1918. november 6.

Éjfél óta állunk Adrianovka állomásán. Ezt a nevet a Szemenov-harcok idejéből ismerjük, itt küszködtek a mandzsu határ közelében a fehér és vörös orosz seregek. (Szemenovék most, úgy tudom, valamerre a határon túl, a Góbi táján kóborolnak, mint a kivert ebek. Fehérorosznak lenni is keserves dolog lehet ma.) Az egyesült entente seregek kinyújtották segítő kezüket Vlagyivosztok felől, s főleg a japán sereg katonái alapos biztosítékai a rendnek. A francia, angol, olasz seregekből csak mutatóban fordul elő egynéhány példány, így itt is pár sötétkék ruhás, fekete bőrfelszereléses francia tengerészt látunk a peronon.

Csúnya, kemény hideg van, de azért lassacskán mindenhonnan kikászálódnak a fiúk, hogy körülnézzenek, s amint világosodik, megindul az érdeklődés a harapnivaló után. Már igen várjuk az annyira beharangozott mandzsúriai olcsóságot, de itt még igencsak drága minden. Reggel 9 óra körül indulunk csak tovább. Ismét egy potyautasunk van, egy muszka ruhába öltözött germán bajtárs kapaszkodik fel hozzánk, aki itt volt munkán, s úgy mondja, megbetegedett, s helyét otthagyta. Ki tudja, mi igaz ebből, de nem érdeklődünk bővebben. Bajban van, s elfér mellettünk valahogy. A 150 körüli potyautasainkkal eddig semmi baj, senki sem olvassa meg, hányan vagyunk, s az evésnél is olvasatlan megyünk a nagy konyhai üstökhöz, odaállhatnak hát ők is csajkáikkal. No meg kerül egy-egy darab ruha meg más eladása révén valami kis pénz, amit harapnivalóra lehet felváltani.

Ma nem tudunk kitartani a nyitott ajtó mellett, mert az eléje akasztott zsák dacára olyan komisz, éles hideg vág be rajta, hogy hamarosan be kell rántanunk. Vonatunk felfelé kapaszkodik, erős pöfékeléssel. A Jabloni-hegység oldalán kanyargó szerpentineken járunk, mozdonyunk elé még két mozdonyt csatolnak, és hármas erővel is lassan másszuk a meredek oldalakat. Szegényes nyírfaerdőkkel borítottak azok, elszórt bokrosok, irtásokkal váltakozva. Bizony, szegényes vidék, s sem gazdának, sem erdésznek nem sok öröme telik benne. A kilátás azonban nyáridőben szép lehet.

A változatosság most is kellemesen esik, hisz eddig síkon vagy dombok közt, sekélyebb völgyekben futott vonatunk, míg most madártávlatból szemlélhetjük immár azt a pályarészt, ahol fél órával előbb jártunk, s ha a szem pillantása tovább repül, s messzi, messzi dombláncok vonalai felé, ismét azt a nyomasztó melankóliát érzem, amelytől sohasem tudtam szabadulni, ha Szibéria végtelenül végtelen hegy- és dombóceánja, beláthatatlan irdatlan erdőségei felett futhatott végig tekintetem. Lenyűgöz, hipnotizál, a lélekre nehezedik ez, mert az ember porszemnyi semmiségét érzi a rettenetes mindenséggel szemben.

Fenn vagyunk a tetőn, egy keveset simán futunk, aztán az ellenkező oldalon megkezdődik a futás lefelé. Száguldunk, mintha minden fék felmondta volna a szolgálatot. Burjatovka állomáson aztán végre megint megfeneklünk, s levest kapunk, meg forró vízzel láthatjuk el magunkat. Gyenge kis menázsi ez, mert ma már valószínűleg több nem is lesz, de hát az ember kevésből is meg tud élni, ezt már megtanultuk.

Cseh szökevénykatonák tartózkodnak az állomáson. Elnézünk egymás mellett, ha találkozunk velük, de ők is, mi is érezzük a kölcsönös antipátia sugárzását a látszólag közömbös külső alatt. Egy szemtelen fickó Szabó Elemér elé lép, és fanyar mosollyal annak sapkarózsája után nyúl, azzal, hogy azt el akarja tenni emlékül. Mit csinálhat ilyenkor a nyomorult plenni? – semmit. Összeszorított fogakkal át kell engedni ennek a pimasznak, amit kívánt. Tovább, tovább!

Burjatovka neve is a környék burját lakosságát jelentheti valószínűleg, előttem gazda előtt pedig a tovatűnő táj beszéli, hogy itt pásztorkodó nomád nép él. Valahogyan úgy, mint egykor a mi őseink ezen a tájon. Itt erdőket már nem látunk, csak itt-ott a messzeségben, a látóhatár egy sötétebb sávja mutatja a fák seregét. Még magányos fák sem igen akadnak, pedig a napsütötte domboldalakon a nyári napokban jólesne a delelő jószágnak az árnyékuk. Egészen csupasz sima dombok hullámoznak jobbra, balra, több, kevesebb hótakaróval. Nyáron pázsit ez, óriási legelők egyvégtében át. Egy dombokra húzódott Hortobágy. Íme, ott vannak a karámok is! Éjjel itt vannak az állatok. Most csöndes mozgással legelészik mellette a domb oldalában felfelé egy gulya s nem messze tőle hatalmas juhnyáj, a sekélyebb hóréteg alatt turkálva fű után. Be szívesen szálltam volna ki, közelebbről s behatóbban megtekinteni a burját kollégák állattenyésztését! Valamikor el kell ide jönni hazulról valakinek ezt a hiányt pótolni, s ha az expedícióban egy-egy csikós, gulyás és juhász is lészen, azt hiszem, ezek több felfedezést fognak csinálni az ősmagyar s innen öröklött szokásokat, fogásokat, szerszámokat illetőleg, mint bármelyik akadémikusunk.

