A világosi fegyverletétel – 1849. augusztus 13.

Az osztrák kormányférfiak egy része már a tavaszi
hadjárat előtt úgy vélte, hogy Ausztria
képtelen egyedül felszámolni a magyar szabadságharcot.
A kudarcsorozat után I. Ferenc
József segítséget kért a cártól. Az osztrák
fél egy néhány tízezer főnyi, osztrák parancsnokság
alatt működő segéderő küldését kezdeményezte.
I. Miklós cár azonban úgy vélte,
olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely
önmagában is képes eltiporni a forradalmat.
Ezért közel egymilliós szárazföldi haderejéből
200 000 katona küldését határozta el, Ivan
Fjodorovics Paszkevics herceg, tábornagy vezetésével.
További 80 000 főt pedig készültségbe
helyezett. A Julius Haynau táborszernagy vezette
magyarországi cs. kir. haderő teljes létszáma
1849 júniusában mintegy 170 000 fő volt.
A mintegy 155 000 főnyi honvédseregnek ezzel
a 370 000 fős haderővel kellett megmérkőznie.

Kétségtelen, hogy az orosz intervenció után
a magyar félnek matematikai esélye sem volt a
győzelemre. Görgey Artúr hadügyminiszter és
fővezér jól látta, csak akkor remélhet bármiféle
sikert, ha még a lassan mozgó orosz főerők
beérkezte előtt képes vereséget mérni a cs. kir.
főseregre. Ennek ugyanis az a következménye
lehetett volna, hogy Ausztria mégis rákényszerül
a magyarokkal folytatandó tárgyalásokra,
s valamiféle kiegyezésre.

A fősereg támadásához Dél-Magyarországról
remélt erősítések Perczel Mór június 7-i
kátyi veresége miatt nem érkeztek meg. Így a
június 16–21. közötti Vág-menti magyar ellentámadási
kísérlet – többek között egy orosz
hadosztály beavatkozása miatt – kudarccal
végződött. Görgey javaslatára a magyar kormány
június 26-án elfogadta a magyar főerők
komáromi összpontosításának gondolatát, de
aztán június 29-én elvetette azt, s a Tisza–
Maros szögi koncentráció mellett döntött. Görgey
főserege július 2-án Komáromnál visszaverte
Haynau táborszernagy főerőit, de aztán
(a július 11-i dunántúli áttörési kísérlet kudarca
után) 12–13-án kénytelen volt megindulni
Szeged felé. Vácnál a Paszkevics tábornagy
vezette orosz fősereg állta útját, de Görgey kitért
előle, s elérte a Tiszát. A külső hadműveleti
vonalon mozogva is előbb ért minden egyes
pontra, mint az oroszok, s a magyar hadsereg
egyhatodával lekötötte az intervenciós erők
egyharmadát, saját erőinek négyszeresét.

Július végén megvalósult a Tisza–Marosszögi
koncentráció, s Vetter délvidéki sikereinek,
illetve Görgey felvidéki hadjáratának
köszönhetően meglehetősen kedvező körülmények
között. Jellačić nem merte elhagyni
biztos szerémségi állásait, s augusztus közepéig
kísérletet sem tett az újabb támadásra.
Haynau főserege három oszlopban vonult
Szeged felé, s ezzel tálcán kínálta a magyar
félnek azt a lehetőséget, hogy előretörő oszlopai
egyikét túlerővel támadja meg.

Ám az új magyar fővezér, Henryk Dembiński
altábornagy nem ütközött meg Haynau
létszámban kisebb erőivel, hanem feladta Szegedet,
s visszavonult az osztrák kézen lévő
Temesvár irányába. A kormány hiába rendelte
Dembińskit Aradra, az fontosabbnak tekintette
a török határ felé vezető út biztosítását,
s a magyar csapatok által ostromolt Temesvár
felé vonult vissza. Pedig ekkor még volt
egy utolsó esély a cs. kir. főerők megverésére.
Ha Dembiński Aradra vonul, Görgey seregével
együtt kb. 80 000 fő és 300 löveg szállhatott
volna szembe Haynau erőltetett menetben
előrenyomuló hadtesteivel, amelyek harcképes
állománya Szeged bevétele után mindössze
28 000 főt és 192 löveget számlált. Görgey
visszavonulása közben 4-5 napi járóföldre
elhagyta az oroszokat, akik így nem tudtak volna
segítséget nyújtani Haynaunak.

Azonban nem így történt. Augusztus 9-én
a fővezérré kinevezett Bem Temesvárnál vette
fel a harcot Haynau ellen, de a csata közben
fellépő lőszerhiány miatt kénytelen volt visszavonulni.
A visszavonulás közben pánik tört ki,
s Lugoson a 45 000 fős seregből alig 20 000
gyűlt össze. Ezután már csak egyetlen harcképes
erő maradt: az Aradra érkező Görgeyé.

Görgey hadserege mintegy 30 000 főt
számlált, sorai között mintegy 5000 fegyvertelen
újonccal. Görgey – tisztikarával együtt – a
hadi helyzet reménytelenségére való tekintettel
augusztus 13-án Szőlősnél, a világosi vár
alatti mezőn feltétel nélkül letette a fegyvert az
oroszok előtt.

A fősereg kapitulációját augusztus végéig
követte a többi mozgó haderő fegyverletétele.
Szeptember elején a péterváradi erőd nyitotta
meg kapuit a cs. kir. csapatok előtt, október
2–4-én pedig a komáromi erőd őrsége
adta meg magát – szabad elvonulás és büntetlenség
fejében.

A szabadságharc leverése után a győztes
osztrák hatalom a forradalom vezetői és
résztvevői elleni bosszúhadjáratba kezdett.
A megtorlás azonban nem a fegyverletétel
után, hanem már 1849 januárjában megkezdődött.
1849 augusztusa után már az ország
és a hadsereg vezetőire is sor került. 1849.
október 6-án kivégezték Batthyány Lajos
gróf, volt miniszterelnököt. Ugyanezen a napon
Aradon agyonlőtték a honvédsereg három
tábornokát és egy ezredesét, majd felakasztották
kilenc tábornokát. A kivégzések
csak 1850 nyarán értek véget; addig összesen
mintegy 140 főt lőttek agyon vagy akasztottak
fel, ezek közel fele volt katona vagy katonai
státusú személy. Több százra rúgott a bebörtönzöttek,
több ezerre a császári-királyi hadseregbe
besorozottak száma.