1918. november 17.

Még egy csendes éjszakát kihúzunk itt, de reggel aztán indulunk. Enyhe időnk van, a tájon továbbra is csak elvétve látni pár hófoltocskát vagy egész vékony hólepedőt. Hegyek közt járunk, s nagy csodálkozással tapasztaljuk, hogy itt még azokon is mezőgazdálkodás folyik, még a hegytetőkön is szántók húzódnak, s a gabonaföldek itt is barázdásak, akárcsak a szőlőhegyek, itt is töltögetik a gabonát.

Több alagúton kúszik keresztül a plennivonat aztán megérkezik egy állomásra. Itt is találunk pár plennit, akik szintén keletről jönnek és nyugat felé tartanak, úgy mondják, hogy Charbinba vannak vezényelve egy kolbászgyárba. Plenni és kolbászgyár. Gyönyörű álom! Így még csak érthető, hogy míg mi ész nélkül törekszünk keletre, csak ki a tengerhez, addig ezek velünk szemben szaladnak, s nyugaton vélik megtalálni a boldogságot. Mint a fejvesztett nyulak a körvadászaton, gondolom mindig, ha ilyeneket látok. Ki tudja, melyikünk útja a helyes? Talán nekik van igazuk. A vlagyivosztoki tábort jónak mondják, s azzal az új hírrel traktálnak, hogy az osztrák és német foglyokat ott a japánok veszik át, akik jó bánásmódban részesítik foglyaikat, de igen szigorúan tartják őket, s alig adnak valami szabadságot nekik, a magyarokat és szlávokat ellenben a csehek veszik át, és kényszersorozást rendeznek köztük. Ismét egy hír mely sokakat szíven talál, mert van okunk, hogyha nem is az egészet, de annak egy részét elhiggyük. Berezovkán a vörösök nyomtak erővel fegyvert a kezünkbe, most a másik párt próbálkozik meg vele. Mi a szomorú szereplői vagyunk ennek, a századnak a nagyobb dicsőségére. Eseteket beszélnek el a bajtársak arról, hogy a csehek egy csomó csongrádi magyart besoroztak, a fiúk azzal vigasztalják magukat, hogy ezek bizonyára tótok voltak. Van, aki fogcsikorgatva dühöng, csak engem sorozzanak be, jól járnak velem. Nem hangoztatom, de ilyesfélét gondolok jómagam is. Ha már meg kell gebedni ezen a nyavalyás földön cseh fegyverrel a kezemben, akkor ebben nem lesz köszönete a cseheknek.

Minden napra akad egy ilyen hír a nyakunk közé, intő jelül, hogy még mindig mindenre készen kell lennünk. Így már jobban értjük, hogy a bajtársak miért törekednek szívesen a charbini kolbászgyár felé. Bennünket azzal vigasztalnak, hogy talán jobb dolgunk lesz, mert az invalidusoknak nem kell dolgozniuk, azokat békén hagyják a csehek is, akik pedig mint munkások vannak alkalmazva, azoknak szabad bejárásuk van a városba. A peronon a muszkák is körülvesznek bennünket, ezek a derék emberek részvéttel nézegetnek, s a béke hírével akarják felderíteni arcunkat. „Nemsokára hazamentek, béke van. Mir jest!" – s biztatóan mosolyognak hozzá. Igen, „Mir jest!" de tegnap este a német fegyverszüneti feltételek pontozatait fordítottuk le egy lapból, s ezekből igen keserű békére kellett következtetnünk. Magyarországról nem tudott a lap semmit. Ki is törődik most Magyarországgal!

A hegyekről lefutottunk, ismét sík vidéken járunk, füves nagy prériken, mely sűrűn van beszórva szénaboglyákkal. Csak kevés helyen van feltörve a gyep, és őszi vetés még kevesebb, de azért jólesik mindenfelé az emberi munka nyomait látni. Sűrűbben lakott táj jellegét viseli a vidék, bár a faluk nem nagyon tolakodnak elénk. Délután egész magyaros tájon haladunk át. Nagy síkság, a látóhatáron azonban hegyek kéklenek, ezek most már csakugyan a várva várt tengerparti hegyek lesznek. A szénaboglyák serege áll haptákban errefelé is, de több a gabonatarló s ez elárulja, hogy nemcsak a vetés, de az aratás is géppel történt. Óriási táblák ugarföldek igen sok gyom, alig valami felszántott tarló hirdetik a külterjes és elmaradt gazdálkodást, de ez a helyi viszonyokból következik, hisz nemcsak város, de egy-egy falu is igen ritkán tűnik fel előttünk. A vég nélküli legelőkön barnára aszott erős fűmaradvány.

