A 2004-ben bemutatott Hősök című, háborús drámának titulált valami mesterpéldája annak, miért nem szabad filmmel foglalkoznia annak, aki nem ért hozzá. Ari Taub rendező nem ért hozzá, mégis forgatni kezdett. Nagy hiba volt.
Nem vicc, ezt a filmet tényleg azzal a felirattal reklámozták, hogy „Jobb, mint a Ryan közlegény megmentése”. Nem tudom, ezt ki találhatta ki, azt sem, hogy trollkodni akart csak vele, vagy az önbizalommérő akadt ki arrafelé, az mindenesetre biztos, hogy a Hősök (The Fallen) című förmedvénynél pusztítóbban ostoba és amatőr filmet ritkán látni a háborús kategóriában. Azt sem nagyon értem, hogy mit szerettek volna mondani az alkotóknak nevezett szakbarbárok a történettel. Azt pláne nem, hogy kinek és milyen céllal. Ez a film se nem szórakoztat (miután semmi nincs benne, ami bármilyen érzelmet kiváltana), se nem gondolkodtat el (miután semmi gondolat nincs benne). Ez maga a tömény ízléstelenség, unalom és bárgyú semmitmondás.
A Nick Day nevű (ismét egy acélos szakmai múlttal rendelkező figura… ja, nem) forgatókönyvíró által megálmodott történet szerint 1944-ben járunk Olaszországban, ahol az amerikai csapatok (a filmben ez nagyjából 15 főt jelent) jól előrenyomulnak, a németek (szintén 15 fő) pedig jól meg akarják állítani azt a két dzsipet és egy páncélozott harcjárművet, amivel annyira ki akarják seperni őket. A németek segítségére az olasz hegyivadászok sietnek (kb. 10 ember), akik tök mókásak a kalapjukban. Vannak még az ellenállók, akik az olasz katonákat hazaárulózzák az erdőből kiabálva, mint valami elgányolt Monty Python-jelenetben, sőt, az egyik vakmerő még a csupasz fenekét is megmutatja, érzékeltetve, mennyire elszánt, plusz az olasz civil lakosság (nagyjából 10 statiszta), amelynek hölgy tagjai kizárólag azzal vannak elfoglalva, hogy ki melyik katonával feküdjön le éjjel. (Igen, még a nagymama is.) És ott van a legnagyobb ász, a vidék gumicsizmás maffiózó-keresztapája, aki annyira erőltetetten idétlen, hogy nem sikerült rájönnöm, mit is keres a filmben. Folytatnám a történetet, de nincs nagyon mit, mivel a film tényleg csak arról szól, hogy valakik jönnek, valakik meg nem akarják, hogy jöjjenek, ezért időnként lövöldöznek egymásra. A finálé már annyira együgyű, hogy le sem merem írni, mind elgondolásban, mind kivitelezésben egyaránt a legalja és a szakma megcsúfolása.
A Hősöknek tényleg nincs olyan szegmense, olyan pillanata, amiről ne üvöltene az olcsóság, az ötlettelenség és a vérlázító amatőrség. A vágás kritikán aluli (azt is a híres Nick Day követte el, mint a forgatókönyvet), van olyan snitt, amit egyperces eltéréssel kétszer is látunk, ami azért tényleg a dilettantizmus minősített esete. A bádogbögréknek üvegpohár hangja van koccintáskor, egy verekedős jelenetben a színészek látványosan feldobják magukat a levegőbe, mintha ütést kaptak volna, egy szereplő a néma csendben üvölti el magát, hogy csend legyen, az evéshez használt csajkán sehol egy folt, csillog és villog, ahogyan az a fronton lenni szokott, és folytathatnám a sort napestig, mert itt tényleg percenként tudatosítják a nézőben, mennyire hülyének nézik. A zenét már csak azért említem, mert annyira semmi köze a filmhez, amennyire csak lehet. A vacsorajelenethez, ami elméletileg egy vidám pillanatról szólna, valami fullos horror-feelinget varázsoltak, amúgy az alap a történethez és az atmoszférához (olyan mondjuk nincs is) egyáltalán nem illő zongora és umpsza-umpsza sramli keveréke, fülsértő módon, akut idegrohamokat okozva.
Mondanám, hogy a film nyomokban színészi munkát is tartalmaz, de hazudnék. Nincsenek megírt karakterek, mindenki csak lézeng, és megpróbálja követni az érezhetően koncepció nélküli rendező (?) utasításait. Az egész bohócgárda olyan, mintha a pitypangcsöki kultúrkör óvodás ismerkedési estjéről kóboroltak volna el. Szánalmas és zavarba ejtő, ahogyan elképesztő amatőrséggel próbálnak meg eljátszani valamit, amiről fogalmuk sincs, hogy micsoda és miért kell azt eljátszaniuk. A kedvencem a harctéren bekattant amerikai katona, aki az egész film alatt a szemét dülleszti, ezzel érzékeltetve, mennyire becsavarodott. Először azt hittem, nagyon kell vécéznie, de nem, ez az első és egyetlen színészi kelléke volt a szegénynek, aztán jól úgy is maradt.
Soha nem értettem, hogy a világ legrosszabb filmkészítőinek honnan van bátorsága ahhoz, hogy ebben a szakmában dolgozzanak. És ha már dolgoznak, közönség elé tárják azt a mocskot, amit összetákoltak. A Hősök című fércmunka tényleg a szakmaiság szégyene, a nézők büntetése. Semmilyen korosztály számára nem ajánlott, kivételt képeznek azok az önkínzók, akik élvezik a szekunder szégyen keserű ízét. Erre a filmre nincsenek szavak. Mentség sincs. Semmi sincs, csak a düh, amiért két órát elfecséreltem az életemből erre a megmagyarázhatatlan marhaságra.
Hősök
(The Fallen) 2004
Rendező: Ari Taub
Forgatókönyvíró: Nick Day
Operatőr: Claudia Amber
Zene: Sergei Dreznin
Vágó: Nick Day
Szereplők: Daniel Asher,
Brian Bancale,
C.J. Barkus
