A harcterek semleges ellenőre és mediátora: a Nemzetközi Vöröskereszt és szimbólumai

A Nemzetközi Vöröskereszt a konfliktuszónákban

Humanitárius jogok az emberséges(ebb) hadviselésért

A Nemzetközi Vöröskereszt küldetésének része a fegyveres konfliktusok által előidézett szenvedés minimalizálása is. A világ legtöbb szuverén állama által aláírt, a hadviselés szabályaira vonatkozó szerződések összességét nemzetközi humanitárius jog (International Humanitarian Law, IHL) néven ismerjük. A segélyszervezet ennek betartását is ellenőrzi a világ konfliktusövezeteiben.

Az első genfi egyezmény születése

A nemzetközi humanitárius jog első alkotóeleme az 1864-es genfi egyezmény, amely arról rendelkezik, hogy a sebesült katonákat védelmezni, illetve az elszállításukat akadályozni kell, őket és a segítségükre érkezőket célpontnak tekinteni nem szabad.

Az azóta elfogadott további genfi és hágai egyezmények, illetve jegyzőkönyvek előírják a hadifoglyokkal való emberséges bánásmódot (1929), a hajótöröttek, a civilek (1949), a kulturális tulajdon (1954), továbbá a polgárháborúk áldozatainak védelmét (1977), a háborús bűnösök megbüntetését (Nemzetközi Büntetőbíróság, 1998), tiltják a vegyi és biológiai fegyverek használatát (1925), a népirtást (1949), a gyermekek katonaként való alkalmazását (1989), a taposóaknák (1997) és a kazettás lőszerek használatát (2008).

Háborús bűnnek a nemzetközi humanitárius jog súlyos áthágásai minősülnek. Ezek a fenti pontok megsértésén túl általánosságban a felesleges sérülés, avagy a szükségtelen szenvedés okozását is jelentik. Egy részük természetesen nem csupán a háborús bűn, de az emberiesség elleni bűn fogalmát is kimeríti.

A konfliktuszónában harcoló feleknek azért áll érdekében a Nemzetközi Vöröskereszt jelenléte, mert ezáltal a nemzetközi porondon saját legitimitásukat is építik. A szervezet ellenőrzi a nemzetközi humanitárius jog betartását, továbbá semleges mediátorként a civilek és hadifoglyok jólléte érdekében jár el, legyen szó az élelmiszer és gyógyszer frontvonalakon való átjuttatásáról, a megfelelő fogvatartási körülményekről való megbizonyosodásról, avagy az elesettek maradványainak a saját oldalukhoz való visszajuttatásáról.

Az ápolónők áldozatos munkája

Bár a köznyelvben az IFRC és az ICRC szervezetét is Nemzetközi Vöröskeresztként említjük, jogilag két független – ám egymással föderatív jellegű kapcsolatban álló – szövetségről beszélhetünk.

Az előbbi a Vöröskereszt és a Vörösfélhold Társaságok Nemzetközi Szövetsége (International Federation of Red Cross and Red Crescent Societies), amely a nemzeti társaságok szakmai programjait segíti, katasztrófák esetén pedig erőforrásokat mozgósít a megfelelő helyszínre.

Az utóbbi a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (International Committee of the Red Cross), egy pártatlan és semleges szervezet, amely fegyveres konfliktusok alkalmával mediátorszerepet tölthet be, ugyanakkor legfőbb missziója az áldozatoknak történő segítségnyújtás, valamint a nemzetközi humanitárius jogok őrzése.


A Vöröskereszt szimbólumai

A Nemzetközi Vöröskereszt ikonikussá váló jelképét, a fehér alapon nyugvó vörös keresztet az 1864-es I. genfi egyezmény keretében rögzítették. A svájci zászló inverze a svájci származású alapítók, többek közt Jean Henry Dunant előtti tisztelgés és a következetesen felvállalt semlegesség jele volt, amelyet a korabeli Európában szintén az alpesi ország képviselt.

Fontos leszögezni, hogy nem vallási megfontolások eredményeként került a választás e szimbólumra, hiszen az veszélybe sodorhatta volna magát a nemzetközi küldetését: a keresztet el nem fogadó államok nem ismerték volna el. Az ilyen mögöttes szándékoknak mond ellent az is, hogy az Oszmán Birodalom 1865-ben még minden fenntartás nélkül csatlakozott az I. genfi egyezményhez. A vörös kereszt kiválasztásánál továbbá gyakorlatias szempontok is vezették a döntéshozókat, az elfogadott jelkép ugyanis könnyen előállítható, kontrasztos színeinek köszönhetően pedig már távolról is jól észlelhető.

A második szimbólum, a vörös félhold az 1877–1878-as orosz–török háborúban debütált, miután az Oszmán Birodalom deklarálta, hogy „vöröskeresztes” önkéntesei nem használják a szervezet jelképét, mivel a kereszt mint keresztény szimbólum sértő lehet a muszlim katonákra nézve.

A konfliktus alatt Oroszország tiszteletben tartotta a törökök álláspontját, és elismerte a vörös félholdat mint a humanitárius szervezet török szekciójának megkülönböztető jelzését. A háborút követően a Nemzetközi Vöröskereszt nyugtázta az új szimbólum használatát, amelyet hivatalosan csak az 1929-ben megszületett III. genfi egyezményben ismertek el.

A XX. század elején Irán egy újabb szimbólumot szeretett volna elfogadtatni a segélyszervezettel, mégpedig saját állami jelképét, az oroszlánt és a napot. Az igény mögött leginkább politikai indokok álltak, ugyanis a közel-keleti állam mind az Orosz, mind az Ottomán Birodalmat politikai riválisának tekintette, így egyaránt elutasította a kereszt, valamint a félhold használatát.

Ahmad perzsa sah 1922-ben létrehozta a Vörös Oroszlán és Nap Társaságot. A jelképet 1980-ig használták, de mivel azt az elűzött Reza Pahlavi sahhal és a régi rendszerrel hozták összefüggésbe, az Iszlám Köztársaság megalakulása után Iránban is áttértek a vörös félhold használatára.

1949-ben Izrael javaslatot tett egy új szimbólum, a vörös Dávid-csillag használatára, amelyet a Nemzetközi Vöröskereszt nem fogadott el, mondván, hogy ha annak zöld utat adnak, minden vallási csoport saját emblémát készít majd magának, így a humanitárius szervezet szimbóluma, az egyszerű és mindenki által felismerhető jelkép értelmét veszti.

Az évek során a vörös kereszten és félholdon kívüli emblémákra vonatkozó igények megsokasodtak (pl. vörös láng, bárány, pálma, cédrus stb.), míg végül a Vöröskereszt 2005-ben tartott konferenciáján a genfi egyezmények részes államai elfogadták a vallásilag és világnézetileg semleges vörös kristályt, megőrizve ezzel a mozgalom egységét.