Egy állomáson nagy meglepetésünkre németül beszélő lakosságot találunk, a falu német telepeseké. Hogy mi szél hozta őket ide és honnan, azt nincs időm kiszedni belőlük. Valószínűleg a Szaratov környéki németség egy kis raja jutott le ide. Egy csudabogárral találkozunk itt, egy kínai tiszttel. Ebédelünk, aztán tovább, tovább.

Délután számvetést csinálok. A vagyonom 10 rubel, nem számítva a végső magyar–orosz ezüsttartalékot, és egy órám is van. Szomorú kilátások, mert pénzre többé nem számíthatok. Hazulról eddig is nehezen érkezett pénz, most meg éppen nem fog majd jönni. Kérni se mernék, ki tudja, küldhetnek-e?

Az egész úton végigkísért a köhögés s nem tudom lerázni, pedig levegőváltozásban ugyancsak volt részem, jártunk hegyen, síkon. No, talán a tengerparti levegő, reménykedem. Egy helyütt megint sírok a sínek mellett. Piros-fehér szalagok lobognak rajtuk, a helyi harcok jelei. Ilyen szép szalagos sírra van kilátásunk nekünk is, ha a seregbe besoroznak. Lehel vezérre gondolok: majd két marokra fogjuk azt a kürtöt!

Esteledik már, amikor egy pályaudvarra lassan begördülnek kocsijaink. Minden ajtóban a kíváncsi plennisereg szorong. Sivár képű pályaudvar, balra egy hosszú igen magas deszkafal, a fogolytáborok gyűlölt kerítése, elég megpillantanunk, hogy rosszul érezzük magunkat. Ez a tábor azonban kihalt, üres. Jobbra egy mellékvágányon tepluskák füstölnek. Az előttünk járó transzportot sejtjük ezekben, de nem győződhetünk meg róla, mert megállás után az első parancsszó: „Kiszállni tilos!" Szokatlan parancs, nem tudjuk, mire véljük. Ugyancsak jobbra néhány vagonból a mi kedves barátaink, a csehek bámulnak ránk. Akár jobbra, akár balra nézek, hát a rosszullét környékez. Kisvártatva a transzportot itt kiszállítják. Igen keserű lesz a szánk íze erre a hírre. Igen gyengén mertünk csak reménykedni a továbbutazás szép illúziójában, most fuccs, szétfoszlott egy goromba szóra. Nagyot nyel mindegyikünk, mély hallgatás és talán egy kis kétségbeesés. Bolond plenni, korholja mindegyikünk magát, hogyan is remélhetsz ilyen szépet! Ki kell szállnunk és nyomorgunk tovább. Dühös ordítozással adják tovább a másik parancsot, „Készülni a kirakodáshoz! Éjjel kiszállunk!"

Ismét összecsomagoljuk koldus vacakjainkat, felgöngyöljük a takarókat, zsákokat, sanyarú képpel és dühös indulatokkal, kétségbeeséssel vagy megadással, káromkodva vagy apatikusan, kinek milyen a hangulata, a természete, az élettel való leszámolása. Jómagam ilyenkor mindig valami dacos elszántságot érzek, s hálát adok az égnek, hogy még van erre erőm, mert bizony vannak sokan, akiknek az idegeik teljesen csődöt mondtak már, s az ilyen fordulatok nagyon erősen megviselik őket. Egy óra múlva minden holmink ki van rakva a vagonok elé, ládák, bugyrok, zsákok halma tornyosul végig a vonatunk mentén. A következő parancs: „Mindenki csak a legkönnyebb dolgait vigye magával, a nehezebb csomagok reggelig itt maradnak s kocsin lesznek beszállítva. Minden vagonból két ember itt marad a csomagok őrzésére." Megtudjuk ezeknek a furcsa intézkedéseknek az okát. Előző napon a másik transzportot a kozákok megtámadták és összeverték, ezért a legszigorúbb rendet és csendet parancsolja meg Moravek, hogy ne legyen okuk belénk kötni.

