A példaképek köztünk járnak!

Micsoda felhőillat! Így a 115. ugrás után gondolom már nincs benned félelem, de mi volt a helyzet az elsőnél?

Igazából nem az első ugrásnál féltem. Persze mindig van bennem egy nagy adag adrenalin, izgatottság, ami azonnal elmúlik, ahogy nyílik az ernyő. Mindenkinél van holtpont, nekem az ötödik-hatodik ugrás volt nehezebb. Ilyenkor az ember ül a gépen és felmerül benne a kérdés: „Mit keresek itt?” Aztán kiugrasz, kinyílik az ernyő, megszűnik a gép zúgása és körülvesz a néma csend és biztonságban érzed magad.

Néha előfordul, hogy valakin már a földön látszik, hogy nem tudja végrehajtani a feladatot. Megvannak a jelek, figyelünk egymásra és ilyenkor nem ugrik az illető. De ez szélsőséges eset. Azért vagyunk itt, mert szeretjük, amit csinálunk.

Nem csak ejtőernyősként szolgálsz, hanem búvár végzettséged is van. Tudnál mondani emlékezetes feladatot, vagy olyan eseményt, ahol a kettő összekapcsolódott?

Amikor szóba jön a búvárkodás, a legtöbb embernek a merülés jut eszébe, azonban ez egy sokkal összetettebb szakma. Szerettem a meder felderítést: ilyenkor átvizsgáljuk az adott területet, aknát keresünk. De volt megrázó feladat is, például árvíznél a halottak keresése... Emlékezetes pillanat volt, amikor egyszer Mályiban, egy uszály alját kellett felderíteni. Ilyenkor vízi tollal és táblával merülünk, lerajzoljuk, amit látunk, és begyűjtjük az adatokat. Az uszály olyan hatalmas volt, hogy hiába volt fényes nappal és jó látótávolság, alatta teljes sötétség volt. Rengeteg hal lapult meg ebben a sötétségben. Az egyik halrajon át kellett úsznom és a kis halak alig voltak tőlem pár centiméterre.

Volt, hogy pontonhíd alját kellett megjavítani. Úgy képzeld el, hogy egy bányatóban négy méter széles és négy méter hosszú híd közepén volt egy kotrókanál. A híd a használattól megkopott és pár eleme meglazult, karbantartást igényelt. Egy nagy búvár lámpával merültünk le, a mellényünk zsebébe tettük a csavarhúzót és egyéb eszközöket, majd végrehajtottuk a feladatot.

Az ejtőernyőzés és vízi feladat akkor kapcsolódott össze, amikor az alakulat a Balatonba ugrott. Szép nyárvégi nap volt, biztosítóként voltam jelen. Az ejtőernyősök vízbeérkezése után össze kellett szedni az embereket és az ejtőernyőket. A feladatom az volt, hogy mindenki épségben a partra jusson.

Tudom, most csak az ejtőernyőzésről és búvárkodásról van szó, de a honvédségnél mindig változatos feladatokkal, lehetőségekkel kerülünk szembe. Így voltam robbantás vezetői tanfolyamon, vagy vezethettem BTR-t is.

Ha jól tudom a családodban is vannak katonák. Mondanál pár szót róluk?

A nagyapám alezredes volt, kigyermekkoromban sok időt töltöttünk együtt. Ő mutatta meg, hogyan kell lőni légpuskával, ami örök emlék marad. Pályaválasztáskor is minden adottságom megvolt a felvételihez, élsportoló voltam. Szóval így kerültem az MH Altiszti Akadémiára, ahol megismerkedtem a jövendőbeli férjemmel, aki szintén ejtőernyős és búvár is. Imádtam ezt az időszakot, folyton versenyeztünk, hogy kinek van több ugrása és merülése.

Említetted, hogy sportolsz, és valljuk be, a reggeli tesik alkalmával, amikor azt hiszem, hogy ma egész jól megy a futás, Te mosolyogva megelőzől. Mi a titkod?

A futás az életem része. Már kiskoromban élsportoló voltam. 400 méteres síkfutásban megyei bajnok vagyok, de igyekszem eljutni a lehető legtöbb terepfutóversenyre. Tavaly az MH Mezei Futóbajnokságon a női csapatunk első helyezést ért el. Talán ebben nincs titok: egyszerűen szeretem, amit csinálok.