Az alkoholista légimarsall balladája

A film középpontjában egy kérdéses figura és rajta keresztül egy kérdéses intézmény áll, a masszív piás, zűrös magánéletű Bill Marks (Neeson) ugyanis légimarsall, és aki fel tudja idézni a 2001. szeptember 11. utáni időszak eseményeit, bizonyára emlékszik rá, hogy e hivatás létrehozása még abban a felfokozott légkörben is komoly vitákat váltott ki. Marks egy nap a szokásos üzletmenetben, némi whiskeytől sújtva száll fel a londoni járatra, ez a nap azonban más, mint a többi: hamarosan üzenetet kap a zárt telefonhálózaton, hogy innentől fogva húszpercenként meghal egy utas, ha az ismeretlen fenyegető nem kap üstöllést 150 millió dollárt. Miután pedig – kimondottan szellemes és nem várt módon – bekövetkezik ez a bizonyos első haláleset, Marks gyakorlatilag semmiben sem lehet biztos, csak abban, hogy a végsőkig ki akar tartani, és végig is viszi sajátos körülmények közötti nyomozását. Eközben pedig egy idő után már mind a szövetségi hatóságok, mind az utasok azt hiszik, hogy valójában ő akarja eltéríteni a gépet…

Spoilerezni nem szeretnénk, így maradjunk annyiban, hogy teljes egészében repülőgépen játszódó akciófilmet forgatni necces vállalkozás, hiszen zárt térben, rövid időkeretben nagyon okosan kell gazdálkodni a karakterekkel és a sztorival is, hogy ne törjön derékba a kísérlet. Jaume Collet-Serra filmje abból a szempontból megnyeri a csatát, hogy csak a végkifejlet felé haladva esik zavaró, jellemzően hollywoodi túlzásokba – egészen idáig, bő másfél órán keresztül azonban képes fenntartani az érdeklődést, és ez végső soron azért jóval több a semminél. Neesonról eddig is tudtuk, hogy kiváló színész, nyilvánvalóan egy Marks-féle lecsúszóban lévő arc megformálása is csípőből megy neki, és hiába nem valami sokdimenziós a főszereplő, a néző elhiszi neki a bevérzett szemű, fájdalmas nézéseket meg a tétova mozdulatokat. (Verekedni pedig most is ugyanolyan ritka stílusosan verekszik, mint Bryan Millsként.) Julianne Moore-nak szintén nem ez lesz élete alakítása a véletlenül a légimarsall mellé keveredő, titokzatos női utasként, de ő is ugyanaz a kategória, mint Neeson, az ember eleve otthonosan érzi magát attól, hogy látja.

Maga a történet pörgős és feszült, és mindenképpen a javára szolgál, hogy a néző Markshoz hasonlóan szintén sokáig nem jön rá, ki lehet a titokzatos terrorista: potenciálisan több utas is szóba jöhet, Collet-Serra pedig bizonyos kamerabeállításokkal, félmondatokkal gyakorlatilag egészen a végkifejletig képes még sűrűbbé varázsolni a ködöt. Mindez a pattogós ritmussal és Neesonnal karöltve simán képes ébren tartani az érdeklődést egészen a légimarsall túlpörgetett, önmarcangoló monológjáig. Ez sajnos eleve roppant kínos, és innentől kezdve a film is ugyanúgy lejjebb ereszkedik, mint a gép, amelyen játszódik. A sztori magyarázata szintén csalódást kelthet, de – ismét anélkül, hogy spoilereznénk – előrevetíti, hogy Hollywood talán lassan az efféle leplezetlen tömegfilmekben is reagálni fog arra a meghasonlásra, amely az amerikai külpolitika 9/11 utáni, a terrortámadások örvén elkövetett lépéseit követte először a világban, majd odahaza is. Ez önmagában üdvözlendő, bár az a didaktikus stílus, ahogy mindezt sikerül elővezetni, legfeljebb az Egyesült Államokban lesz majd hiteles, az európai közönség pedig fájdalmas arckifejezéssel próbálja majd magát kívül helyezni a kínos szájbarágósdin. Az akciódús finálé szintén túlzó, és leginkább valamelyik Mission: Impossible-be illene, de hát aki reális tálalásra vágyik, az ugye miért ül be egy hollywoodi akciófilmre, szóval ezt inkább hagyjuk is. A Csipkerózsikán sem kérjük számon, hogy boszorkányok meg sárkányok valójában nem léteznek, és teljes városok sem merülhetnek száz éves varázsálomba.

A film máris kapott pár brutálisan durva kritikát, de összességében azért messze nem olyan rossz, mint amilyen lehetett volna, a 9/11-es témakör leágazásai pedig bizonyos szempontból még mindig elég forrónak számítanak, szóval azon sincs mit csodálkozni, hogy az álomgyárban egyelőre kissé ügyetlenül bánnak velük. Ha valakinek tényleg nincs más vágya, mint egy kemény akciófilm a műfaj 21. századi sztenderdjeinek megfelelően, de azért kellően hagyományőrző módon (mindez nem véletlen, hiszen a producer Joel Silver, aki a 48 órától kezdve a Kommandón át egészen a Sebhelyekig kőkemény old school csinnbummcirkusz-mozik egész sorát tudhatja a filmográfiájában), és nem áhítozik mindenképpen művészi mondanivalóra meg mélységre, bizonyosan talál majd benne értékelhető momentumokat. Még akkor is, ha a végkifejleten szinte garantáltan szívni kezdi a fogát. Neesonnak pedig továbbra is jól áll a keménycsávóság.

Non-Stop (Universal Pictures, 2014, 106 perc)
Rendezte: Jaume Collet-Serra
Főszereplők: Liam Neeson (Bill Marks), Julianne Moore (Jen Summers), Michelle Dockery (Nancy Hoffmann), Nate Parker (Zack White), Linus Roache (David McMillan), Scoot McNairy (Tom Bowen)
Forgatókönyv: John W. Richardson, Chris Roach, Ryan Engle
Zene: John Ottman
Operatőr: Flavio Martínez Labiano
Forgalmazza: Pro Video Film & Distribution Kft.
Magyarországi mozipremier: 2014. február 27.