A nő, aki férfiruhát öltve megszégyenítette a brit haditengerészetet

1910. február 7-én, a négy angol „úriembert” két, feltehetően tolmács kísérte az évszázad egyik átverésére. A „külföldiek” arca feketére volt festve, ami akkoriban nem számított nagy durranásnak, hiszen a színházakban a feketék szerepét festett arcú fehérek játszották. A „delegáció” akkor még javarészt ismeretlen emberekből állt, azonban később közülük néhányan a kor leghíresebb művészei és gondolkodói lettek. Köztük volt a festő Duncan Grant, valamint Virgina Woolf, a 20. századi brit irodalom egyik legnagyobb alakja is. Vezetőjük, Horace de Vere Cole és társai korábban már eszeltek ki hasonló tréfát, de ilyet még nem: rávették a brit királyi haditengerészet tisztjeit, hogy mint abesszin hercegek megtekinthessék a HMS Dreadnought nevű zászlóshajót. Ez volt a világ első csatahajója, amely 1906-ban lépett szolgálatba. Megjelenését követően a Royal Navy egy szempillantás alatt elavulttá tette az összes akkor létező nehéz, páncélos sorhajót. Első sorban a németek ijesztgetésére építették a hajót, azonban ez nem elrettentésnek számított, hanem egy hatalmas fegyverkezési versenyt szült. De most térjünk vissza az átverésre...

1910. február 7-én hideg, esős idő volt. A „külföldi delegáció” brit segítői sietve kísérték az „abesszineket” a dél-angliai Weymouthba. Vigyázni kellett, hogy az eső miatt a fekete festék az arcukon maradjon. A csapat vezetője, Horace de Vere Cole - azaz Herbert Cholmondeley - a külügyminisztérium valójában nemlétező tisztviselőjének adta ki magát, mondván, hogy ő segíti a delegációt. Megérkezve a weymouth-i állomásra egy egyenruhás tiszt várta őket. (Pedig ekkoriban a brit társadalom nagyon előítéletes volt a színes bőrű emberekkel kapcsolatban, de ha magasrangú színes bőrű emberről volt szó, akkor eltekintettek ettől.) A hajó előtt kiterített vörös szőnyeg várta a látogatókat. Sőt, a haditengerészet karmestere még a himnuszt is lejátszotta, igaz nem az abesszin nemzetét (mert ez ugye nem is létezett), hanem helyette Zanzibár himnuszát dirigálta. A himnusz hallatán a „herceg” csak annyit mondott: „bunga bunga”. Ez persze nem jelentett semmit, hiszen ahogyan nemzet úgy abesszin nyelv se létezett. A móka mesterei, a nyelvet, amit használtak maguk alkották egy szuhaéli nyelvkönyv segítségével. A tréfás kedvű fiatalok 45 percen keresztül élvezték a haditengerészek vendégszeretetét, majd miután lefotózták őket, elhagyták a hajót.

Nem sokkal az incidens után a Daily Mirror a fotóval együtt nyilvánosságra hozta a tréfát. Mikor ezt meghallották a haditengerészet tisztjei nagyon megalázva érezték magukat és azonnal letartoztatást követeltek. A több hónapos, egész világot bejáró sajtóvisszhang nagy megszégyenülést jelentett, félő volt, hogy rámegy a brit haditengerészet hírneve is. A „bunga bunga” kifejezés szállóigévé vált. Virginia Woolf és társai akciójukat elsősorban tréfának szánták, de kétségkívül volt benne egy adag pacifista megmozdulás is, amellett, hogy meg akarták tépázni a brit haditengerészet tekintélyét is.