Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

Online utazás történelemformáló helyekre

6. rész: Egy betonkockához komponált Málenkij robot Emlékhely

Szöveg: Nagy Gábor | Fotó: a szerző felvételei |  2021. június 12. 16:54

Budapesten, a ferencvárosi pályaudvar szomszédságában álló magasbunker 2017 óta otthona egy különleges emlékhelynek, és egy múzeumnak. Habár a bunkernek közvetlenül nincs semmi köze a málenkij robot borzalmaihoz, de a bunker korszelleme és környezete miatt mind az emlékmű, mind az állandó kiállítás itt kerülhetett a legméltóbb helyére.

MR002a

A világháborúk, vagy a hidegháború alatt épített magasbunkerek turisztikai hasznosításával először Bécsben találkoztam, ahol a mai napig létező hat darab, egyenként átlagosan negyven méter magas tornyok közül egyet már a hidegháború éveiben trópusi állatkertté alakítottak. A bunker félelmetes szilárdságát jól szemlélteti, hogy a 2 méternél is vastagabb falak könnyedén elbírnak több, a külső falra függesztett cápa akváriumot. A bécsi helyszín egyébként a Mariahilfer Strasse-től alig pár méterre található, és a COVID-19 előtt a meglátogatása szinte árukapcsolása volt egy bevásárló programnak.

A 2010-es évek legelején kibontakozó hazai bunkerturizmus a Csepel Művek területére fókuszált és gyakorlatilag meg is maradt ebben a zónában egészen 2017-ig, amikor is az 1-es villamos hangszórójából egy új megállónév fel nem hangzott: Ferencvárosi pályaudvar - Málenkij robot emlékhely. A mi ferencvárosi magasbunkerünk, akár a csepeli, egy turisztikai árnyékzónában helyezkedik el, ahova jószerivel csak akkor téved el földi halandó, ha pont a ferencvárosi pályaudvaron szállna vonatra vagy ha tudatosan a bunkert keresi. Abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy kivételesen engem idegenvezettek, mint az egyetlen vendéget a november elejei lezárások kezdete óta. A tárlatvezetőm Érsek Lajos múzeumpedagógus volt, a Magyar Nemzeti Múzeumból, én pedig a (folyton) kérdező vendég.

Érsek Lajos múzeumpedagógus az egri várat cserélte fel a ferencvárosi bunkerre. Az Egri Vármúzeum COVID-19 miatti bezárása sodorta Budapestre és a költözéssel nem csak földrajzi helyet váltott, hanem a 10 éves egri múzeumpedagógiai pályafutása után most a XX. század egyik legszörnyűbb témáját fordítja le a látogatók nyelvére a Nemzeti Múzeum immáron oszlopos tagjaként. Közel érzi magához a XX. századi történelmet, ezért is cseng hitelesen a mondanivalója, még ha Eger után hirtelen 400 évet is kellett előre ugrania a történelemben.

MR003

Hol is vagyunk pontosan?

A ferencvárosi pályaudvar szomszédságában egy légoltalmi bunkerbe léptünk be, amely teljes egészében a földfelszín felett helyezkedik el. Rendkívül masszív falakkal és egyetlen, nem kevésbé masszív ajtóval védte volna a bunker a benne tartózkodókat, ide menekítették volna a pályaudvar dolgozóit. Az első benyomás még az arra nem érzékenyeknél is okozhat enyhe klausztrofóbiát, mert a fogadótér igen szűk, de ezen túllépve a terek már jóval tágasabbak, hiszen szükség esetén ebben az épületben több száz embernek kellett volna egyidőben menedéket találnia. A bunkert az ötvenes években kezdték építeni, és harcokat szerencsére nem látott. Fennállásának nagy részében üresen állt, míg nem a Nemzeti Múzeum kezelésébe nem került. Tavaly pedig teljes egészében átkerült az épület a MÁV-tól a múzeumhoz. Az épület oldalán kialakított, messziről is benyomást keltő emlékmű Párkányi Raab Péter munkája, 2017 elején avatták fel, míg a bunker belsejében a kiállítás ugyanebben az évben november 25-én, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján nyílt meg a nagyközönség előtt.

