A világháborúknak köszönhető találmányok

Puhafedeles könyv

Armed Services Edition (ASE), azaz Katonai Kiadás – így nevezték azokat a puhafedeles könyveket, amiket a második világháború során kifejezetten arra terveztek, hogy elférjenek az amerikai katonák nadrág-, illetve zubbonyzsebében lapulva, így azokat könnyen magukkal tudják vinni, bárhova vetődjenek is a világégés forgatagában. A könyvet – mint a csapatok moráljának fenntartásához nélkülözhetetlen eszközt – már az első világháborúban is fontosnak tartotta az amerikai hadvezetés, így már ekkor megalakították a fegyveres erők könyvtárszolgálatát. Miután az Amerikai Egyesült Államok belépett a második világháborúba, természetes volt, hogy a hadszínterekre induló katonákat el kell látni olvasnivalóval. Ennek érdekében könyvgyűjtésekbe kezdtek, az azonban hamar kiderült, hogy a keménykötéses könyvek nem praktikusak a harcolók számára. Ekkor Raymond L. Trautman, a hadsereg könyvtárakért felelős tisztje gondolt egy merészet: kiadókkal, szerzőkkel, ipari formatervezőkkel egyeztetett arról, hogyan lehetne gyorsan és hatékonyan növelni a seregnek juttatott kötetek számát. Majd 1943-ban H. Stanley Thompson formatervezővel és Malcolm Johnson kiadóval előálltak az ASE ötletével. Az első Katonai Kiadás szállítmány 1943 októberében indult útjára, majd négy éven keresztül minden hónapban könyveket tartalmazó ládák tucatjai hajóztak át az óceánon. 1947-ig 123 millió példány készült a puhafedeles könyvekből. Az ASE megváltoztatta a puhakötéses könyvek megítélését és sikerült betörnie az olcsó tömeggyártott könyvek piacára is. Bár a projekt 1947-ben véget ért, 1949-re a papírkötéses könyvek eladása 10 százalékkal meghaladta a keménykötésűekét.

Pillanatragasztó

A második világháború ideje alatt – egészen pontosan 1942-ben – az amerikai dr. Harry Coover által vezetett kutatócsoport egy olyan kísérleti műanyagot szeretett volna előállítani, amely alkalmas célzókészülékek készítésére. Az eredmény azonban nem érte el a kívánt várakozásokat, ellenben a tudósoknak sikerült létrehozniuk egy olyan vegyületet – kémiai nevén a cián-akrilátot -, ami nedvesség hatására polimerizálódva tapasztja össze a felületeket. Bár Coover ekkor még selejtnek minősítette az előállított anyagot, 1951-ben – akkor már a Kodak Research Labs munkatársaként – ismét elővette azt. A szabadalmat 1958-ban jegyezték be, s ekkor kezdték árusítani a mai napig pillanatragasztóként ismert találmányt.

Golyóstoll

Azt sokan tudják, hogy a golyóstoll megalkotása a magyar származású Bíró Lászlóhoz kötődik, az azonban már kevésbé közismert, hogy a találmány elterjedését nagyban elősegítette a második világháború. A golyóstoll feltalálásakor Bíró László arra jött rá, hogy az újságok nyomtatásához használt tinta – a nagyobb sűrűség miatt – gyorsabban és könnyebben szárad meg, mint az írásra korábban használt változat. Ezen megfigyelés után alkotta meg a tollat, aminek szabadalmát a brit kormány vásárolta meg, mégpedig azért, mert felismerték azt, hogy a kevésbé cseppfolyós tintával a katonák könnyebben tudnak majd írni a mozgó járműveken. A golyóstollak sorozatgyártása végül 1944-ben indult meg és sikerük azóta is töretlen.

Penicillin

A 20. század egyik legnagyobb orvosi felfedezéséhez a véletlen kellett, használatának elterjedéséhez pedig a második világháború. Ez a szer a penicillin, amit Alexander Fleming 1928-ban az alaposságának köszönhetően fedezett fel. Ugyanis egy tankönyvet szerkesztett, s hogy az abban szereplő kísérleteket a lehető legpontosabban leírhassa, újra elvégezte mindegyiket. Ekkor vette észre, hogy a Penicillium notatum penészgomba spórái a stafilococcus baktériumtenyészetében baktériummentes gyűrűket hoznak létre. Ugyanakkor Fleming arra is rájött, hogy az anyag nem tud megfelelő ideig az emberi szervezetben maradni és kifejteni a hatását, így 1931-ben felhagyott a tanulmányozásával, és csak három évvel később kezdett el újra kísérletezni vele. 1942-re jutott el odáig, hogy megkezdődhettek az embereken végzett vizsgálatok. A penicillin – amelyről hamar kiderült, hogy hatékonyan csökkenti a fertőzést – széles körű használatát a második világháború alatt még kizárólag csak a hadseregnek engedélyezték, ám ennek is köszönhető, hogy számos katona sérült végtagját sikerült megmenteni az amputációtól. A gyógyszer az elmúlt évtizedekben milliók életét mentette meg.

