1918. november 12.

Azzal a kellemes hírrel ébreszt fel pár bajtárs, akik már körülnéztek az állomáson, hogy odakinn igen szép az idő, a hidegnek nincs foga, s remekül süt a nap. Az a hatalmas hegylánc, amelyen keresztülevickéltünk, bizonyára jól felfogja az északi szeleket, mert amint értesülünk, itt csak nyolc nap óta van hó.

Sétára indulunk, a hangulatunk nagyon jó, mert ilyen kellemes napunk már régen nem volt. Fázásról szó sincs, a napocska olyan kellemesen cirógat, hogy minden bajunkat elfeledjük pár percre. Ez a hely is szépen parkírozott, szabályos „ültetett" fasorokkal díszített, helyes kis kőházakkal beépített villatelep. Ültetett fát jó pár éve nem láttam, nagy tisztelettel emelem meg hát előttük sapkámat. Szibériában egyébként csak a Jóisten ülteti a fákat jobbára még a városokban is.

Egy üveg tejet vásárolok 70 kopekért, kakaóporom van, s ezzel a vagon kis kályháján egy óriási reggelit kerekítek. Lassan megpróbálkozunk egy ilyen régi jó szokással, miután pénztárcánk tartalmát alapos mérlegelés alá vettük. A bulki még drága, 1 rubel darabja, míg a porcukor fontja csak 1,20 rubel. Úgy hírlik, hogy egy újabb parancs megérkezéséig várnunk kell az indulással, ezért végiggusztálunk egy csomó üzletet, vendéglőket, henteseket egészen a távolabbi kínai negyedig. Japán hölgyecskékkel is találkozunk, s jólesik a barátságos vigyorgást látni kerek pofácskáikon. Feltűnik, hogy a faházak helyébe vályogfalú épületek léptek. Könnyen érthető az ok: errefelé már elmúltak az erdők, és a nagy síkság agyagtalaja ad anyagot a kunyhókhoz. Előttünk azonban ez a körülmény élménynek számít. A fenyők helyett a lombos fák, gerendafalak helyett a hazai ismerősként üdvözölt vályogtömésfalak, a hideg sziklák helyett a termékeny sík mind azt mondja, hogy ez már nem Szibéria, egy nagyot léptünk hazafelé.

Rövid félóra elég hozzá, hogy egy bajtársunk, talán örömében, tökrészegre igya magát. Óriási blamázs, hogy ez éppen egy őrmesterrel esik meg. Moravek dühében azonnal elrendeli, hogy senki a vagont el nem hagyhatja, s csak a kijelölt bevásárlók mehetnek be ezentúl a telepre. Kihirdetteti továbbá, hogy a vagonok fékjei mellé fékezők kerestetnek. Kiderül, hogy az elmúlt éjjel megismétlődött a legutóbbi eset, ismét kettészakadt a vonatunk, s hogy mégis elkecmeregtünk eddig, az csak úgy volt lehetséges, hogy hátul is volt egy mozdonyunk, amely aztán az elszakadt részt nekilódította az előtte haladó kocsiknak. Ezeket az alapos rúgásokat élveztük tehát az elmúlt éjjel, így már érthetőbb a furcsa utazás. Míg itt állunk az állomáson, berobog egy vonat három kigyulladt csapággyal és tüzes tengelyekkel. Ezek hát azok a bizonyos „ázsiai" állapotok, melyeket odahaza emlegetni szoktunk valamikor régen. Az volna furcsa, ha valamelyik szerelvény rendben volna.

Az olcsó disznóhús arra csábít bennünket, hogy egy lucullusi lakomát csapjunk. Vagonunk, mely a 14. számot viseli, bankettet rendez, mindenki kiguberálja a szükséges kopekeket, annak a négy bajtársnak pedig, akik hasztalan kotorásznak zsebükben kopekek után, a közös pénztár terhére rendeljük meg a disznópörköltet. Azt hiszem, igen boldogok. Mikor forró vízért mennék a csájához, egy igen jól öltözött úr így szólít meg a peronon: „Do you speak English?" „Yes, a little!" Elmondja erre, hogy Németország és Anglia között fegyverszünet van. Látva, hogy a hírt egészen közömbös képpel fogadom, azt hiszi, hogy nem értettem meg, s oroszul is elismétli azt, hozzátéve még, hogy Miksa herceg az új miniszterelnök, s Eberts a kancellár.

