csak a jogos és igazságos ítélet hangjai. Wlassack a dán főkonzulátuson a kicserélő bizottságban vezetőállásban van, s alezredessé lépett elő, mellette az élelmezési osztályt Fein hadnagy, a spaskojeiek nagy zsenije vezeti. Azóta ő is kapitány lett, mint halljuk. Úgy remélik, hogy a szociáldemokrata elvtársak erőszakoskodására hazulról megfelelő ellennyomás érkezett, éspedig okosabb formában, mint eddig, amikor ún. represszáliák alkalmazása volt a szokás, s aminek csak mi ittuk meg a levét. Ezt egy levelemben szóvá is tettem, s azt hiszem illetékes helyen is tudomást szereztek róla. (Megjegyzés a cenzúrázott levélen?) Ugyanis egy orosz rendelet jelenik meg, mely szerint a vörösgárdának csakis orosz állampolgárok lehetnek a tagjai. Jóval későbben ugyan, de megérkezik hazulról egy erre vonatkozó parancs, mely figyelmeztet bennünket, hogy az orosz állampolgárságot csakis az osztrák, illetve magyar honvédelmi minisztériumok beleegyezésével lehet felvenni s a parancsnokságot felszólítja, hogy a hadifoglyokat erre figyelmeztesse.

A dánok most intenzívebb tevékenységet fejtenek ki, igen gyakran megfordulnak nálunk, úgy látszik, odahaza ébredeznek s észrevették, hogy nem jóra vezet, ha egészen elfeledkeznek rólunk. Reménykedünk, hogy megtalálják majd a módját annak is, hogy megrekedt pénzeinket ismét megkaphassuk. Olyan egyszerűnek látszik pedig a dolog, elvégre vannak még semleges államok, és a Föld szerencsére gömbölyű lévén, az egyik oldalról elzárt közlekedést a másik oldalon helyre lehetne állítani, de itt is bürokraták és jogászok tevékenykednek, természetes ésszel és gyors cselekvéssel nem lehet megvádolni a dolgaink irányítóit. A belső amerikai konyha véglegesen bezárta a boltot, úgy halljuk, hogy átveszi a likvidálóbizottság(?) ami elég furcsa, mert hiszen a mi pénzünk fekszik a megmaradt anyagokban s tárgyakban. De hát megszoktuk, hogy semmin se csodálkozzunk.