1918. március 14-20.

Ma kell a béke szentesítését elhatározni a muszkáknak. Ezt a napot követőleg lessük is a híreket, de csak nem érkezik semmi. Mindig új terminusok, a végső terminus vajon melyik lesz már? Jó hír helyett jön egynéhány svéd, akik a németek részére sok pénzt hoztak, de nekünk semmit. (Később egy ilyen expedíciót a muszkák lemészároltak. Szegény emberek, sőt egy csomó nő is köztük, abban a hitben indultak el hazulról, hogy itt is oly közbiztonsági állapotok uralkodnak, mint a boldog Svédiában.)

A svédek megjelenése után a németek közt egyszerre nagy készülődés támad a táborban. Híre fut, hogy élelmiszert fognak vásárolni a hazautazásra, mert európai Oroszországban nem kapunk enni átutazásunk közben, innen kell magunkkal vinni a harapnivalót. A németekben felébred az organizáló düh, az egész táborban nagy tanácskozások folynak, melyeken kiterveztetik, hogy egy-egy transzport hány vagonból álljon, s hány plenniből, vagononként szigorúan 32 embert számítva. Jómagam elmennék akár ötvenedmagammal is, és a vagon tetején is, hiszen már tavasz elé megyünk, de ők szigorúan ragaszkodnak a 32-höz, mert ennyi ember kényelmesen alhat is. Minden vonathoz egy poggyász- és egy konyhakocsi van számítva. Az utóbbi rendben lenne, de a poggyászkocsi megint csak nagyképűsködés, fontoskodás, mert a poggyászuk is megfér velük szépen, ha harmincketten lesznek is egy kocsiban. Csak mosolygok magamban, azt hiszem, ha rá kerül a sor, egy kicsit másként lesz végrehajtva ez a terv. Harminc napra való élelmiszerrel indulnak, el és minden emberük 10 font ovibakot fog kapni.

Jómagunk, szegény monarchiabeliek, csak elnézzük ezeket a nagy tervezgetéseket, de hasztalan várjuk, hogy valaki a mi indulásunkról is beszélne. Mi, úgy látszik, ráérünk, szokás szerint a kutya sem törődik velünk. A németek készülődéseit bizonyos titokzatosság jellemzi, nem akarnak semmit sem elárulni, maguk közt súgnak, búgnak, s ebből sokan azt következtetik, hogy az indulás egészen közel áll. Az egyik svéd azt mondotta: „Ha kínai vagy japán megszállás veszélye fenyegetné a tábort, akkor is még idejében két héten belül el tudnám szállítani önöket!" Ezt a kijelentést a fogolytársaság röviden és egyszerűen így adja tovább „Két héten belül indulunk!" A hangulat derült, a szívekben a Béke okozta békesség és nyugalom, a tavasz közeledtének, vagy inkább a szibériai tél pusztulásának s a közeli indulásnak boldog tudata. Türelemről is lehetne talán most beszélni. Három és fél esztendős raboskodás után a hátralevő kis időt most már csak nyugodtan várjuk. Déltájban csorognak a csatornák, friss piros színben ragyognak a hólétől mosott bádogtetők, a hegyoldalakban fogy a fehér hó, és mind nagyobb foltokban bújik elő a sötétbarna föld s a szürke sziklák.

Egy napfényes tavaszi ebéd után Divéky pajtással nekiindulunk a patakon túli hegyoldalnak és felkapaszkodunk a tetejére, (ahol eddig csak a szemünk járhatott(?)). Görgeteges déli lejtőjén a hó már elszivárgott, csak néhány mélyebb vízmosásban maradt hírmondója. Fent a magasban az ismert vén fenyők várnak. Frissen zöldellő tűcsomóik, piros kérgük, hatalmas törzseik oly plasztikusan rajzolódnak bele a kéklő ég hátterébe, olyan üde és életteljes képet nyújtanak, hogy életet érzünk belőlük felénk áramlani, életörömet, mosolyt, tavaszi kacagást. Innen hirtelen meredekséggel szakad le a hegy a tábor felé, a lehajított kő a patak menti rétsávra pottyan, de egypár merész fenyő ezen a függőleges falon is meg tudott kapaszkodni, és százszor letördelt koronáikat, százszor földre nyomott törzsüket most ezek is az égnek merik emelni. Lent a mélységben a tábor tarka képe. Milyen kár, hogy erről nem marad emlékünk! A tavasz előtt le kell tenni a vizsgát a sok rossz tüdőnek, és bizony sokan nem állják ki. Van, akinek tavaly még sikerült, az idén már nem, s van, akinek még az idén sikerült: hogy jövőre hogyan lesz, az a titkok titka.

Ez a remek idő viszi el Vargha Endrét is, egy intéző kollégánkat, kinek hosszú összeroppanását mindenkinek igaz részvéte kísérte. Három éve küszködött már bajával, s odahaza egy fiatal menyecskének rossz hírt visz a posta. Szépen temetjük el. Öt selyemszalagos, szép koszorút teszünk a koporsójára, és az 500. rota zenekara fújja a gyászindulót a hosszú úton, ki a havas temetőig. Visszafelé jövet, a téglagyárnál kiszélesedő úttól a zenekar a menet élére áll, s a díszszázad vidám indulók hangjai mellett tér vissza a táborba. Én dr. Lászlóval jövök visszafelé, aki régi jó ismerősét és kedves kártyapartnerét vesztette el Varghában. László igen le van hangolva. Ő is beteg, hosszú időt töltött a maródiszobán, s igen rossz bőrben van szegény. Beszéli, hogy a régi szobatársak közül Huber volt még ott vele, illetve még most is ott van, de már javult az állapota. (Szegény Lászlónak előérzete lehetett, érezhette már, hogy egyszer őt is odakísérjük majd Vargha mellé, a fenyőcsemeték árnyékába.) A hamis tavaszi szellők mindegyikünkkel elbánnak. Jómagam is alapos hűlésen mentem át, s erős lázam is volt néhány napig, de már kilábaltam, úgy érzem, egészen. Grünfeld két napja van a maródiszobán 39 fokos lázzal, Bodonyi pedig Udninskból jött ide a tábor kórházba, és jobban érezve magát, felkeres a barakkban, de még mindig oly rosszul néz ki, oly sápadt és sovány, és beszéd közben a tüdeje olyan sípolást végez, hogy nagyon megijeszt. Sokan vannak, akiknek a hazai levegő egyenlő az újjáéledéssel, hogyne várnák hát áhítattal azt az indulási órát! (Bodonyi is itt maradt örökre!) Odahaza még a meghalás is gyerekjáték lesz egy itteni gyötrelmes elmúláshoz képest. Boldogok, akiknek sikerült a szökés. Ezek közül Strasserről halljuk, hogy Pestről sürgönyözött ide. Pozsonyi az európai Oroszországból ír, előtte még az út nehezebb fele.