A háború, melyről mindenki tudta, hogy megnyerhetetlen
Szöveg: D.Á. | 2010. december 29. 9:37Harmincegy évvel ezelőtt, 1979. december 25-én nyomultak be Afganisztánba a szovjet 40. hadsereg egységei, hogy kezdetét vegye a 20. század második felének egyik leghosszabb és legértelmetlenebb háborúja, melyet a Szovjetunió képtelen volt megnyerni.
Afganisztánban 1973 nyarán puccsal megdöntötték a királyságot, majd 1978-ban újabb államcsínnyel a szocialista elveket hangoztató Népi Demokratikus Párt került hatalomra Mohamed Taraki vezetésével, mely marxista, szekuláris rendszert próbált meg rákényszeríteni a hagyományos iszlám társadalomra. A belpolitikai fejlemények következtében ezrével özönlöttek a menekültek a szomszédos Pakisztánba és Iránba, ahonnan visszaszivárogva amerikai és pakisztáni segítséggel szervezett harcba kezdtek a hódítók és a központi hatalom ellen.
Miután a belharcok során 1979 végén ellenfelei meggyilkolták Mohamed Taraki elnököt, és likvidálója, Hafizullah Amin is egyre reménytelenebb helyzetbe került, az SZKP Politikai Bizottságának egy szűk köre, így Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár, Dmitrij Usztyinov marsall, védelmi miniszter, Jurij Andropov KGB-vezető és Andrej Gromiko külügyminiszter 1979. december 12-én végül mégis az intervenció mellett döntött. A döntés azon a napon született meg, amikor a NATO elhatározta a Pershing rakéták európai telepítését. Valószínűleg ez adta meg a végső lökést ahhoz, hogy délután a PB kimondja: Afganisztánt meg kell támadni. Kevesen tudják, hogy a szovjet katonai vezetés Usztyinov marsall kivételével mindvégig ellenezte a bevonulást: rajta kívül a teljes katonai vezérkar bizalmatlan volt egy ilyen akció eredményességével kapcsolatban.
1979. december 25-én a turkesztáni katonai körzet csapataiból verbuvált 40. szovjet hadsereg átlépte az afgán határt, majd 27-én ejtőernyős kommandósok foglalták el Kabul és az ország stratégiai pontjait. Ugyanezen a napon különleges egységek megostromolták az elnöki palotát, megölték Amin elnököt, majd az afgán vezetés élére a mérsékelt Babrak Karmal került. A szovjet lépés azonnali és heves nemzetközi reakciókat váltott ki: az Egyesült Államok a bevonulásban a szovjet geopolitikai játszma egy újabb lépését látta, az ENSZ Közgyűlése pedig (később évente megújított) határozatban szólította fel a Szovjetuniót a kivonulásra. Még olyan országok is hevesen ellenezték Moszkva lépését, melyek hagyományosan a Szovjetunió szövetségesének számítottak. Szíria, Algéria, Líbia, a Palesztin Felszabadítási Szövetség is tiltakozásának adott hangot. A Kínával fenntartott egyébként is igen összetett kapcsolatrendszert is csak tovább bonyolították a történtek.
Az mindenesetre biztos, hogy már Brezsnyev regnálásának utolsó periódusában megindultak a tapogatózások az iránt, hogy miként lehetne kivonulni az országból, de a költséges, katonailag és politikailag egyaránt tarthatatlan helyzet egészen Gorbacsov színre lépéséig fennmaradt. A szovjet pártfőtitkár végül az 1985-ös szovjet-afgán csúcstalálkozón tájékoztatta Karmal kormányát csapatkivonási szándékáról, melyről aztán 1986 novemberében született döntés. Az első szovjet egységek 1986 végén távoztak az országból, majd átfogóan 1988. május 15-én kezdődött el a kivonulás, és 1989. február 15-én fejeződött be. Ez idő alatt a szovjet egységek már nem folytattak támadó hadműveleteket.
A hivatalos veszteséglistán 14.433 szovjet halott szerepelt, de majd további félmillió katona élete ment tönkre fizikai-lelki sérülései miatt. Vagyis a Szovjetunió havi embervesztesége nagyjából 100-120 főre volt tehető. Összehasonlításként: Oroszország a két csecsen háború azon időszakában, amikor a nagy katonai műveletek zajlottak, átlagban több mint 200 főnyi veszteséget szenvedett el havonta.
A kivonulás alatt a Babrak Karmal helyére ültetett Mohammad Nadzsibullah 1987 januárjában nemzeti megbékélést hirdetett, miniszteri tárcákat ajánlott fel az ellenzéknek, és végül egészen 1992-ig tartani tudta hatalmát. A tálib felkelők győzelme után, 1996-ban azonban nyilvánosan kivégezték.
