Ahol a teázás is kihívás

Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2011. május 10. 10:53

Kétségtelen, hogy sokat hallunk-olvasunk a Magyar Honvédség afganisztáni szerepvállalásáról. De vajon egészen konkrétan milyen is a mindennapi élet arrafelé? Hogyan, mit és miért tesznek ott a katonák? És mi mindebben a szerepe az MH Civil-katonai Együttműködési és Lélektani Műveleti Központ katonáinak, akik napi kapcsolatban vannak a helyiekkel és gyakorlatilag minden gondjukat ismerik? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ, kerekasztal-beszélgetés formájában a honvedelem.hu.

Elsőként ismerkedjünk meg a beszélgetés résztvevőivel! Hetzmann Diána főhadnagy (képünkön középen), értékelő-elemző tisztként 2010 őszétől, 2011 tavaszáig szolgált Afganisztánban, ahol elsősorban a nőkkel való kapcsolattartás volt a feladata. Harmath Tamás őrnagy (jobbra, állva) először 2006 októberétől, 2007 márciusáig az MH Tartományi Újjáépítési Csoport (MH PRT) első váltásában szolgált, mint művelettervező tiszt, majd 2009-ben CIMIC-PSYOPS részlegvezetőként tevékenykedett. Molnár Mihály őrnagy (ülve középen) először még 2004-2005-ben, az MH Könnyű Gyalog Század CIMIC tisztjeként került ki a műveleti területre. A PRT második váltásában összekötő tisztként szolgált, 2009-2010-ben pedig az újjáépítési csoport hetedik váltásának volt a CIMIC főnöke. Dávidné Koppányi Zsuzsanna (balra) kulturális antropológus, közalkalmazottként dolgozik két éve a MH Civil-katonai Együttműködési és Lélektani Műveleti Központban. Főként a felkészítésben és kézikönyvek szerkesztésében vesz részt.

Előzetesen hogyan képzelték el Afganisztánt és kinn mi volt a legszembeszökőbb változás?

Molnár Mihály: Amikor először kimentem Afganisztánba – a központtól elsőként –, az akkori parancsnokhelyettesem (most már parancsnok) Boldizsár Gábor ezredes azt mondta: „Misi, most bedobunk a darálóba, aztán meglátjuk mi jön ki belőle." Ez tökéletesen lefesti az akkori helyzetet. A Könnyű Gyalog Századnak egy hónap alatt kellett felkészülnie a voltképpen teljesen ismeretlen területen induló misszióra. Ez nagyon nagy kihívás volt, de aztán persze belerázódtunk.

Harmath Tamás: Én 2005-ben estem át a két és fél hónapos CIMIC-felkészítésen, ahol alaposan körbejártuk Afganisztán kulturális és vallási viszonyait és életkörülményeit. A korábban kint járt kollégáknak köszönhetően már volt egyfajta rálátásunk.

Amikor az első váltással kikerültem, akkor vettük át a hollandoktól a feladatot. Eleinte egy az egyben átvettük a munkamódszereiket, aztán persze fokozatosan alakítottuk ezeket a saját tapasztalatainknak megfelelően. Hogy mi volt a legszembeszökőbb változás? Elsőre eleve torokszorító érzés, mert a 21. században kerülünk voltaképpen középkori viszonyok közé. Az első megütközést keltő élményem az afgán üdvözlési szokáshoz köthető. A jól ismert kézfogást követően ugyanis arrafelé, a barátibb viszony kifejeződéseként a férfiak összeérintik az arcukat. Először azonban úgymond gyanútlanul kezet fogtam az illetővel, aki hirtelen magához húzott! Én léptem volna kettőt hátrébb, de aztán a tolmács elmagyarázta, miről is van szó. Kell tehát néhány hét, amíg az ember teljesen át tudja adni magát a hely szellemének.

