Ágyútűz a tengeren

Victory

Kezdjük rögtön a csatasort a Brit Királyi Haditengerészet első osztályú sorhajójával, ami Horatio Nelson admirális zászlóshajójaként komoly szerepet játszott a trafalgari ütközetben. A 100 ágyús hajó a Chatham Dockyardban épült és 1765-ben bocsátották vízre, ám 1778-ig nem állították aktív szolgálatba. Utána azonban az úgynevezett Csatorna Flotta zászlóshajójaként szolgált és 1782-ben aktívan járult hozzá Gibraltár felszabadításához. Az amerikai függetlenségi háború végén tartalékállományba helyezték, majd 1792-ben a Földközi-tengeren folytatta zászlóshajói küldetését; többek között Sir John Jervis admirális parancsnoksága alatt. Ő állítólag nemhogy vas-, de gyémántszigorral vezette a flottát, így nem is csoda, hogy 1797-ben elsöprő győzelmet aratott a St. Vincent foknál az ősi tengeri ellenség, a spanyol hajóhad felett. A Victory személyes sikereként könyvelhetjük el, hogy harcképtelenné tette az ellenfél zászlóshajóját a Principe de Asturias-t. Jól megérdemelt pihenés gyanánt a háromárbócos, közel ötvenhét méter hosszú, teljes vitorlázatú hadihajó egy évvel később visszatért Angliába és átmenetileg kórházhajóként szolgált.

A századfordulón újjáépítették, majd 1803. május 18-án felvonták rá Lord Nelson tengernagy lobogóját. A tengernagy szinte összenőtt a Victoryval, mert innentől kezdve a trafalgari csatáig (1805. október 21., nyitó képünkön) összesen huszonöt napot (!) töltött csak a hajón kívül… Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy a fent említett csatában ne tegye ki a lehető legkomolyabb veszélynek. Nelson ugyanis két részre osztotta az angol flottát – Collingwood ellentengernagy a szél alatti részt vezette, ő pedig a szél felőli hajórajt. Amíg az angolok merőlegesen át nem törték a francia flotta vonalharcrendjét, addig a Victory – értelemszerűen orrát fordítva a francia hajóknak - nem tudta viszonozni az ellenség tüzét – ez a manőver pedig teljes negyvenöt percig tartott. Igaz, utána a franciák zászlóshajója, a Bucentaure alig tíz méteres távolságból pusztító sortüzet kapott az addig néma ágyúkból… Mint körülbelül közismert, a győztes csatában Nelson admirális meghalt – a Victory pedig súlyosan megrongálódott. Gibraltárba vontatták, ám Nelson holttestét már saját vitorlái alatt vitte Angliába. A sorhajót ezután felújították és 1812-ig jobbára a Balti-tengeren szolgált tovább. A mindenkori főparancsnok zászlóshajójaként azóta is a Porsmouth-i Királyi Haditengerészeti Hajógyár 2. számú szárazdokkjában áll.

Bucentaure

Azt már tudjuk miként semmisült meg ez a híres, nyolcvan ágyús francia hadihajó, de azt még nem, hogy nevét a Bucentaur nevű velencei hajóról kapta – emlékeztetve mindenkit arra, hogy Bonaparte Napóleon milyen fényes győzelmet aratott a Velencei Köztársaság felett 1797-ben.

Konstrukcióját tekintve különös módon több szempontból fejlettebb volt brit társainál. Két ütegfedélzetén az ágyúk nem zsúfolódtak össze és az alsó lőrések jócskán a vízvonal felett helyezkedtek el, így manőverezéskor, erősebb szélben oldalra dőlés közben sem kellett lemondani azok tűzerejéről. A hajótest modernnek számító kialakítása alapvetően gyorsabbá és manőverezhetőbbé tette a brit hadihajóknál – igaz a fentebb említett trafalgari csatában ennek semmilyen előnyét nem élvezhették, főleg mert Villeneuve tengernagy zászlóshajója a csatasor centrumában helyezkedett el. Megépítésére annak idején négyezer felnőtt tölgyfát áldoztak…

Pennsylvania

Így hívták az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb vitorlás hadihajóját, ami furcsa mód az aktív szolgálatból nemigen vette ki a részét. A Norfolki Haditengerészeti Hajógyárban 1822–1837 között épült, egy bizonyos Samuel Humphreys tervei alapján. Amerikában addig nem építettek ilyen méretű vitorlásokat, így aztán a tervezők főleg régebbi brit és spanyol minták alapján dolgoztak.