Annyi mindenféle összevissza hírt hallottunk már s annyi cáfolatot, annyi kacsát élveztünk itt végig, hogy bizony nem szoktunk már különösebb izgalomba jönni pár soros hírek hallatára. De mostanában annyi alakban s oly állandósággal halljuk a fegyverszünet és a béke híreit, hogy végül is hitelt kell adnunk a Peuter ügynökség hiteles pecsétjét magukon viselő közleményeknek, s keserű sajgással a szívünkben kell beletörődnünk abba, hogy igenis elvégeztetett, vége a harcnak, mert torkunkon a tömérdek ellenség marka, és agyongyötörve, összetörve meg kellett adnunk magunkat. Hitelt kell adnunk e híreknek, hogy egy olyan döfést kaptunk, mely csaknem minden átmenet nélkül tört össze bennünket. Itt alig hallottuk valami hírét is meggyengülésünknek, és egész váratlanul, minden átmenet nélkül jött a hír, hogy összeroppantunk. Egészen érthetetlen előttünk ez annyi győzelem, annyi diadalmas ütközet után, de ki tudná elképzelni, hogy mi ment végbe odahaza! A friss amerikai csapattömegek, gondolom magamban! Oh, nem! a még frissebb amerikai dollármilliók, a roppant technikai segítség – ezek adták meg nekünk a kegyelemdöfést. Mi lesz most?! Mi vár ránk? Milyen árat kell fizetnünk? Furcsa rendezése a sorsnak, hogy most, amikor hisszük, hogy talán hazafelé visz az utunk, ezekkel a hírekkel traktál. No, nem kell tartani senkinek attól, hogy az indulás óriási öröme megzavarja az eszét. Hogy hova indulunk, az legalábbis kétes, és hogy túl nagyon ne örüljünk, minden napra jut ezekből a keserű hírlapi labdacsokból egynéhány.

A következő állomás neve történelmünkhöz kapcsolódik. Valahonnan innen eredt útnak a mi másik eltiprónk, a mongol hordák kegyetlen ura, aki nem fért meg a bőrében itt, a Bajkálon innen, hanem pokoli nagyravágyástól fűtve végiggázolta Ázsiát és Európát, hogy az első Isten ostorát, Attilát kövesse második Isten ostoraként. Rajtunk vágott végig a legkegyetlenebbül. Aztán elkopott az ostor, ma már a muszka cár fonta kancsukájába a maradék szálakat, s megint csak ellenünk, magyarok ellen folytatja. Pedig ma már nem sok közünk van egymáshoz, Attila és Dzsingisz kán ivadékainak, s valóban nevetséges, hogy a Kárpátokban mégis egymást kaszaboljuk. Rég veri már a magyart a teremtő!

Délután még elég korán indultunk útnak, hogy a tájékot megtapasztalhassuk. Már csak a nagy Chingan messzi nyúlványai, a hullámos dombok kísérnek, a völgy, melyben a sínpár fut, egészen kiszélesedett, s a kis patak folyóvá szélesült. Vizével átitatja a völgy talaját, és mocsaras zsombékos helyeket alkot, apróbb-nagyobb nádasok, füzesek sűrűje nyújt pompás menedéket a vadaknak, melyekből hosszú idő után itt végre bőven látunk. A havon fácánok sétálnak, erre lehet az őshazájuk, egy rókát is megugrasztunk, a folyó jegén vidranyomok vezetnek a meder közepe felé, ahol még szabadon kavarog a víz. Apróbb-nagyobb madarak serege jelzi, hogy erre nem oly kihalt az erdő, mező, mint feljebb az óriási fátlan, kopasz síkokon és sivár szilarengetegekben.

Hurchura állomáson vacsorázunk. Villámfény fogad itt és disznópörkölt káposztával! Néha mégis csak ránk mosolyog a sors. Vashídon megyünk át a folyó másik oldalára. Innen csak 20 versztnyire van Cziczikar, a hasonnevű tartomány fővárosa, közel 100 000 lakossal igazi kereskedőváros. Este 9 órakor el is érjük, de sajnos semmit se látunk belőle, mert kiszállnunk nem lehet. Éjjel 11 óráig rostokolunk itt, aztán szokás szerint pihent erővel, nagy rohanással indulunk neki kelet felé. Ma rajtam a sor, én őrzöm a tüzet éjfél után egy óráig, s a kis kályha mellé telepedve dúdolgatom a hazai nótákat, ahogyan a kerekek a taktust verik.

Dzsingisz kán földjén robogunk és Dzsingisz kán történetén jár az eszem. Nagy, nagy akarással zúdult arrafelé, ahonnan mi jöttünk és vérrel írta be a nevét a történelembe, de ha most innen visszanézek abba a múltba, hát nem sok eredményét állapíthatom meg hódításainak. A sok erőlködés csak annyit ért, mintha egy kukac erőlködne a kínai fal ellen, mely ott húzódik valahol délen, nem is olyan igen messze innen. Egy kicsit megritkította az emberiséget és megtanította őket imádkozni, de a maga népe tudja az ég, merre szóródott szét. Akkoriban persze nagyobb cél, mint más nemzetek leigázása és kirablása, nemigen villant meg az államfők fejében. De vajon ma sokkal másként van? Ma is csak vadak vagyunk, s egymás torkának esünk, nem nagyon dicsekedhet az ember mással, mint hogy ma aztán hatékonyabb fegyverekkel, eszközökkel, rafináltabb módszerekkel irtjuk egymást a kultúra és civilizáció szent nevében. 1 óra van, felrázom a másik sorost.