Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

65 éve dobták le az atombombát Hirosimára

Szöveg: Draveczki-Ury Ádám |  2010. augusztus 5. 9:11

Ma 65 évvel ezelőtt, 1945. augusztus 6-án dobták le a világtörténelem első atombombáját Hirosimára. Az általános tévhitekkel ellentétben nemcsak az amerikai tudományos közvélemény nagy része ellenezte a nukleáris fegyver bevetését, de maga a hadvezetés is megosztott volt a kérdésben.

Henri Becquerel a 19. század legvégén fedezte fel a radioaktivitást, ám annak első alkalmazása során még senki sem gondolt arra, hogy segítségével tömegpusztító fegyvert fejlesszenek ki: a felfedezett jelenség inkább az orvosi terápiában tűnt hasznosan alkalmazhatónak. Először Otto Walkhoff és F. Giesel észlelte, hogy a sugárzás roncsolja a szöveteket, amiről értesülve Pierre Curie 10 órán keresztül tartott a kezén rádiumforrást: tapasztalatai alapján utána arról cikkezett, hogy az eljárás alkalmas lehet bizonyos bőrbetegségek kezelésére. Bár bizonyos jelek arra mutattak, hogy akár több kára is lehet az alkalmazásnak, mint haszna, mégis egy szörnyű halálesetre kellett várni, hogy felrázza a tudományos életet: egy amerikai üzletemberére, aki éveken át rádiumkészítményt használt közérzetjavítónak. Ennek ellenére az 1930-as években még forgalomban voltak bizonyos rádiumos fogkrémek.
A katonai alkalmazásra egészen a második világháborúig kellett várni: az Egyesült Államokban 1939-ban kezdődött az úgynevezett Manhattan-terv, ami egy nukleáris fegyver kifejlesztését szolgálta. A projekt nem kis részben Szilárd Leó sürgetése miatt indult el, és elsősorban a német atomprogramtól való félelem indokolta beindítását. Helyszíne az új-mexikói Los Alamos, vezetője pedig Robert Oppenheimer lett, de többek között Teller Ede és Neumann János is részt vettek benne. A kutatások 1945. július 16-án értek be: ekkor robbantották fel az első kísérleti atomfegyvert az alamogordói kísérleti telepen. Az új szuperfegyver alkalmazása sem váratott magára sokáig: az amerikai hadsereg augusztus 6-án atombombát dobott Hirosimára – ez volt a Little Boy –, 9-én pedig Nagaszakira hullott rá a Fat Man elnevezésű bomba.

Hirosima és Nagaszaki pusztulása

1945 augusztusának elejére Hirosima lakossága annyira megszokta az amerikai bombázók jelenlétét az égen, hogy jóformán nem is törődtek azzal a három repülővel, melyek augusztus 6-án reggel berepültek a város légterébe. 8 óra 14 perckor azonban minden megváltozott: az Enola Gay pilótája 580 méterrel a település fölött kioldotta a Little Boyt, mely vakító fényjelenség kíséretében robbant fel. A bomba robbanóereje 15 kilotonna volt, mely 17 ezer tonnányi TNT-nek felelt meg.

1595905538
A robbanás 1,2 kilométeres körben mindent elpusztított, az áldozatok számáról pedig azóta is csak becslések állnak rendelkezésünkre. Az akkor 350 ezer lakosú városban található emlékoszlopon 61,4 ezer név szerepel, de 78 ezer ember soha többé nem vette fel az élelmiszerjegyét, az amerikai hírszerzés pedig 139 ezerre becsülte a halottak számát. A detonáció következtében akkora hőhatás lépett fel, hogy számos áldozat körvonala beleégett a földbe és az épületekbe: egyesek még a robbanás epicentrumától három kilométerre tartózkodva is súlyos égési sérüléseket szenvedtek. A város 90 százaléka elpusztult, a Hirosimában található 76 ezer épületből 48 ezer teljesen megsemmisült.