Hetzmann Diána: Mivel már régóta a központnál szolgálok, volt annyi előnyöm, hogy minden korábban kint járt kollégámtól össze tudtam gyűjteni a kint felhalmozódott tapasztalatokat. Viszonylag ismertebb környezetbe mentem tehát ki, de ettől függetlenül ugyanúgy meglepő volt a kulturális különbség. Engem például az lepett meg elsőre, amit egy hídon áthaladva a folyó partján láttam. Valaki éppen akkor állt neki ott kamiont mosni, mellette tíz méterre pedig fürdött egy kisgyerek. Ezek után gondolom, hogy vízhiány esetén abból a folyóból vették a vizet is. Hirtelen ez elsőre igencsak sokkoló volt.

A felkészítés során mire kell a legjobban figyelni?

Koppányi Zsuzsanna: Az iszlám vallás lényegét minden misszióba menő katonának ismernie kell. Tisztában kell lennie azzal, hogy mit nem szabad sosem tennie, mert eleve sértésnek veszik. Például: ne nyúljon bal kézzel az ételhez, vagy ne menjen be koszos cipővel egy házba… A konkrétumoknál azonban sokkal lényegesebb, hogy meg tudja érteni ezeknek az embereknek a gondolkodásmódját. A felkészítés során sokat építünk persze az előzetes tapasztalatokra és a misszióból hazatért katonák történeteire is.

Például?

MM: Vegyük alapul mondjuk az egyszerű teázást! Ez egyébként itthon teljesen hétköznapi dolog, de ott számunkra, mindenféle rosszindulat nélkül mondom, extrém kihívásnak tekinthető…

HD: … de legalább felforralják a vizet…

MM: … igen, felforralják, az esetenként a koszos patakból kimert vizet.

Sokat hallottunk már a szertartásos afgán teázásról, de hogyan is zajlik ez egész pontosan?

MM: Igen, a teázás az afgán kultúra fontos része. Ha meghívnak teázni, mindenképpen el kell fogadni, illetve törekedni kell arra, hogy elfogadjuk. Ha pedig nem hívnak meg minket valahol, az voltaképpen sértés. Azt jelzi: nem vagyunk szívesen látott vendégek.

A meghívást követően a csapatból a kijelölt személy bemegy az épületbe és leül a szőnyegre vagy jobb esetben pamlagra, párnára. Aztán beszélgetés kezdődik, közben pedig készítik elő a teát. Ezek az előkészületek akár fél órán keresztül is tartanak, mert lehet, hogy a falu túlsó végéről hozzák a vizet. A tea kissé túldíszített kancsóban érkezik, a poharak a mi mércénkkel mérve, hogy úgy mondjam másodlagos tisztaságúak. Ami korábban benne volt, azt a házigazda általában a hüvelykujjával kitörli, majd mosogatószer gyanánt beletölt egy kis teát és kilöttyinti valahová, akár a szoba sarkába is. Az ilyen módon megtisztított pohárba kapjuk a teát. Egészségedre! Aztán az ember elkezdi nézegetni, hogy vajon honnan is lenne a legcélszerűbb inni…

HT: Általános praktika, hogy a fogantyú feletti részen kell inni, mert onnan talán előttünk még nem ivott senki.

MM: Igen. Persze hozzá kell tenni, hogy a teázásnak is vannak különböző szintjei. Amiről az előbb beszéltem, az egy átlagos, mindennapi teázás. Mondjuk a kormányzónál már valóban tiszta a víz, tiszták a poharak, jobb minőségű a tea, jár hozzá cukorka is…

HT: A vendéglátás szempontjából markáns különbség van a keleti és a nyugati kultúrkör között. Nyugaton, ha egy vendéget megkínálunk, akkor a család mindennapi ellátásához szükséges étel-italmennyiség feletti részből kínáljuk meg. Ott viszont nem: ők mindent kiraknak. Afganisztánban egy olyan ember is meg fog bennünket hívni ebédre, aki akár az utolsó adag kebabját fogja nekünk feltálalni. A teázás esetleges visszautasítását tehát mindig ilyen szempontból kell nézni. Így már azért érződik: mekkora sértés lehet az, ha nem tudunk eleget tenni az ilyen meghívásnak.

(Folytatjuk!)