A tűzben edzett férfi

Kényelmes, buggyos fehér-szürkeszín ingben és egy textilből készült kovácsmellényben áll Árgyelán János a gyulai vár eredeti állapotába helyrehozott kovácsműhelye előtt. „Fáradjanak be, már nagyon vártam magukat” – terel be minket széles gesztusokkal a fehérre meszelt falú helyiségbe. Tűzpad, fújtató és üllő uralja a látványt a belső térben, ahol néhány fából készült pad, valamint egy középkori kard is található. Az avatatlan szemnek minden olyan, mint a közép- vagy újkorban lehetett. Közelebb húzódunk a kovácstűzhöz, így már nem fázunk és házigazdánk is jól érti a szavunkat. Árgyelán János – barátságos stílusa és életkora miatt sokan János bácsinak szólítják – készségesen felel minden feltett kérdésünkre: a Gyula melletti falvak egyikében, a mintegy háromezer lelket számláló Kétegyházán született, a második világháborút követően. „A családomban nem volt más kovács, én is csak azért választottam ezt a hivatást, mert kisdiákként az iskolába menet sokszor megfordultam a kovácsműhelyben és igen megtetszett, amit ott láttam. Lenyűgözött, hogy milyen sokrétűen lehet alakítani a vasat” – meséli enyhe alföldi nyelvjárással és azzal a mesemondó képességgel, amely Jókai Mór, Benedek Elek és Berecz András elbeszélőtehetségének ötvözete.

„Tudják, miért hoz szerencsét a lópatkó?” – fordul felénk. „Mivel a ló lábára verve megóvja az állatot a bajtól, elkezdtük hinni, hogy a mi életünktől is hárítja a rosszat” – árulja el, majd nekiáll rögtönzött látványbemutatót tartani. A megmunkálandó tárgyat előbb megizzasztja a tűzben, és mire észbe kapunk, a munkadarabot máris meghajlította, közben pedig megismerjük a kézi kovácsolás számtalan kifejezését: nyújtás, szélesítés, alakképzés, hajlítás, csavarás, kötés. Nem tudjuk levenni a szemünket a műveletről, de erősen foglalkoztat, hogy mennyire lehetett népszerű egykoron a kovácsszakma, amely mára – éppúgy, mint például a suszter, a masamód vagy az ószeres mestersége – teljességgel kihalóban vagy átalakulóban lévő foglalkozásnak számít. „Azt kérdezi, hogy mennyire volt népszerű? Az volt, hogy a csudába ne lett volna az! Valamikor, amikor inasnak mentünk, rengetegen jelentkeztünk kovácsnak, mert nagyon divatos volt a fiatalok körében. Komolyan beszélek, régen felvételi volt, ahol ki kellett próbálni, hogy mire a képes a leendő kovácslegény, van-e ütem- és ritmusérzéke, meg hasonlók” – eleveníti fel. A balkezesek és színvakok automatikusan diszkvalifikáltak magukat.

Az izmos, súlyoskezű idős ember sem lett csak úgy kovácsmester, először két idősebb, általa „maszeknek” nevezett kovácsmestertől sajátította el a szakma csínját-bínját. „Az enyém az egyik legnehezebben megtanulható mesterség, rengeteg gyakorlat szükségeltetik hozzá. Mindig azt mondom, hogy nem lehet megtanulni: gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell!” – húzza alá. „Maguk is láthatják, hogy milyen kőkemény munkáról van szó, például, ha megpróbálnák felemelni az üllőt, érezhetnék, hogy mázsás súlya van” – érzékelteti velünk, miközben szabaddá teszi a terepet, hogy a nála ötven évvel fiatalabb kollégánk némi erőlködés árán megemelhesse a kovácsolandó vasdarab elfektetésére szolgáló kétszarvú eszközt. „Egy idő után azért elég jól megerősödik az ember” – ad hangot a gondolatunknak. „De már nem bőrfújtatóval dolgozunk, hanem egy olyannal, amibe villanymotor nyomja a levegőt” – magyarázza.