Vérbank

Az első világháború pokla leírhatatlan szenvedést okozott a katonáknak, a harci sérülések miatt azonban a korábbinál jóval komolyabb fejlődésen esett át az orvostudomány. Nemcsak a sebészet területén történtek jelentős változások, hanem például a vértranszfúzió történetében is sok újítást hozott a Nagy Háború. Korábban nagyon ritkán végeztek vérátömlesztést az orvosok, annak veszélyessége miatt. Azonban miután felfedezték a különböző vércsoportokat és a vér hűtve tárolásának lehetőségét, az Egyesült Államok hadseregének illetékes vezetői – egyeztetve a britekkel – 1917-ben létrehozták az első vérbankot a nyugati fronton. E vérbankoknak az volt az legfontosabb célja, hogy minél gyorsabb vérellátást biztosítsanak a sebesültek számára. A vért huszonnyolc napig tárolták, és az alvadás megelőzése érdekében nátrium-citrátot adtak hozzá. 1918 februárjától az amerikaiak külön vértranszfúziós alegységeket szerveztek, amelyek orvosokból, valamint előre meghatározott vércsoportú donorokból álltak. A franciák ezt továbbfejlesztve, ezeket az egységeket autóval is ellátták.

Tisztasági betét

A tisztasági betétet a Kimberly-Clark elnevezésű amerikai cég találta fel. A vállalat ügynökei 1914-ben beutazták egész Európát, hogy megfelelő nedvszívó képességű papírt találjanak, s ekkor fedezték fel azt az anyagot, ami a pamutnál ötször jobban szívta fel a nedvességet. A cég a védjeggyel ellátott terméket eladta az amerikai hadseregnek, hogy orvosaik ezt használják a műtétek során, a vér felitatására. Így került a frontra, ahol a vöröskeresztes nővérek rájöttek arra, hogy saját használatra is kiválóan alkalmas az addig leginkább alkalmazott pamut helyettesítőjeként. A Nagy Háború után háború után a Kimberly-Clark a terméket Kotex néven vezette be a kereskedelmi forgalomba.

Pilates

Joseph Hubertus Pilates német származású testépítő egészen kisgyerek kora óta komolyan foglalkozott ezzel a sporttal, valamint a harcművészetekkel és a jógával. Kenyerét a Nagy Háború kitörése előtt nagy-britanniai cirkuszokban dolgozva kereste. A hadüzenetet követően azonban származása miatt, három évre internálótáborba zárták. Itt lassú és pontos nyújtásokkal, valamint mozgásokkal, a koordináció és egyensúly keresésével tökéletesre fejlesztette izomerősítő gyakorlatait, amelyeket csak úgy hívott, hogy az „irányítás". Hamarosan elkezdett a táborba érkező sebesült és legyengült hadifoglyokkal foglalkozni. A kórházi ágyak rugóit és pántjait felhasználva alkotta meg a szükséges eszközöket, és már meg is kezdhette a bentlakók rehabilitációját. A háborút követően hazatért Németországba, majd onnan az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Saját mozgásstúdióját 1925-ben nyitotta meg New Yorkban, ahol megtanította az embereknek azokat a fitnesz technikákat, amelyek máig a nevét viselik.

Cipzár

A mai cipzár elődje a „gyors kampós zár", amit még 1893-ban szabadalmaztatott Whitcomb L. Judson amerikai mérnök. Elsősorban a férficsizmák zárószerkezeteként alkalmazták, azonban eléggé időigényes volt, így a kampók és a hurkok egymásba akasztását nem szerették a használók. Ezt a megoldást tökéletesítette Gideon Sundbäck svéd mérnök a nyitást és zárást végrehajtó kocsi megalkotásával, létrehozva a ma is ismert cipzárt. A szabadalmat 1913-ban kapta meg az Amerikai Egyesült Államokban, majd a svájci Martin Othmar 1923-ban megszerezte ugyanezt, amely Európára volt érvényes. A cipzárok elsőként az első világháborúban szolgált katonák és a tengerészek által viselt uniformisok zsebein jelentek meg. Célszerűsége miatt a polgári életben is igen gyorsan elterjedt.

Ballonkabát

Ma talán nem él olyan ember Európában, akinek élete során ne lett volna legalább egy ballonkabátja. A ruhadarab eredeti neve trench coat, azaz lövészárok-kabát volt, amit az első világháború idején a brit tisztek használtak, ezzel védekezve a zord időjárás ellen. Nemcsak meleg, hanem tökéletesen megtervezett ruha volt: vállpántjain a katonák kitüntetéseket és jelvényeket tudtak elhelyezni, míg az övére fegyvert, térképet és kézigránátot akasztottak. A háború vége után néhány hónappal már a civilek is megvásárolhatták, hiszen a londoni kereskedők hamar rájöttek arra, hogy nemcsak a lövészárokban van szüksége egy férfinak egy melegen tartó ruhadarabra, hanem a ködös, hűvös angol őszi-téli hónapokban is.

Rozsdamentes acél

Az első világháború idején a brit hadsereg vezetése úgy gondolta, szükségük lenne egy olyan fémötvözetre, amely az addig alkalmazottnál jobban ellenáll a tüzelés miatt keletkezett hőnek, a hidegnek, illetve az időjárás viszontagságainak is. A megoldást egy sheffieldi kohásznál, Harry Brearley-nál találták meg, aki 1913-ban véletlenül fedezte fel: ha krómot adott az acélhoz, az nem kezd el rozsdásodni. Bár a rozsdamentes acélt végül nem használták fel fegyverek készítéséhez, számos területen kezdték el alkalmazni, például a repülőgép motorok, a katonai felszerelések és az orvosi eszközök gyártásánál.