1918. október 25.

Mintha még érthetetlenebbül változnának mostanában a rendelkezések, mint eddig. Ma a 200 emberünk indulását lefújják. A legújabb hír ez: mindenki megy Vlagyivosztokba. A jó hírt megtetézik azzal, hogy holnap ideérkezik a dán konzul és pénzt hoz számunkra. Heredtől is értesítést kapok Irkutszkból hogy a kölcsönvett összeg felét rövidesen küldi. Hogy miért csak a felét, ezt nem értem. A fele pénz is bizonyára akkor fog megérkezni, ha majd elmegyünk innen.

Én is ünnepelek ma, hadifogságom negyedik évét. Ez a nap, úgy látszik, mindig keserves viszonyok között talál, azt kell hinnem, az október végi napok soha az életben nem fognak sok jót hozni. Rengeteget dolgoztunk az utóbbi napokban. A konyhán sokkal több a dolog, mint eddig volt, talán mert az emberek gyakorlatlanok, fát is rengeteget kell cipelnünk, naponta 6-8 fordulót kell tennünk vállunkon egy-egy komisz nehéz kétméteres hasábbal, az önkéntesi barakkon dolgoznak azok, akik más munkán nincsenek soron. Éppen készen lettünk vele mára, s éppen kiderül, hogy hiába dolgoztunk, muszka rendszer szerint csináltuk az ügyet, igaz, hogy ilyesmi nálunk sem szokatlan, katonáknál.

Este a japánokkal folytatjuk a csereberét. A fölös terhet amúgy is jó lerázni magunkról, most nagyon kapóra jön, hogy annak egy részét értékálló pénzre tudjuk átváltani. Mindent előszedek a hátizsákomból, amit csak a japánok nyakába sózhatok. Mindenki rejteget valamit a zsebében s viszi a börzére, a japánok barakkja közelébe. Vannak emberek, akiket olyan szerencse ér, hogy a szakácsok körül ólálkodva egy egész csajka főtt rizst kapnak tőlük. Erre a hírre diszkrét nemtörődömséggel persze meglehetősen szép számmal kezdenek keringeni a plennik a szakácsok helyisége körül, de sajnos a fazekak már ki vannak kaparva.