Egy szélesebb völgyben hatalmas szénaboglyák beszélik, hogy itt az erősebb fűnövést a burjátok is fel szokták használni a téli takarmány gyűjtésére. Egy másik gulyánál lóháton látom a gulyást, ez valószínűleg általános szokás, hiszen a lónak itt alig van értéke, s tartása se kerül semmibe, a burját különben is, úgy tudom, többet ül lovon, mint áll a talpán. Egy kisebb állomáson, lóháton pár burját férfi és nő jön kocsijainkhoz, s ezüstrubeleket kérnek tőlünk, 7 papírrubelt kínálva egyért, azonban nem sikerül üzletet csinálniuk. Valami folyócska futhat itt a közelben, mert kanyargó sűrű fás ligetek sötétlenek egy völgy fenekén. A burjátok nagyobb tömegben csak ott élhetnek valahol a nagyobb víz mellett, s bizonyára éppoly ügyes halászok is, mint vadászok, lovasok és állattenyésztők. Az ő vagyonuk nem olvad el kezünkben, állatokban, bőrökben fekszik, s úgy látszik, helyes érzékkel érzik a muszka papírpénz silány voltát, ezüstöt keresnek.

Csehek el akarják szedni kevés még ki nem osztott fehérneműket és takaróinkat, mert állítólag nekik nincs de praporcsikunk a sarkára áll, és 40 fegyveresével fenyegetőzve ezt mégis meg tudja akadályozni. Azzal érvel, hogy ez kell a többi hadifogolynak, de a 40 puska nyomósabb érv mindennél.

Mielőtt a síkságra leértünk volna, igen érdekes fekete és zöld kőzetekben gyönyörködhettem, talán szerpentinféle, nem tudom megállapítani. Európai geológusnak is ugyancsak tág tere nyílna Szibériában. Felfedezetlen kincsek mérhetetlen tömegét rejti itt az anyaföld, és hány sziklahát van, mely nem látott még soha embert!

Lassan elmaradnak a dombok és teljesen sík vidékre érünk, egy óriási alföldre, mely valahova a végtelenségbe húzódik. Itt kevesebb a hó, vagy talán csak a tömérdek legelő jószág tiporta össze, mert itt hatalmas tömegekben élnek a háziállatok mindenféle fajtái. Itt látjuk az első havon legelő tevéket is. Négy darab legelészik egymás közelében. Miért nem próbálkozunk meg Magyarországon is a tevével? Ez a kérdés merül föl előttem, mikor ezeket a trópusinak ismert állatokat ebben a zord klímában jól boldogulni látom. Erről is még ejtek szót, ha hazakerülök. Az ősmagyaroknak tevéiknek is kellett lenni. Miért pusztultak el? Ősmagyar szó a teve? És a tevékeny szónak van köze ezeknek munkabírásához? Laikus kérdések, de mondják, hogy néha a vak tyúk is talál szemet. Nagyobb, gazdagabb karámok, több állat jellemzi ezt a vidéket. A fehér havon néha egész tömeg állat sötétlik.

Egy burját falucska foltjai rajzolódnak ki a távolban. Egy lovon két egymás mögött ülő burját poroszkál ki hozzánk az állomásra. Ezeknek is ezüstrubel kellene, s ők is pontosan 7 papírt kínálnak érte. Úgy látszik, még börzei árfolyamok is léteznek errefelé. Estefelé érjük el azt az állomást, ahol kását osztanak. Jól ismert név ez is. Ez a Nagy-féle harcok helye. Hej, sok szegény könnyelmű elbolondított magyar gyerek fekszik itt valahol a közelben! Ilyen istentelen messze cipelték el életüket, hogy végül eldobják egy nekünk igazán semmit nem jelentő harcban. Csak azzal lehet magyarázni ezt, hogy ők is nyakig voltak már ezzel a baromi élettel, s ha maguk nem is dobták el maguktól, de nem sokat törődtek vele, ha más megtette nekik ezt. Kint nyugszanak valahol a síkon, ahol még porladozni is könnyebb lehet, mint a fenyők alatt.

A felrobbantott vasúti híd is a közelmúlt eseményeinek emléke. Hadifoglyok dolgoznak rajta. Emlékezünk arra, hogy jó fizetésért csalták ide embereinket a muszkák, s csakugyan pár berezovkai bajtársra vélünk ismerni a hídon álldogáló alakok között. Neveket kiáltoznak a sötétben, összevissza, aztán itt maradnak a fiúk, bizonyosan keserű szívvel nézve vonatunk után.

Hét óra tájban indultunk, s egész éjjel igen óvatosan, lassan mászunk előre. Talán a töltésnek is baja lehet vagy talán a mozdonyunk gyenge, nem tudjuk. Valaki úgy tudja, hogy a híd még nem kész, és csak gyenge mozdonyt bír el, ezért megyünk ilyen félerővel, kis mozdonnyal.