Az emlékhely és a helyszín között mik a fő kapcsolódási pontok?

Innen, a ferencvárosi pályaudvarról rengeteg rabot szállítottak a kényszermunkatáborok tucatjaiba. A bunker valamit érzékeltet a kiszolgáltatottságból, bezártságból, ami a lágerek örök velejárója volt. Továbbá itt találták meg a legtöbb „szélpostát”, amit a bunker oldalán létrehozott emlékművön is ábrázoltunk.

MR001

A kiállítás érdekében a bunker szerkezetéhez hozzá kellett nyúlni?

Ez nem is volt opció, és fizikailag is lehetetlen lenne, hiszen átlagosan is 1-2 méter vastag falakról beszélünk. Amit látogatóként ebben a relatív szűk bunkerben érezhetünk az köszönőviszonyban sincs azzal a szűk térrel, amit a rabok érezhettek, amikor vagonokban szállítottak ismeretlen távoli szovjet táborokba. A bunker adottsága a két egymásba fonódó lépcsősor, ami mentén egy irányban haladva automatikusan érintünk minden szobát. Nem lehet a jól felépített idővonalból helyiségeket sem kihagyni, sem átugrani.

Kiváltságos helyzetben vagyok, hogy ön most csak nekem, és az olvasóinknak tart vezetést, de normál kerékvágásban hogyan néz ki a csoportok fogadása?

Előzetes bejelentkezésre tudjuk fogadni a vendégeket, viszont jó hír, hogy felnőttek számára késő délután, a munkaidő után is szoktunk tárlatvezetéseket tartani. Az iskolás csoportoknál külön figyelünk arra, hogy ez a téma még csak a közelmúltban került be a tananyagba, és ezt figyelembe véve építjük rá a múzeumpedagógiát. Én például 1996-ban kezdtem az általános iskolát, és egészen az egyetemig erről a témáról nem is hallottam. Érdekes tapasztalat, hogy online majdnem ugyanannyi látogatónk van, mint élőben.

Az első terem egyben mozi is.

Habár ebbe a terembe érkezünk meg először, módszertanilag a mozit a végére időzítjük. Több film megy folyamatosan egymás után. Az első magát az emlékhelyet, és annak a koncepcióját mutatja be, a második film a túlélőkkel készített interjúkat mutatja be, és ezeket a kiállítási élmények után érdemes megtekinteni.

MR008

Hogyan kezdi a tárlatvezetést?

Már az elején bátorítom a látogatókat az interakcióra, hogy kérdezzenek. Noha eleinte jellemzően nem mernek kérdéseket feltenni, de a vezetés végére sokan megnyílnak. Akármilyen hihetetlen, a látogatók egy része ma is összemossa a holokauszt és málenkij robot témaköröket az emlékhely kapcsán. (Talán az emlékhely külső megjelenésén, a vasúti kocsi asszociáció miatt is. A szerk.) Ennek oka lehet az is, hogy időben majd párhuzamosan zajlik a két folyamat, és ha ez a félreértés fennáll a látogatókban, akkor mielőbb tisztázzuk a tárlatvezetés elején, és ezt követően kezdjük bejárni a helyiségeket.

A szovjeteknek hadifoglyok kellettek, pont.