Ha megnézzük a fényképet, láthatjuk milyen furcsa módon ívelt a hajó orr-része – ez a megoldás addigra Európában már kiment a divatból. A töretlenül sík legfelső fedélzet viszont az amerikai fregattok jellegzetes vonása volt – legalábbis a kisebb, 74 ágyús hajóké. A tengerentúlon ugyanis azért kezdtek bele egy hatalmas, nyolc hajóból álló új típuscsalád – ennek legnagyobb elkészült tagja volt a Pennsylvania – építésébe, mert lényegesen nagyobb tűzerőt akartak csatasorba állítani. A száznégy; harminckét fontos ágyús hajó, több mint negyven méter magas főárbóccal büszkélkedhetett és impozáns méretei ellenére meglepően gyorsnak számított. Igaz, nagyjából feleslegesen, mert az amerikai polgárháború kitörésekor a hajó tartalékban állt a norfolki támaszponton, majd 1861. április 20-án a konföderációs rajtaütéskor felgyújtották és teljesen elpusztult.

Bounty

A kókuszos csoki mellett vélhetően leginkább a lázadás szó jut eszünkbe a Bounty-ról, magáról a hajóról azonban keveset tudunk. Eredeti nevén Bethia-nak hívták és 1784-ben Hull kikötővárosában épült, teljes vitorlázatú, 220 tonnás kereskedelmi hajóként. Az alig 28 méter hosszú vitorláson 45 ember teljesített szolgálatot és négy ágyúját figyelembe véve sejthető, hogy nem harci képességei miatt kedvelték.

Kereskedőhajóként hírhedté vált útján az lett volna a feladata, hogy kenyérfa palántákat szállítson a déli Csendes-óceánról a Karib-tengerre. (A kenyérfa gyümölcsével kívánták olcsón táplálni a Nyugat-Indiai-szigetek ültetvényein dolgozó rabszolgákat.) Ám az ezer palánta – a Bountyval együtt – porig égett a Pitcairn-szigeteken, miután a zendülők ott felgyújtották. William Blight kapitány és a hozzá hű tengerészek (összesen 19-en) viszont példátlan teljesítményt vittek véghez: a Bounty hét méteres csónakjában 5 800 kilométert megtéve sikerült elérniük a timori holland gyarmatot.

Le Soleil Royal

Ha vízen úszó példát kellene találnunk XIV. Lajos francia király krőzusi gazdagságára, keresve sem találhatnánk jobbat egyik legnagyobb hadihajójánál. Eleve a száznégy ágyú, a fedélzetén szolgáló százötven tengerész, százhúsz tüzér és százötven katona, valamint a hozzávetőlegesen ezer tonnás vízkiszorítás eléggé impozáns méreteket sejtetnek, ám a királykék festés és a felettébb gazdag aranyozás varázsolhatta igazán lenyűgözővé ezt a hajót.

A „Napkirály” (ezt jelenti a hajó neve) azonban nem csillogásával hatott ellenfeleire – az elegáns külső igencsak hatékony hadihajót takart. Tourville gróf zászlóshajójaként 1690-ben diadalt aratott az angolok felett, ami a tengeri csatákat tekintve akkoriban olyan volt, mint mondjuk fociban legyőzni a Puskás fémjelezte Aranycsapatot. Két évvel később azonban a kék-arany vitorlásnak már nem volt ilyen szerencséje. A túlerőben lévő angol flotta elől ugyan sikeresen kereket oldott, Cherbourg előtt azonban zátonyra futott, ahol aztán az ellenséges gyújtóhajók – királyi külső ide vagy oda – véget vetettek pályafutásának.

Vasa

1628. április 10-e. A svéd haditengerészet büszkeségét hatalmas népünnepély közepette bocsátják éppen vízre. A hatvannégy ágyús „királyi hajót” a tapasztalt holland szakember, Henrik Hyberson de Groot építette, és a vén tengeri medvék kifutás közben is megállapíthatják, hogy számos olyan vonással rendelkezik, amilyennel egy átlagos svéd hadihajó nem. Ilyen például az alacsony orrfelépítmény és az egyenes főfedélzet szintje fölé öt lépcsőben magasodó, meredeken emelkedő tat, vagy az erőteljesen hátradöntött főárbóc.

Milyen dicső látvány lesz a harcokban, gondolják sokan. (Akkoriban Európa valamennyi tengeri hatalma új hadihajókat épített.) Aztán a hajó lassan kiér a nyílt vízre, majd a parton ünneplők legnagyobb megrökönyödésére oldalára dől és elsüllyed. A svéd hatóságok utólag a holland tervezőt próbálták okolni a tragédiáért, pedig – alapvetően - végzetes figyelmetlenség történt: amikor a hajó kiért a nyílt vízre, elfelejtették bezárni az ágyúlőréseket. Amikor aztán néhány erősebb széllökés következtében balra dőlt, a beömlő víz miatt már nem lehetett egyenesbe hozni. Szakértők szerint a hajó egyensúlya eleve nem volt teljesen megfelelő, így ki tudja, meddig bírta volna felügyelni a feszült helyzetben a tengerszorosokat és a Balti-tengert. A Vasa konzervált hajóteste a stockholmi Tengerészettörténeti Múzeum fő látványossága.

