1918. november 14.

Reggel megint hegyek között járunk. Hogy miért lett egyszerre oly sürgős az utunk, hogy az éjjel több száz versztet is átszáguldottunk, nem tudom. Éppen a legolcsóbb helyeket csak futva érintjük, pedig előre fentük a fogunkat az itteni bevásárlásokra. Erdők, irtások, egy helyen, a tisztáson sírok barázdái, frissen talán a legutóbbi harcok „végső eredményei". Ha így van, akkor itt is szunnyad néhány messze hajszolt bajtársunk. Valahol csak megpihen az ember.

Nagy ujjongással fogadom az első kukoricatáblák zörgő kóróit. Majd vágatlan erdő jön, ez jobban megfogta a havat, de magasabban is járunk, azt hiszem, mert hegyek között futunk jó ideje, s lehet, hogy ezek már a tengerparti hegyvidék nyúlványai. A hegyek közti szántóföldek között azonban látok cirokföldeket is, ebből következtetve mégsem járhatunk magasan.

Sikerült egy orosz újságot kaparintanunk s ebből ezt fordítjuk le: hétfőn, délelőtt 10 órakor Genfben Németország aláírta a fegyverszünetet. A feltételeket még aznap közölték a francia parlamenttel. A trónörökös Hindenburgnak jelenlétében pénteken lemondott a trónról. Németországban új kormány alakult, Ebert lett a kancellár, s az új kormány minden intézkedést megtett, hogy az anarchia ne harapóddzon el és a rend helyreálljon.

Íme így vagyunk hát, elmélkedhetünk az idők múlásán s a szerencse forgandóságán, s a magunk nyomorúságán. Ejh, de minden sok mindent ki lehet bírni, ezt, ha valaki, hát mi tudjuk. Különben jó az angoltudás. Megint dupla keresztes orosz temetők! Mi ez? Hát tömeges vasúti szerencsétlenségek történtek erre, hogy a sínek mellé sírokat plántáltak? Vagy koleravonatok tartottak itt állomáshelyeket? Katonasírok lesznek, mert hát a világ minden részében elharapódzott a tömegőrület, s egymást kaszabolták az emberek itt is, mint Európában. Nem ismerjük a történetét annak, hogy miként kerültek ide az utunkba eső állomásokra a muszka katonák helyébe a mindenütt nagy büszkén feszítő kínai bakák, de ezek a sírok talán ezzel a cserével is némi vonatkozásban lehetnek. A kínai bakák mind soványak és mind sápadtak, az ember a kiülő pofacsontok s a sárga bőr láttára valami gyomor- vagy májbajos különítménynek nézi őket először. A ruhájuk vadonatúj, a megjelenésük, mint mondják, ha nálunk egy csomó rozzant hordárt egyenruhába bújtatnak, ezek nézhetnek így ki. Snájdig legényeknek igazán nem lehet őket mondani, legfeljebb némelyik vigyori képűt bután szemtelennek.

Már 1100 kilométerre járunk Mandzsúria belsejében, s ismét szerpentineken kezdünk felfelé kapaszkodni. Egy állomáson két órát állunk. A szomszéd sínpáron álló vonatból perfekt németséggel átszól hozzánk egy fiatal orosz önkéntes. Meséli hogy Berlinben tanult. Ő is a fegyverszünetet újságolja. Beszéli, hogy az itt élő amerikaiak a békekötés hírére tegnap hatalmas murit csaptak, s tüntetést rendeztek. Egy leánnyal is találkozunk itt, aki szintén németül beszél. Az önkéntes szerint Vlagyivosztok–Shangai útvonalon át hazamegyünk. Ezt úgy mondja, mintha nem is lehetne másként, s megerősít bennünket abban a reményünkben, hogy talán mégsem fogunk itt maradni. A mi sorsunk már csak az marad, hogy örökké remény és kétség között hánykódjunk.

Itt is felhasználom az alkalmat, és benézek a faluba, éspedig jó messze elkalandozok pár bajtárssal, mert hát kitapasztaltuk már, hogy minél messzebb megy az ember az állomástól, annál olcsóbban lehet vásárolni, mert az állomás melletti üzleteket a plennitársak megrohanják, s ennek rögtön emelkedő árak a következményei. Ennek dacára itt már mindenütt magasabb kenyérárakat találunk, itt már megint valami más paritással kell, úgy látszik, számolni, mint eddig. A nagy kenyértermő síkságtól való távolodásunkkal magyarázom az okot, erre valószínűleg megint kevesebb a szántóterület. A leveles csájának fontjáért 2,50 rubelt kérnek.

Ha nem csalódom, ezen az állomáson találkoztak a bajtársak egyik vörös vezérré vált plennitársunkkal, az osztrákkal ki csöndes szimpatikus fiú volt, csak az apja szerepe vitte a vörösök közé, de mindig úriember maradt, s ezért örömmel látjuk, hogy még jó bőrben van s baj nélkül úszta meg a sok viszontagságot. Itt internálva van a kínai hatóságok által, s most is két kínai őr kíséretében járt, elég szabadsága van, mint mondja, és a kínaiak igen kifogástalanul bánnak vele. Azzal a kellemes tudattal megyünk el innen, hogy ismét disznópörkölt lesz a vacsora, mint a jelentések szólnak, a hangulat tehát valóban emelkedett, Mandzsúria mindig kellemes emlékekkel fog élni szíveinkben. Majdnem azt mondtam: gyomrainkban.

Az idő oly enyhe, s tüzelőanyagban annyira nem szűkölködünk, hogy a kocsink ajtaját egész utunkon estig félig nyitva tarthatjuk. A völgyek fenekén óriási sziklatömböket látunk elszórva, egy ősi geológiai kor emlékei. Lecsiszolt éleik arra vallanak, hogy nagy úton hengergette őket idáig egy rettentő erő, talán a kínai tenger felé zúduló irdatlan gleccserek jégtömege. A klíma még enyhébb, mint eddig, s egy állomás közelében végre megpillantom az első gyümölcsöskertet, félmagas törzsű, rendesen nyesett alma- s körtefákat. Nagy szeretettel meghatva üdvözlöm ezeket a rég nem látott teremtményeket. A lakosság errefelé már alig ért oroszul, a kínaiak vannak mindenütt többségben, csak az állomások körül a kereskedők oroszok. Éjjel megint gyorsvonati sebességgel megyünk egyes helyeken.