A döntő ütközetre a japánok minden előnye elveszett, „pulykavadászat” lett belőle az amerikaiak számára
Szöveg: honvedelem.hu / mult-kor.hu | 2021. június 21. 19:25„Apám! Ez olyan, mint egy otthoni pulykavadászat!” - egy amerikai pilóta így jellemezte a japán és amerikai pilóták között 1944. június 19-20-án lezajlott ütközetet a filippínó-tengeri csatában. Az összecsapás kimenetele nemcsak a pulyka szerepére kárhoztatott japán pilótákra volt katasztrofális hatással, hanem az egész Japán Császári Haditengerészetre is.
Amerikai tengerészek a USS Birmingham cirkáló fedélzetéről szemlélik a légi harcot
1944 júniusára az amerikaiak ellenőrzésük alá vonták a Csendes-óceáni térség középső részét és a japán fővárostól, Tokiótól valamivel több mint 2400 kilométerre fekvő, a japán belső védelmi gyűrűhöz tartozó Mariana-szigetek (Saipan, Guam, Tinian) elfoglalását tűzték ki célul.
Amikor az amerikai alakulatok partra szálltak Saipanon, a Japán Császári Haditengerészet admirálisa, Tojoda Szoemu úgy vélte, hogy megérett az idő egy régóta várt, mindent eldöntő küzdelemre az amerikai haditengerészettel.
A japánok által csak „döntő csapásnak” (Kantai Kesszen) hívott összecsapás kikényszerítésére azonban egy kissé későn került sor, Hirohito császár katonáinak győzelmi esélyei ugyanis a csata kezdeteitől fogva kétségesek voltak. A japán haditengerészetnél szolgáló tapasztalt pilóták száma 1944 nyarára jelentősen megcsappant a korábban vívott Korall-tengeri, a Midway- és a Salamon-szigeteki tengeri ütközetekben, így az 1944. júniusi csatába a japánok zömmel tapasztalatlan pilótákkal vágtak bele.
A veszteségekkel párhuzamosan a japánok repülők és a hajók terén birtokolt technikai fölénye már 1942 végére odalett, ráadásul az amerikai gyárakban több hajót és repülőgépet állítottak össze. A japán katonai fölény 1944 nyarára már csak távoli vágyálom volt.
Alexander Vraciu hadnagy, az amerikai haditengerészet vadászpilótája a USS Lexington repülőgép-hordozó fedélzetén ujjaival mutatja, hány japán repülőt lőtt le aznap, 1944. június 19.
A filippínó-tengeri csatában a japánok három repülőgép-hordozó anyahajójukat vesztették el. Kettőt amerikai tengeralattjárók torpedóztak meg, eggyel pedig az amerikai repülőgépek végeztek. A japán repülők nagyobb része – tapasztalt pilóták híján – az amerikai Ötödik Flotta hajóinak közelébe sem tudott jutni, mert vagy az amerikai harci repülők lőtték le őket, vagy az amerikai hajók légvédelmi tüzében enyésztek el.
A csatában a japánok több mint 600 repülőt vesztettek, míg az amerikaiak csupán 123-at, ennek is nagyobb részét, mintegy 80-at úgy, hogy a csatából éjszaka visszaérkező repülőgépekből kifogyott az üzemanyag, így a pilótáknak a nyílt vízre kellett letenniük harci madaraikat.
Bár az amerikaiak nem üldözték a visszavonuló japán hajókat, így elszalasztották az esélyt a teljes japán flotta szétzúzására, a Japán Császári Haditengerészet anyahajókra támaszkodó légierejének ütőképessége megroppant és nem is állt helyre a háború végéig.