Fényes holdvilág segít, négyesével csendben összeállunk és szótlanul megindul a sötét tömeg a város felé. Széles, poros országúton indulunk el. Az ismert formájú muszka fiákeres csézák trappolnak el fürge lovacskáikkal szembejövet. Más emberfiával nem találkozunk. Elég hosszú az út a városig. A házak a szibériai muszka stílusban épültek, de nagyon feltűnőek a székelyes galambdúcos kapukhoz hasonlóan ácsolt bejáratok. A lakosság tehát orosz, valami kozák fészek lehet, latolgatjuk. A másik oldalon a szintén ismert muszka katonai stílusban épült téglafalu, pavilonok sorakoznak és a fogolytábor magas deszkakerítése húzódik. Tisztelettel pillantunk a magas falakra. Itt aztán jól végrehajtották a bekerítést, ezeken átmászni meglehetősen nehéz lesz, igen szolid munka és a sarkokon, akárcsak valami várkastély körül, hatalmas gerendákból ácsolt őrtornyok emelkednek két emelet magasan. Remélem, az a szigorú parancsnok, aki ezeket a rosszat jelentő építkezéseket végrehajtotta, már valahol jobb helyen gyakorolja az embernyúzást, mert ezekből a jelekből igen kellemetlen dolgokat lehet kiolvasni a jövőnket illetőleg.

Egy hatalmas térségre érünk ki. Meglehetően impozáns muszka templom áll egyik sarkában, hagymatetejű tornyai és tornyocskái fantasztikus képet rajzolnak a holdfényes égboltra. Néhány japán poszt áll egy-egy sarkon homoksárga kabátjában. Megállunk. A hideg éjszakában a gyors menetelés kimelegített bennünket, de rövid állás után kiderül, hogy a hidegnek itt már foga van. A praporcsik visszahív és megmutatja melyik épületben lesz a szállásunk, aztán valami átadási ceremóniák miatt ácsorgunk még egy darabig, miközben a mellettünk lévő emeletes kórházból kijönnek az ottani beteg bajtársaink és sebtiben elmondják, hogy miként jártak ők. Egész transzportjuk abban a reményben ringatta magát, hogy meg sem állnak hazáig. Mind bíztak a táviratuk sikerében, hogy Vlagyivosztokban hajóra szállnak, de abban legalábbis, hogy a kikötőig eljutnak, mikor Ussuriskban megáll velük a vonat, s minden tapintatos bevezetés nélkül rájuk parancsoltak, hogy kiszállni. A mi szegény bajtársaink azt hitték, hogy a fülük csal, s sehogy sem akaródzott nekik a vagont elhagyni. Még az idős törzstisztek is, akik pedig mindig kerülni szerették a muszkával való összeütközést, felháborodva tárgyalták a parancsot, és azt holmi tárgyalásokkal akarták elodázni. Szóval az egész társaságnak nem akart a fejébe menni, hogy ki kell szállni, s hol a dán, hol az amerikai Vöröskereszt megbízottjához akartak folyamodni, de a muszka persze nem mutatott hajlandóságot arra, hogy ő erre várjon.