Bár még az amerikai hadvezetést is meglepte a bomba hatása, három nappal később, augusztus 9-én újra felszálltak a bombázók, majd ledobták Nagaszakira a 21-22 kilotonnás Fat Mant. Az áldozatok számát szintén csak becsülni lehet: közvetlenül a robbanás után vélhetően 60-70 ezer ember halt meg. A bombázó eredeti célpontja egyébként Kius szigete volt, végül a rossz időjárási körülmények miatt döntöttek az illetékesek a Mitsubishi gyárnak is otthont adó Nagaszaki mellett. Habár a bomba hatóereje nagyobb volt, mint a Hirosimára ledobotté, a földrajzi körülmények miatt kisebb volt a pusztítás.

1595905538
 

A tévhitekkel ellentétben nemcsak az amerikai tudományos közvélemény nagy része ellenezte a nukleáris fegyver bevetését, hanem maga a hadvezetés is megosztott volt a kérdésben. „A japánok valójában már keresték a béke lehetőségét, így az atombomba tisztán katonai szempontból nem játszott döntő szerepet Japán vereségében", vélekedett Chester W. Nimitz admirális, a csendes-óceáni flotta vezérkari főnöke. „Számos megalapozott érv szólt amellett, hogy megkérdőjelezzük e cselekmény bölcsességét. Magam is kifejeztem mély egyet nem értésemet, hiszen Japán már amúgy is legyőzetett, továbbá úgy érvelve, hogy hazánknak el kell kerülnie, hogy a világ közvéleményét egy olyan fegyver bevetésével sokkolja, amely véleményem szerint nem szükséges ahhoz, hogy amerikai életeket mentsünk meg vele", mondta a későbbi elnök, a szövetséges erők főparancsnoka, Dwight D. „Ike" Eisenhower is. „Nem tudom, hiba volt-e Hirosimára ledobni az atombombát. Hajlok rá, hogy talán igen. De hogy Nagaszakira hiba volt ledobni, abban egészen biztos vagyok", fogalmazott hosszú évekkel később Teller Ede is. Harry S. Truman amerikai elnök azonban ragaszkodott a nukleáris fegyver alkalmazásához.

Egyesek szerint a bomba bevetésében az is szerepet játszhatott, hogy június 23-án fejeződött be az okinawai partraszállás, ami a világháború egyik legvéresebb ütközete volt, összesen mintegy 115 ezer katonai és 150 ezer polgári áldozattal. Utóbbiakat a japánok élő pajzsként használták, vagy éppen öngyilkosságra kényszerítették. Szintén gyakran elhangzó érv a bomba mellett, hogy az amerikaiak által Japán nagyvárosaira mért szőnyegbombázások némelyike az áldozatok számát tekintve felvette a versenyt a hirosimai és nagaszaki atomtámadással.

Messzire látszó fény

A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák nem is annyira a világháború gyors befejezését szolgálták, hanem inkább a szovjet expanziós törekvéseknek akartak gátat vetni: alig négy évvel az első sikeres amerikai atomrobbantás után a Szovjetunióban is sikeres kísérletet hajtottak végre. 1949. augusztus 29-én robbantották fel az első töltetet Kazahsztánban, melyet hivatalosan szeptember 25-én jelentettek be. Ez gyakorlatilag a Fat Man másolata volt, melynek dokumentációját kémek juttatták a szovjetek kezére.

A fegyverkezési verseny következő állomása a hidrogénbomba kifejlesztése volt. Az atombomba a maghasadás energiáját használja, míg a hidrogénbomba a magfúzióét. Mindkét típus jellemzője, hogy hatalmas energiák szabadulnak fel a fizikai reakciók következtében, melyek akár egy várost is képesek elpusztítani. A hidrogénbomba kifejlesztését elsősorban Teller Ede szorgalmazta, első kísérleti alkalmazására 1952 novemberében került sor a Marshall-atollon, de természetesen nem váratott magára sokáig a szovjet válasz sem: Moszkva 1953. augusztus 12-én követte az amerikai példát. Az első hadászatilag is tökéletesen alkalmazható hidrogénbombát ugyanakkor 1954. február 28-án robbantották fel a Bikini-atollon: a szerkezet hatóereje a vártnál kétszer nagyobb, mintegy 15 megatonnás lett, és sugárzó darabjai az előzetesen tervezettnél nagyobb területen szóródtak szét. A valaha készült legnagyobb atomfegyver a szovjet Cár-bomba volt: a 27 tonnás eszköz hatóerejét 50 megatonnában korlátozták az eredetileg becélzott 100 helyett.

1595905538