Az 1943-as teheráni konferencián Sztálin megmondta, hogy országa újjáépítéséhez hadifoglyokra lesz szüksége, úgy 4 milliós nagyságrendben, amihez a többi résztvevő hallgatólagos beleegyezését adta. Amikor Kárpátaljára bevonultak a szovjet csapatok 1944 augusztusában, azonnal elindult a fogolygyűjtés és ez a folyamat egészen a második világháború hivatalos lezárásáig, az 1947-es párizsi békeszerződésekig tartott. A magyar lakosság két és fél évig rettegett, nehogy rosszkor legyen rossz helyen, mivel nem csak a német családnevűek, hanem mindenki potenciális célpont volt a fogolygyűjtőknek. Eredetileg magyar katonákat akartak hadifogságba ejteni, de mivel jóval kevesebb védővel találták magukat szemben, mint amennyivel számoltak, így a civil lakosságból kellett pótolni az elvárt fogolyszámot. Mindeközben folyamatosan igyekeztek a látszatát megteremteni annak, hogy csak egy kis munkára szól a parancs, de a valóság egészen másképpen festett: Sztálin haláláig, azaz 1953-ig dübörögtek a kényszermunkatáborok. A túlélők hazatérésének története pedig Toma András utolsó magyar hadifogoly megtalálásával 2000-ben zárult le.

A magyar hadifoglyok többsége az úgynevezett GUPVI táborokba került, miért a GULAG táborok élnek mégis a köztudatban?

Erről van egy nagyon jó, elvihető infografikánk itt a kiállításon, Bognár Zalán Málenkij robot című könyvéből, ami segít eligazodni az elnevezések útvesztőjében. A magyar hadifoglyok jellemzően a GUPVI táborokban raboskodtak. A málenkij robot tabutéma volt a rendszerváltásig, sőt a túlélők, és családjaik még a ’90-es években sem hitték el, hogy már lehet róla beszélni, így a GUPVI kifejezés sem terjedhetett el köztudatban. Ugyanakkor a GULAG táborokról, melyek működtek egészen a Szovjetunió széthullásáig, már a kilencvenes években hallhattunk könyveken, filmeken keresztül.

MR010

Nagyon kevés olyan túlélőt találtak itthon a rendszerváltás után, akit szóra lehetett bírni, hogy elmondják személyes tragédiájukat. Volt más kutatási kiindulópont?

A Magyar Nemzeti Levéltár megvásárolt a Orosz Állami Hadilevéltártól egy 682 ezer kartonos adatgyűjteményt, az elszállított emberek anyagait, orosz nyelven. Ezek tartalmazták például a felvételi lapokat kitöltve, hogy honnan érkeztek, milyen családi állapotuk volt, stb. Ez segítette, és felgyorsította a kutatást egy olyan korban, amikor napról napra egyre kevesebb túlélőt lehetett már találni.

Szokott adni a látogatóknak ön is kutatómunkát „házi feladatnak”?

Igen, ajánlani szoktam az úgynevezett 0036, és 0060-as számú parancsokat tanulmányozásra, melyek gyakorlatilag feljogosították a szovjeteket a magyarok kényszermunkatáborokba való elhurcolására.

MR005

* * *

A bunkerben összesen 8 termen, pontosabban kamrán sétálunk keresztül, és alkalmazkodva az építmény adottságaihoz, egyirányban haladunk, félideig felfelé lépcsőzünk, majd pedig a kiindulópontunkhoz vissza lefelé.Nézzük sorban a termeket.

1. A háború kamrája. Budapest egy hetesre tervezett szovjet ostromát ismerhetjük meg, ami a valóságban több mint 100 naposra húzódott.

2. A polgári lakosság deportálásának kamrája. A Szovjetunió sok védővel kalkulált Budapesten, de erősen elszámolták magukat, így a tervezett katonafoglyok helyett civilekkel kellett pótolni a Sztálin által elvárt fogolyszámot. Elsősorban németül hangzó családnevű lakosokat gyűjtöttek be, mivel a német nevűek kollektív bűnösöknek számítottak a szovjetek szemében, így jóvátételi munkára voltak kötelezhetők. Sőt, ha nem volt egyértelmű, hogy német származású az elhurcolandó személy de „R”-re végződik a neve, akkor is vitték, mondván, hogy Hitlernek is R-re végződött a neve. A szovjetek további módszere az volt, hogy „malenykaja rabota” (csak egy kis munka) szavak mantrázásával próbálták a pánikot elkerülni, miközben kegyetlenül gyűjtötték be az ártatlan civil lakosságot az utcáról. Csak Budapesten a 138 ezer hadifogolyból 50 ezer volt a civil (!). A Magyarország területén kialakított gyűjtőtáborokban embertelen körülmények között zsúfolták össze a foglyokat. Ilyen volt például a 600 fő kapacitású Csillag börtön, ahova 12 ezer embert toloncoltak be mielőtt vagonokban a Szovjetunió ismeretlen vidékére szállították volna őket. Ebben a helyiségben láthatunk a börtön tégláira karcolt üzeneteket is.