Mikor az ismételt parancsot is elengedte a füle mellett a társaság, ezt megtelefonálták a városbeli parancsnokságnak valószínűleg úgy, hogy a plennik megtagadták a kiszállást, mire aztán gyors és erélyes intézkedések történtek, egy csapat kozákot azonnal útnak indítottak, hogy a plennitársaságnak megmagyarázza, hogy mi is az a parancs. Közben ugyan a fiúk megértették, hogy hasztalan apellálnak és ki is szálltak, meg is indultak engedelmesen a város felé. Mivel azonban a kozákok már megkapták a parancsot, hogy a plenniket kancsukával bírják jobb belátásra, hát ennek a parancsnak meg is feleltek. A gyanútlanul ballagó, batyujuk alatt görnyedő szegény bajtársakat az utcán megtámadták. Beléjük lovagoltak és kancsukával meg karddal támadták őket. Knebl ezredes fejére kapott egy kardvágást, egy főhadnagynak állítólag a szemét is kiverték, legalábbis igen válságos az állapota, s a többiek kisebb-nagyobb sebesülésekkel úszták meg az egyoldalú ellenséges túlsúllyal lefolyt ütközetet. Húsz sebesült közül hatnak a kórházba kellett mennie. Mire a bajtársak észbe kaptak, és mást nem tehetvén, batyujukat ész nélkül elhányva széjjelrohantak, be a házakba, keresztül a kerítéseken, amerre éppen rést találtak, csak kevesen tudták bőrüket egészben megmenteni. Az utca ütközet utáni képet mutatott, amikor a kozákok, ahogy jöttek, ismét gyors vágtában továbbálltak. A szanaszéjjel hányt rengeteg betyárbútor, koldusbugyor úgy össze volt keverve, széjjelrúgva s lópatáktól megtaposva, hogy senki sem talált rá vagyonának romjaira. Ezért kellett hát nekünk olyan szép csöndben beballagni most.

A bajtársak gondolkodását persze nekünk nehéz így megérteni, mi ugyanilyen körülmények között érkeztünk ide, természetesnek tartottuk, hogy nem ellenkezhetünk a muszkával, s gondolkodás nélkül szálltunk ki. Hogy ők milyen gondolatkörben éltek, hogy ezt másként képzelték elintézhetőnek vagy micsoda egyéb okok játszottak itt közre az események ilyen szerencsétlen fordulatánál, azt csak ők tudnák megmagyarázni. Azt kell hinnem, hogy a muszkák összetévesztették első transzportunkat az állomáson veszteglő másik transzporttal, a chabarovszki vörösgárdisták transzportjával, és ezért bántak el velük olyan barátságtalanul, mert ilyen komiszságra kivált az utóbbi időkben nem tudunk példát. Ez a vörös transzport, a szerencsétlen elvtársak feleségeivel, gyerekeivel együtt a fehéroroszok részéről eddig is a legkíméletlenebb elbánásban részesült, s olyan rettenetesen néznek ki, hogy az embernek feledni kell mindent, ha ezeket látja, kik rettenetesen bűnhődnek meggondolatlan lépésükért.

A berezovkai vörösök transzportja is itt van, ezeket pedig, úgy halljuk, nem akarja az itteni parancsnokság átvenni, s azt a tréfát csinálják meg velük, hogy állítólag visszaküldik őket Berezovkára, csekély pár ezer kilométerre. Hát itt minden képtelenség lehetséges. A bajtársak ezen elbeszélései nem a legkellemesebb bevezetést képezik, igen fanyar képpel várjuk a következőket.

Végre, mikor a hideg holdvilágos, havas éjszakában már jól átfáztunk, megengedik, hogy a kijelölt épületbe bemenjünk. Ez egy emeletes téglaépület, masszív kaszárnya, de már régebbi lehet, mert hatalmas széles lépcsők s nagy termek fogadnak. Gyenge gyertyavilág mellett tájékozódunk, ebből is alig van pár darab kéznél néhány burzsuj bajtársnál, a többiek legföljebb egy-egy szál gyufa világításánál vagy tapogatózva kereshetik a „jobb" helyeket. Az emeleten nyolc egymásba nyíló nagyterem ugyancsak bő lakosztályt képez. Ezek nincsenek ajtókkal elválasztva, hanem boltíves nyílások vannak csak az ajtók helyett. A mennyezet gerendás, az ablakok igen nagy része betörve, méghozzá csak szimpla ablakok s az egész épület átfagyva, egy rettentően huzatos és jéghideg, barna, sötét és teljesen üres, visszhangos verem. Nincs fa, hogy befűthessünk, sem ágy, sem szalma hogy valahova ledőlhessünk. Először a lyukas ablakokat s a hiányzó ablakszárnyakat próbáljuk sátorlapokkal, ruhadarabokkal, pokróccal beakasztani s a huzatot elzárni, de bizony ez csak félig-meddig sikerül. Ha nyár lenne, még meg is örülnénk ennek a lakásnak, de most hasztalan szedjük elő minden plennitapasztalatunkat, itt csődöt mond minden tudományunk, semmiből nem lehet elővarázsolni a szükségeseket.

