A fegyvernemi védőszentek tisztelete

A hinduizmus és a buddhizmus legtöbb irányzatában az ún. szentek kultuszának hosszú és szilárd hagyománya van. A tisztelet ilyetén való megnyilvánulása bizonyos fokig még az ilyen értelemben kifejezetten érzékeny judaizmusra és iszlámra is igaz, hiszen történelmi adatok bizonyítják Izrael népe ősatyái, a pátriárkák és igaz emberek (cádikok) sírjának tiszteletét, illetve – a szunniták egyes radikálisabb irányzatait kivéve – a helyi vagy nemzeti szentek és pártfogók (wálik) segítségül hívását.

A kereszténységben a kezdetektől fogva kimutatható a vértanú (martyr) szentek sírjainak és földi maradványainak tisztelete (katakombák), valamint emlékük és életpéldájuk tudatos ápolása (Martirológium – vértanúk jegyzéke), de pártfogásuk egyéni vagy közösségi, magánjellegű vagy nyilvános istentiszteleti cselekményekben történő keresése (cultus sanctorum – szentek tisztelete) is.

Kr. u. 178-ban tűnik föl a különbség a vértanúk, illetve a hitükért halállal nem járó próbatételekben (börtön, kínzás, kényszermunka) részesült hitvallók (confessor) között. Az Egyházban a 313-as Milánói Ediktum, vagyis a kereszténység egyenjogúsítása után a vértanúkon kívül nyilvánosan kezdték tisztelni a vallási-istentiszteleti élet és kultusz keretei között a szentéletű és a közmegbecsülésnek örvendő hitvallókat, majd a remetéket, jeles szüzeket és püspököket.

Ez a tisztelet általánosan jellemző volt minden apostoli hagyománnyal és hierarchiával rendelkező egyházi közösségben. Ebben a tekintetben az egyháztörténet egészen a 16. századig egyetlen komoly, de rövid életű „megbicsaklást” tart számon a 8. század derekán, amikor a gyorsan terjedő iszlám hatására egyes bizánci területeken az ún. képrombolás (ikonoklazma) hívei szembeszálltak az ereklyék és képmások tiszteletének szokásával (de nem a szentek közbenjárásának keresésével).

Kezdetben a vértanúk és a hitvalló szentek tisztelete erősen helyi jellegű volt: azok részesültek nyilvános tiszteletben, illetve azok közbenjárását kérték, akik az adott településhez, városhoz, vagy helyi egyházhoz kapcsolódtak, sírjaikat pedig helyben meg tudták látogatni. A bibliai alakok, az apostolok, a szentéletű pápák és néhány általánosan ismert szent kivételével az egyházi közösségek elsősorban a helyi szentek kultuszát ápolták. Így alakult ki az a szokás, hogy egyes plébániák, települések, egyházmegyék, népek megkülönböztetett tiszteletet mutattak azon szentek iránt, akiknek élete, munkássága, vagy ereklyéinek kultusza valamiképpen hozzájuk volt köthető. Idővel megszületett az igény, hogy gyakorlatilag minden templom, település, egyházmegye, régió, nemzet és ország rendelkezzen saját szenttel, akit választott pártfogóként, égi védelmezőként kitüntetett tiszteletben részesítettek. Ez a lokálpatriotizmus a regionális, országos, esetleg nemzeti büszkeség megnyilvánulásaként is értékelhető.

Később ez az igény megjelent a különböző életállapotok, szerzetesi családok, lelkiségi irányzatok, foglalkozások, mesterségek, intézmények és speciális szükséghelyzetek vonatkozásában is. Így alakult ki a királyszentek, katonaszentek, rendalapító szentek, céhekhez és mesterségekhez köthető szentek kultusza, de így lett külön patrónusa a különböző betegségekben szenvedőknek, a haldoklóknak, az utazóknak, a szerelmeseknek, a várandós anyáknak stb.

Ilyen módon vált a saját védőszent(ek) kiválasztása a települési, regionális, országos, nemzeti, szakmai, intézményi stb. identitás, öntudat és büszkeség kifejezőjévé, hordozójává és erősítőjévé.

A hadviselésben résztvevő keresztények között elsősorban az ún. katona- vagy lovagszenteknek volt kiemelt tisztelete. Ezek alatt olyan szenteket értünk, akik egykor részt vettek harcokban, katonai szolgálatot teljesítettek vagy katonai szolgálatteljesítés közben lelték halálukat.

A nemesi bandériumok, a városok, tartományok és országok seregei ápolták a saját, helyileg tisztelt vagy nemzeti szentjeik kultuszát; ereklyéiket, zászlóikat bátorításul és a mennyei áldás zálogaként magukkal vitték a harcba.

Miután megszerveződtek az állandó reguláris hadseregek, az egyes seregtestek, alakulatok, illetve a fegyvernemek külön patrónust kerestek maguknak. A választás alapja a helyi, illetve a nemzeti kötődés volt, vagy a fegyvernemi sajátosság lett a mérvadó.

A szentek kultuszát a kereszténység történetében először John Wycliffe (1320k.–1384) és Jan Hus (1369–1415) illették rendszerezett kritikával, majd az ő nézeteiket a 16. században megjelenő protestáns irányzatok is magukévá tették. E tekintetben csak az anglikán és evangélikus egyházak egyes irányzatai jelentenek kivételt.

