1918. október 13.

Búcsúvizitjeimet csinálom nagy sebtében, mert magam sem tudom, mikor kell csomagolnunk. Szász komám, Santl, dr. Borsy, Krafft Frici, dr. Belle mind nagyon nagy részvéttel fogadnak. Igen fáj tőlük elválnom, az az érzés, hogy ha bajom támad, sok jó ismerős segítő keze van a közelben, nagy könnyebbség volt, s most erről le kell mondanom. Igen sötétnek érzem a következő napokat, úgy le vagyok hangolva, mint talán még soha egész rabságom alatt. Jól tudom, hogy az egészségem nem a régi: a négy esztendő hírét úgy fogadom, mint valami súlyos ítéletet. Egy nappal eltolják menetelünk idejét. Szinte megkönnyebbülünk ennek hallatára is.