1918. november 9.

Egy aprócska állomáson ébredünk a Góbi sarkában, a nagy sivatagnak valahol a szélén. Ritkaszáraz fűvel beszórt buckák hullámai húzódnak el a messzi szemhatár végtelenségéig, a monoton egyhangúság szimfóniáját dúdolva. Csak egy-egy madarat látnánk, egy mozgó pontot ebben a dermedtségben. A ballagó nyári felhők alatt szebb lehet ez a kép, de most komor és néma, halott. Pár szokatlanabb földhányás, fedezékek talán. Aztán teljesen sík lesz a puszta, mint az asztal, vonatunk mintha lefelé szánkózna ezen a sima felületen, úgyhogy néha az az érzésem támad, hogy jó lenne fékezni, mert még lecsusszanunk valahova a világűrbe. Aztán megint buckás földtenger következik. Nyilván ahol homokosabb a föld, ott a szél megmozgatja s hullámossá alakítja, ahol kötöttebb a talaj, ott nem tud rajta erőt venni és sima marad.

Szinte fellélegzem, mikor néhány elszórt fenyő jelenik meg a vasútvonal mentén, s egy csöpp változatosságot hoz a táj arculatába, és ez így megy egész nap: nincs itt se falu, se város, se ember, se állat, talán nem is a földön járunk már, hanem átnyargaltunk a túlvilágba. Fátlan, lakatlan óriási legelőterületen vágtatunk egész estig. Megállapíthatom, hogy nem kopár a föld, mert megbarnult száraz perje- és csenkeszféle füvek fedik, de hogy ezt legeli-e valamikor valamiféle jószág, annak semmi nyoma. Néha mintha a szemhatár még tágabbá bővülne, óriási távolságokra láthat el a jó szem. Mögöttünk a nap nyugovóra tér és tarka színjátékkal búcsúzik.

A hosszú egyhangú út eszükbe juttatja a bajtársaknak, hogy ne csak a külvilággal, hanem egymással is törődjenek. Ami annyit jelent, hogy összekapjanak. A kuckókba szorított balsorsüldözöttek fellázadnak, és azt követelik, hogy immár cseréljünk helyet, legyenek az elsők utolsókká és az utolsók elsőkké, amint az meg vagyon írva, és amint az illő egyenrangú felek között, s az eddig felülalvók cseréljenek helyet az alsó priccsen senyvedőkkel. Ez teljesen méltányos kívánság, de hát nem azért önző kutya a plenni, hogy ezt simán elintézze. Ideges és harapós megjegyzések, majd gorombaságok is elhangzanak, de végül győz a jobb belátás, s a szélsőséges áramlatok mindkét oldalon háttérbe szoríttatván, a helycsere megtörténik.

Napvilágra bújok, mint a kikelő pálmamag, hogy költői hasonlattal éljek, míg kuckómba morogva mászik be egy másik bajtárs. A sors a kályha közelébe, sőt annyira közvetlen közelébe sodor, hogy ez már sok is a jóból. Tudniillik a kényelmesebb elhelyezkedés miatt már jó pár napja a két alsó priccs között keresztbe fektetett deszkák által az ajtók elé is készítettünk éjjeli fekvőhelyeket, melyek nappal mint a kályha körüli padok tesznek kiváló szolgálatot, s ezek egyikét kapom meg. Ha a kályhát jól megrakjuk, itt csaknem rostélyossá sül az ember.

Délután 4 óra körül elérjük Chailart. Ez egy nagyobb katonai telep, ahol az egykori cári megszálló csapatok jól berendezkedtek, csinos kis piros téglavillák emelkednek a fák között, európai jelleget kölcsönözve a helységnek. Krafftnak és Zsakinak két levelezőlapon számolok be eddigi élményeinkről. A Golden Holmet ára 50 kopek, a fehér kenyér 55-60 kopek. Erre azonban kevésbé esünk rá, mert két napra felvett fehér kenyerünkkel egyelőre boldogok vagyunk. Errefelé már fogynak a muszkák, s szaporodnak a kitájok a pályaudvarokon is. A várótermekben csaknem kizárólag a ferde szeműek tolonganak, s a pályaőrök is kínaiak vagy mandzsuk. Hogy aztán egy-egy sápadt bőrű kínai vagy mandzsu-e, arról fogalmam sincs.

Azt beszélik, hogy két nap előtt itt állítólag négy bajtársunkat agyonlőtték. Hogy miért, kiket, hol arról semmit sem tud pontosabban a fáma. Agyonlőtték négy bajtársunkat. Olyan közönséges hír. Senki sem lepődik meg, nem csodálkozik, és nem borzong. Agyonlőtték négy bajtársunkat. All right! Napirendre tér mindenki fölötte. Talán vörösök voltak, s ide szorultak, amint szűkült a hurok. Talán a csehek vagy a fehéroroszok adták vissza nekik a kölcsönt. Megtudja-e majd valaha az övéik közül, hogy itt porladnak? Aligha.

Komisz hideg van. Úgy gondolom, egy fennsíkon járunk. Egy bajtársnak sikerül ismét két üveg gabonapálinkát s egy üveg rumot szerezni. Haszonnal méri, kupicáját 25-30 kopekért. Az éjszaka nem tudok oly mélyen aludni, mint előbbi helyemen, a hűvös alsó priccsen. Közelebb kerültem a kályhához, s a mellette virrasztó tűzőrző bajtárssal el-eldiskurálgatok csöndes morgással, míg a vonatunk rendületlenül áll, s csak a szél rázza néha ajtónkat. Óriási ez a kényelem! Az embert senki sem zavarja, még azt is képzelhetjük, hogy a magunk urai vagyunk. Nagyszerű érzés, idegcsillapító és kedélynyugtató. Ránk fér ez a kis kúra, bár tartana hónapokig! Elégedett emberek vagyunk. És olyan szépeket tudunk álmodni.