3. Az etnikai alapú deportálások kamrája. Beállított fotókon kiegyensúlyozott, szinte mosolygó embereket láthatunk, a fotó kedvéért már-már idilli környezetűvé alakított lágerben. Majdnem tökéletesen működött a propaganda, ami pozitív képet alakított ki a külvilág felé az amúgy földi pokolról.

4. A szovjet munkatáborok kamrája. Megrendítő kép a falon. A fotón szinte csak gyermekkorúakat látunk. Ha a szovjetek éppen nem tudtak elég katonát fogolynak begyűjteni, és éppen a civilek között is kevés felnőtt férfit találtak volna, ekkor érzéketlenül gyűjtötték a nőket és a gyermekeket is. Minden rabtól ugyanazt a munkát és teljesítményt várták el. Ebben a teremben láthatunk arra is példákat, hogy milyen módszerekkel próbálták túlélni a rabok ezt a földi poklot. Ez egyben egy kis pihenésre, interaktív feladatok elvégzésére szolgáló terem padokkal, asztallal, hogy legyen lehetőségünk már menet közben feldolgozni, és nem átsietni az élményeket.

5. Az áldozatok kamrája. Ez a helyiség szavak nélkül is sokat beszél. A homogén fehéren világító LED falaknak köszönhetően egy minden irányból behavazott tajgára csöppenünk, ahol a keresztek, a nyírfák látványa, a szél elképzelt susogása a hó ropogása minden szónál többet mond.

6. A hazatérés kamrája. Ha nagy szerencsével túl is élte valaki a kényszermunkatábort, a hazatérés csak a propaganda plakátokon szerepelt úgy, hogy ez egy tárt karokkal való fogadtatás. A valóságban további megaláztatások következtek. A felületes orvosi vizsgálat, tüdőszűrés után a hazatérő kapott egy kiskönyvet, hogy hadifogoly volt, valamint kezébe nyomtak pár forintot (!) Ez volt maga a kárpótlás. Ez utóbbival betapasztották a száját, és ha mégis beszélt róla, máris vitték vissza a Szovjetunióba. Példa statuálás céljából végeztek pár precedens értékű akciót. Nem csoda, hogy kialakult a kettős tudat több százezer emberben. A politika természetesen azt a látszatot tartotta fent, hogy együtt érez a túlélő rabokkal, a valóságban viszont megbélyegzettként éltek.

7. Az emlékezés kamrája. Lakat került a társadalom szájára, ahogy ’56 ról sem volt szabad beszélni. Csak a rendszerváltás után jöttek létre az emlékezeti bizottságok, körök, és állítottak emlékműveket, de az emberek csak nagyon lassan nyílnak meg. A még élők közül az ezredfordulón sem hitték el sokan, hogy lehet már beszélni róla. 20-25 ezer ember került elő, akik mesélni tudtak volna, de nagyon nehéz volt őket szóra bírni, vagy éppen így nyilatkoztak: „…engem már úgy sem nem fognak vinni sehova, én már merek beszélni. ” Vagyis mélyen még mindig szkeptikusak voltak a túlélők.

8. Az összegzés kamrája. Itt van a látogatónak lehetősége újra kérdezni, beszélgetni, átgondolni a látottakat, hallottakat a mozi segítségével.

 

MR011

Rajzok: Nagy Gábor

Kapcsolódó cikkek
×