A magyar kolónia gyöngyszeme
Szöveg: Hegyi Gábor | 2011. február 6. 13:25Alig tíz éve az első magyar katonai világtalálkozón, Budapesten ismerkedtem meg az argentin haderőt képviselő két magyar származású főtiszttel, és az azóta eltelt időben segítségükkel, mint barokk trombitaművész, betekintést nyerhettem az argentin haderő zenei életébe. A fellépések, bemutatók, rádió- és tévéfelvételek mellett katonabarátaim Buenos Airesben bemutattak a magyar kolónia egyik gyöngyszemének Széchenyi Ilona Mária grófnőnek, Gróf Széchenyi István egyenesági leszármazottjának és a Ludovika zászlaját hazahozó Ferenczy Lórántnak.
Napjainkban 40-50 ezer főre becsült argentínai magyar közösség három nagy emigrációs hullám eredményeként alakult ki. Az első világháború előtti és utáni időben érkezett kivándorlók többsége a nyomor elől menekült, s általában a mezőgazdaságban találta meg a helyét. Többségük vidéken és Buenos Aires déli iparnegyedeiben él. A második hullám a második világháború alatt és után érkezett, ők zömmel értelmiségiek voltak. Rövid idő alatt irányító szerepre tettek szert a magyarság szervezeteiben. Jelentős részük a főváros belterületén és az északi villanegyedekben él. A harmadik, az 1956-os forradalom leverése után érkezett hullám főként a fiatalabb korosztály képviselőiből állt. Sokan közülük azonban egy idő után más országokban kerestek megélhetést. Az argentínai magyarság háromnegyede Buenos Airesben él, de jelen vannak Córdoba tartományban, az észak-argentínai Chaco mezőgazdasági területein, valamint az andesi Bariloche városban és Rosarióban is.
Nem tudni pontosan mi kovácsolta ilyen egységbe honfitársainkat, azonban biztos, hogy az ott élő arisztokráciának ebben jelentős szerepe volt. Nem kisebb családok telepedtek le ott, mint a Széchenyi, Bethlen, Zichy, vagy Bánffy, hogy csak egy párat említsek a sok közül. A magyar nyelv és kultúra ápolását prioritásként kezelték, de nemcsak a főnemesség, hanem a második világháborút megjárt katonatisztek is, akik egész vagyonokat áldoztak (áldoznak) a különböző magyar intézmények fenntartására, mint például a Szent László Iskolára.
A kolónia egyik gyöngyszeme Széchenyi Ilona Mária grófnő, aki 1947-ben költözött Buenos Airesbe, miután látta, hogy Magyarország teljesen elvesztette függetlenségét. A grófnő már fiatalon megörökölte a somogyvári birtokot édesapja Széchenyi Imre korai elhalálozása miatt. Alig várta, hogy 18 éves korában ápolónői képesítést szerezhessen, és önkéntesként dolgozhasson valamelyik katonai kórházban, így szolgálva hazáját.
A front közeledtével felutazott Budapestre, hogy a svéd nagykövetségről diplomáciai papírokat szerezzen, amivel megvédheti Somogyvár lakosságát az előrenyomuló Vörös Hadsereg fenyegetésétől. A papírt eljuttatta a birtokra, de ő már nem tudott visszamenni. Mint kiderült a szovjet csapatok nem törődtek semmiféle papírral sem Somogyváron, sem az ország többi részén.
A kastély a háborút követően a család teljes vagyonával együtt a magyar állam tulajdonába került. A grófnő Budapest ostromát a várban vészelte át, ahol a Sziklakórházban segédkezett, majd a háború után – nem kis nehézségek árán – először Olaszországba, onnan pedig Argentínába költözött. Az út akkor 28 napig tartott Genovából hajóval, amire a jegyeket az egyetlen megmaradt családi ékszer árából vették férjével, báró Dőry Miklóssal, aki huszár főhadnagykén szolgált a háborúban. Buenos Airesbe két kofferral érkeztek, amelyekben a ruhákon kívül, egyebek között Ady összes verse, egy akvarell a kastélyról és egy Rákosit ábrázoló kép is volt. Ha honvágyuk támadt, a képre néztek, és máris enyhült a haza iránti vágy…
Amire az egyik élő példa, vitéz Ferenczy Lóránt, aki 1944-ben végzett a nagyváradi hadapródiskolában, s mint zászlós (akkori első tiszti rendfokozat) lépett szolgálatba és azonnal a frontra kérte magát. Majd miután az orosz csapatok megszállták Magyarországot, Ausztriába menekült, ahol angol hadifogságba esett. Mivel ő sem akart olyan országban élni, amire a kommunizmus vetítette árnyékát 1949-ben kivándorolt Argentínába. Mielőtt azonban nekivágott a hosszú útnak, az önkéntes száműzetésben elő magyar katonatisztek megbízásából még egyszer hazautazott, és megnézte mit hagy maga után. Elképzelhetetlen micsoda nehézségekkel és veszélyekkel járt 1947-48-ban a Németországból Magyarországra vezető út, négy különböző megszállási zónán keresztül…
A háborút követő években Dél-Amerika egyik leghíresebb mérnöke lett, ugyanis a malmok nagy részét ő építette kontinens szerte. Nyolcvanöt éves kora ellenére szellemileg friss és kitűnő egészségi állapotnak örvend.
Fotó: Hegyi Gábor