A katolikus és ortodox egyházak álláspontja szerint kizárólag a Szentháromság Egy Isten részesülhet a legfőbb szellemi lénynek és minden létezők forrásának kijáró imádásban (görögül latría, latinul adoratio). A szenteknek – mint Isten teremtményeinek, de az isteni kegyelem megkülönböztetett személyeinek – csak tisztelet (görögül dúlia, latinul veneratio) jár, mely tekintetben minden angyalt és szentet megelőz az Istenszülő Szűz Mária (görögül hyperdúlia, latinul superveneratio).

Mindezeket megfontolva, bármit is gondolunk arról a kérdésről, hogy jogosan és teológiai értelemben megalapozottan kérhetjük-e a szentek közbenjárását vagy tisztelhetjük-e képmásaikat, ereklyéiket, a szentek kultusza nem sérti az első és legfőbb isteni parancsolatot.

A mélyen gyökerező történelmi és hitbuzgalmi beidegződések, valamint a különböző teológiai felfogások néha azt eredményezik, hogy vannak, akik olykor ellenségesen állnak a fegyvernemi védőszentek tiszteletéhez, mely sajátos aggályokat vet fel a vallás- és felekezeti szabadság honvédségen belüli maradéktalan érvényesülése tekintetében.

Magyarországon és a Magyar Honvédségen belül a fegyvernemi védőszentek tisztelete – az elnyomó állampárti ateizmus néhány évtizedes korszakát kivéve – régi és folyamatos hagyomány, mely kiemelt erkölcsi, nevelői értéket képvisel.

Ha a fegyvernemek vagy egyes alakulatok védőszentet választanak maguknak, és azok ünnepnapját valamilyen formában megtartják, ezzel nem sértik meg más felekezetű és más vallású katonák lelkiismereti szabadságát, hiszen senkit sem köteleznek e szentek istentiszteleti, vallási-kultikus tiszteletére. A fegyvernemek és alakulatok védőszentjeit egyszerűen csak követendő eszményként állítják az állomány elé, egyrészt felhívva a figyelmet példamutató életükre, kiváló erényeikre, valamint alkalmat biztosítanak arra, hogy a fegyvernemet, illetve alakulatot képviselő katonák és szolgálati személyek összetartozásuk, közös identitásuk tudatát és érzelmeit megerősítsék.

A fegyvernemi védőszentek tisztelete, emlékük ápolása és életpéldájuk felmutatása ugyanúgy nem csorbítja a más felekezetű vagy a nem vallásos katonák jogait, mint az a tény, hogy Magyarország fő állami ünnepe államalapító és első apostoli királyunk, Szent István egyházi ünnepnapja. Amikor egy katona (bármilyen vallású vagy világnézetű is legyen) pl. koszorút helyez Szent István király szobra elé, akkor nem vallási cselekedetet hajt végre, nem felekezet-specifikus kultikus cselekményben vesz részt, és nem az első és legfőbb parancsolattal szemben szándékozik vétkezni. Ugyanez elmondható azokról a fegyvernemi védőszentekről is, akik nem köthetők közvetlenül a magyar történelemhez, hiszen mindnyájukban elsősorban és hangsúlyozottan az igaz emberi erényeket, példamutató erkölcsiséget és hősies helytállást tiszteljük. Ebből a szempontból érdektelen, hogy aki hitvalló katolikus, ezen kívül még kifejezetten egyházi és liturgikus módon (pl. szentmisén való részvétellel) is igyekszik tiszteletét kifejezni.

* * *

Fegyvernemi védőszentek a Magyar Honvédségben

• Sebesült, beteg katonák: Szent Sebestyén vértanú. Ünnepe: január 20.
• Híradó katonák: Szent Gábriel főangyal. Ünnepe: március 24.
• Rendvédelmi- és biztonsági szolgálatok: Szent György vértanú. Ünnepe: április 24.
• Vegyivédelmi katonák: Szent Flórián vértanú. Ünnepe: május 4.
• Lövész katonák: Szent László király. Ünnepe: június 27.
• Egészségügyi katonák: Lellisi Szent Kamill áldozópap. Ünnepe: július 14.
• Harckocsizó katonák: Szent Kristóf vértanú. Ünnepe: július 24.
• Fegyveres testületek adminisztrációs dolgozói: Szent Lőrinc vértanú. Ünnepe: augusztus 10.
• Különleges katonai erők: Boldog XI. Ince pápa. Ünnepe: augusztus 13.
• Repülőhajózó katonák: A Mennyben Fölvett Szűz Mária. Ünnepe: augusztus 15.
• Minden magyar katona védőszentje: Szent István király. Ünnepe: augusztus 20.
• Logisztikus katonák: Szent Máté apostol. Ünnepe: szeptember 21.
• Műszaki katonák: Szent Gellért püspök, vértanú. Ünnepe: szeptember 24.
• Katonai fogvatartottak: Fogolykiváltó Boldogasszony. Ünnepe: szeptember 24.
• Ejtőernyős katonák: Szent Mihály főangyal. Ünnepe: szeptember 29.
• Katonalelkészek: Kapisztrán Szent János áldozópap. Ünnepe: október 23.
• Katonai tanintézeti hallgatók: Szent Imre herceg. Ünnepe: november 5.
• Felderítő katonák: Szent Márton Püspök. Ünnepe: november 11.
• Tüzér katonák: Szent Borbála vértanú. Ünnepe: december 4.
• Légiszállító katonák: Loretói Madonna. Ünnepe: december 10.