1918. szeptember 20.

Szabó Gy. Géza vörhenyes barátunk ma kijön a kenyérhordókkal a mi pékségünkhöz, s itt beszélhetek vele. Egy derék apa az ilyen találkozást a megszökött fiúval, egy jó pofonnal szokta megünnepelni, azután minden rendben van. Atyai érzelmekkel viseltetvén a zöldfülű Subához, az én indulataim is erős hullámzásba jönnek, de ezer szerencsére Suba olyan piszkos és rongyos, mint egy oláh cigány, s ez magában elég, hogy meggondoljam a dolgot. Iparkodom kerülni a „tárgyat". Még azt sem kérdezem meg tőle, hogy mi van bájos nejével. A bennfentesek tudják ugyanis, hogy e bájdús nőszemély már vagy még akkor, amikor szíve bálványa, Suba a többiekkel együtt egy nagy csűrbe zárva várta bizonytalan sorsát, az új hódítók egyikével, egy csehvel – oh, Egek, egy csehvel – andalgott el a közelben, és nem látszott rajta semmiféle bánkódás. Sőt! Hát ilyenek a szibirjákák s ilyen a vörös házasság. Praktikusnak lehet mondani. Suba még hazavitte volna ezt a nőstényt, ha a Jóisten bele nem avatkozik. Mondják, hogy a csehek már mind elmentek, futnak a japánok elől, így magyarázzák.