„A kovácsszakma miatt jöttem Gyulára, mert tulajdonképpen soha nem laktam itt, most is szülőfalumban, Kétegyházán élek” – meséli. Azóta, hogy hat és fél évtizeddel ezelőtt először fogott vasmegmunkálás céljából kalapácsot a kezébe, számos módon gyarapította tudását. „1959 óta sokszor tovább kellett tanulnom, rengeteg szakmával kellett megismerkednem. Először megszereztem a géplakatos-, majd a hegesztőszakmát, aztán egy állami gazdaságban dolgoztam szinte harminc éven keresztül” – mondja arról, hogy harmadévesként került a mezőgazdasági termelőszövetkezet vegyes megítélésű világába. „Egy nagy munkaszoba volt az életem: egy hatalmas gépműhelyben dolgoztam, ahol mindent kelletett csinálni. Rákerültem műhelykocsira, és onnantól kezdve a mezőgazdasági gépeket javítottunk kint, a határban és amikor kovácsolást kelletett csinálni, bent dolgoztam a műhelyben” – magyarázza régies kifejezéssel.

Évtizedek óta – heti két-három alkalommal – a felújított gyulai várban dolgozik. „A nemrég elhunyt Havassy Péter professzor, aki számos városi intézményt vezetett évtizedeken keresztül, kiemelt gondot fordított a gyulai vár álladó kiállításának előkészítésére, létrehozására és fenntartására. Ő felügyelte azt is, hogy az itt működő kovácsműhelyt megfelelően rekonstruálják, bizonyos dolgokban – például a berendezésben – kikérte a véleményemet” – ismerteti, miközben lassan elkészül egy újabb szív alakú patkóval. Ez nem lónak való, inkább nyári jellegű vagy pónipatkó, de csak mutatóba ügyködik vele, közli nevetve. „Ugyanazzal a lelkesedéssel gyakorlom a szakmát, mint fiatalon. Még van igény a kézműves munkára, de egyre kevesebb. Már lehet kapni ilyen préselt dolgokat, de a valódi kézműves termékeket még mindig csak a rendes kovácsok csinálnak” – teszi hozzá. Eszembe jut a lópatkoló kovácsok iránti fel-felizzó érdeklődés. Megjelennek előttem a vásárok kovácsmunkái, a kovácsoltvas kastélykapuk, meg az épületrácsok. Innen már csak egy paraszthajszál választ el attól, hogy felidézzem, Bob Dylan irodalmi Nobel-díjas amerikai költő-dalszerzőt, aki két évtizede foglalkozik kovácsolással. Az egyik monumentális, kovácsoltvasból készített alkotását egy dél-franciaországi birtokon állította ki néhány évvel ezelőtt, de vasból készített munkái a nevével fémjelzett whiskymárka palackjain is visszaköszönnek.

„Örülök, hogy említi, mert a művészvilágból származó példák fontos gesztusként értékelhetők, de sajnos az a probléma, hogy már senki nem jelentkezik kovácsnak, legalább tíz éve egyáltalán nem tudnak beindítani egy osztályt a szakiskolában sem. De lassan már géplakatosnak sem áll senki” – szomorkodik. Voltak kevesen, akiket tanítgatni próbált, de ők a szakmát nehéznek, a munkát izzasztónak találták, így rövid időn belül elszállingóztak: „mindig jöttek újabbak és mindig itt hagytak.” „Igaz, a kovács élete nagyon jelentős fizikai megerőltetést igénylő munka, ameddig csak bírom, szeretném csinálni” – szögezi le határozottan, majd felsorolja, milyen tárgyakat hoz létre manapság, amikor már nem készít monumentális darabokat és szerkezeteket: elsődlegesen patkók, szívek, lakatok és kövek kerülnek ki a keze közül, de jobbára csak azért, hogy az érdeklődők láthassák, milyen a meleg vassal bánni. „Örülök neki, hogy az emberek figyelemmel kísérik a munkámat, és volt már újságíró, tévé is nálam. Sajnos mégis ki kell mondani: az egyik utolsó gyakorlója vagyok a szakmának, pedig voltak olyan idők, amikor egy vár vagy település élete nem működhetett volna kovácsok nélkül” – magyarázza. „Itt, a gyulai várban például mindent a kovácsok készítettek – a lópatkolástól kezdve a páncélok, kardok, további használati eszközök gyártásáig. A fegyveresek mellett a mezőgazdaság sem tudott meglenni kovács nélkül. Történészektől tudom, hogy a kovácsokat becsben tartották.”

Árgyelán János, aki alapbeállítottsága miatt nem hajlamos búslakodni, hideg vízbe hűtött szerencsepatkót nyújt át nekünk a látogatásunk végén. Mást is kapunk tőle útravaló gyanánt, ugyanis megjegyzi: ha csak egy embernek is valami pluszt adott a művészet- és művelődéstörténeti rendhagyó óráján, már megérte bejönnie dolgozni.