Bombázó ketch(ek)

Kicsit megszakítva az egyedi hajók sorát, egy érdekes haditengerészeti típusváltozatra hívjuk fel a figyelmet – ez pedig az úgynevezett bombázó ketch. Maga a ketch eredeti változatában kisebb méretű, másfél árbócos vitorlás volt. Bombázó változata francia találmány és noha a hadihajók már a 15 század óta használtak a fedélzetükön mozsárágyúkat, kifejezetten part menti célok ellen csak 1682-től alkalmaztak hajókat.

A ketch módosított változatai a nagy kaliberű mozsarakat a bordázatba ágyazott masszív gerendakeretre telepítve hordozták. Ha a megtámadott erőd védői észlelték a bombázó hajók jelenlétét, bizony sűrűn vetették a keresztet, mert a 254–330 milliméter űrméretű, rövid csövű mozsarak csaknem függőlegesen lőtték ki robbanó gránátjaikat, amelyek így akár a magas falak mögött is becsapódhattak – hiába épült mondjuk a vár magas szikla tetejére. Az előre történő biztonságos kilövés érdekében a bombázó ketchek előárbócát eltávolították. Ezek a 36 fős, jobbára 160 tonnás hajók hat megszokott hajóágyújuknak köszönhetően a vízen sem voltak teljesen védtelenek.

Golden Hind

Hogy ez a hajó – az Aranyszarvas – pontosan hol készült (Franciaországban vagy 1576-ban Plymouthban), azt nem tudjuk pontosan. Az viszont biztos, hogy eredetileg a kevéssé magasztos Pelican nevet kapta, majd híres kapitánya, Francis Drake a Magellán-szoros bejáratában 1578 augusztusában átkeresztelte. Noha összetett küldetését nem teljesen sikerült teljesítenie, első angol hajóként körülvitorlázta a Földet.

Típusát tekintve az akkortájt népszerű gallion kategóriába tartozott. A fafúró kagylók elleni védelemként a hajótestet a belső és külső palánkozás között kátrányos lószőr réteggel borították be. Érdekesség, hogy Drake az orrfelépítmény alá kovácsműhelyt telepíttetett. Kevéssé ismert tény, hogy történelmi jelentőségű útja után részt vett Sir Humphrey Gilbert 1538-as labradori expedíciójában is. Sajnos, a hajó faanyaga 1660-ra teljesen elkorhadt, de élethű mása a londoni Tower Híd közelében kapott állandó horgonyzóhelyet.

Aemelia

Technikai értelemben nem sokat tudunk erről a Rotterdamban született, 56 ágyús, háromárbócos, keresztvitorlázatú holland hadihajóról, ám zászlóshajóként 1639. október 21-én olyan győztes tengeri csatában vett részt, ami létfontosságú volt a holland függetlenség szempontjából, és hosszú évekre az északi vizek királyává koronázta Hollandiát.

Tromp admirális a „szegény ember vízzel főz” elve alapján nagyjából mindenféle úszni képes járművet flottájába verbuválva aratott váratlan győzelmet az országot megtámadó, hetven hajóból álló spanyol had felett. A csatát nehezítette, hogy a semleges angol flotta a közelből „szemlélte” az ütközetet. A holland admirálisnak tehát külön hajórajt kellett elkülönítenie, akik figyelték az angolokat és közbeléptek volna, ha azok esetleg nevető harmadikként óhajtották volna learatni a babérokat. Az Aemelia 1646-ban vélhetően elsüllyedt (vagy elsüllyesztették), mert ekkor ugyanilyen névvel új hajó állt a tulipános flotta szolgálatába.

Nuestra Senora de Begonia

Vitorlás tengeri utunk zárásaként békésebb vizekre hajózunk, és némi figyelmet szentelünk a spanyol kincsszállító hajóknak, amelyeket meglehetősen gyakran ért támadás – nem csak kalózok részéről. Ezért aztán a spanyol kormányzat 1625-ben megbízást adott Don Martin de Araná baszk építő mesternek, rúdezüst szállítására szakosodott, különleges hajók építésére. A cél az volt, hogy a sebezhető szállító hajók esetleg akkor is célba érjenek az amerikai kontinensről, ha üldözik őket, vagy ha az őket kísérő hadihajókat megsemmisítették. Összesen hat ilyen speciális szállítóhajó készült – ezek egyike volt a Nuestra.

Az akkor szokásos gallionoknál a „hat testvér” méreteit tekintve kisebb és gyorsabb volt, a jobb manőverezési képességről nem is beszélve. Az egyik legfontosabb tényező azonban az volt, hogy kisebb merülésének köszönhetően a kincsszállító hajók olyan kikötőket is használhattak, amelyek már kezdtek eliszaposodni, illetve olyan helyeken is kiköthettek, amire az üldözők nem is gondolhattak…