Késő éjszaka van, fáradtak, éhesek és rettentő álmosak vagyunk. Vannak, akik megpróbálják a csupasz padlón az alvást, egy tüdőgyulladás vagy reuma biztos reményével, mert a leterített takaró sem véd alulról semmit s annál kevésbé a felső takarónak használt köpeny s más ruhadarabok. Nekifohászkodva dőlnek le a fiúk, mindenki fáradt és álmos, legalább csak egy-két órát szeretne pihenni, hogy aztán kissé több erővel bírja a továbbiakat. Vannak, akik ruhástól dőlnek le, de ismerve azt a plennitapasztalatot, hogy ruhában a takaró alatt az ember mindig jobban fázik, mint ha levetkőzik. Többen még itt is levetkőznek s úgy dőlnek le.

Jómagam egy darabig csak húzom a dolgot, sétálok, de aztán nem bírok álmosságommal s a reggelig való virrasztás rettenetes kilátástalanságával, nekivetkőzöm, s ledőlök. Majd megvesz az Isten hidege, minden ruhadarabomat magamra rakom, de minden hasztalan. Talán egy vagy másfél órát kihúzok, ha az egyik oldalam átfázott, átfordulok a másikra, de aztán be kell látnom, hogy ez így nem fog soha sikerülni, alvásról szó se lehet. Fáradtság és az álom küzd a fájással, s végül utóbbi győz. Kétségbeesett gyorsasággal ugrom fel s kezdek kapkodva és vacogva öltözni, közben ugrálva, mint egy bolond, hogy valami kis meleget fűtsek libabőrös tagjaimba. Bakancsom s minden ruhadarabom átfagyott közben, úgyhogy ugyancsak topognom, tornásznom kell míg bemelegednek valahogyan.

A teremben most már legalább annyit látni lehet, hogy nem megyünk egymásnak. A legtöbben megérkezésünk óta hosszú lépésekkel lóhalálában korzóznak végig a nyolc termen és vissza, ha pedig megunták ezt, vagy akad egy ember, akinek valami más ötlete is van, amiről érdemes beszélni, hát megállnak és dühös csárdást ropnak, amíg a hideg megint erőt nem vesz rajtuk és száguldoznak. Ezt is végigcsinálom vagy egy óráig, keserves kedvvel, mert egyre azon jár az eszem, hogy már úgyis egy jó hűlést hoztam magammal, ha itt is ilyen sors vár ránk, hát nem sokáig fogom bírni ezt az életet. Majdnem elalszom járás közben, most ismét az álom kerekedik a fázás fölé. Átkozott zsarnok mind a kettő, jobbra-balra ráncigálnak, míg végre az álom győzedelmeskedik. Levágom magamat a padlóra terített pokrócomra, s most így ruhástól próbálok egy icipicit szunnyadni, akármi legyen is azután. Sapkám fülemre húzom, köpenyem gallérját feltűröm, lábam összehúzom, minden hiába. Csak egy szál rossz deszka volna alattam, de így ez az átkozott padló akár a sarki jég, olyan vacogtatóan sugározza a „pokoli" hideget. Egy óráig talán elvackolódok, váltogatva egyik vagy másik oldalamat a padló felé. Aztán még elkeseredettebben kászálódom fel, s még jobban vacogok, mint az előbb. Megint be kell hát állnom a terem közepén rohanva fel-alá törtetők seregébe. Ez egy kicsit megint felmelegít.

Közben egy ötletem támad, eszembe jut, hogy a Kárpátokban ugyancsak a legleglehetetlenebb viszonyok között szakadó esőben hogyan segítettem magamon reggelig, s ezt a módszert megpróbálom itt is. Egészen hanyatt dőlök le, bugyraim egy részét, mint akkor a borjút, mely egész éjjel vállaimon volt, a hátam alá helyezem, sátorlapomat pedig, melyet a vörösöktől szereztem, felhúzott térdeimre terítem. Így aztán csakugyan sikerül kihúznom pár órát. Ebben a pózban alszom, amíg kivilágosodik. Milyen kár, hogy az ember sohase tudja meg kinek köszönheti ezeket a borzalmakat, hogy ki volt az a muszka, aki bennünket belökött ebbe a jégverembe!