Az építészettől a Sürgősségi Centrumig vezető út

Miért választotta az orvosi pályát?

A családunkban korábban még nem volt orvos, így én lettem az első fecske, aki megpróbálkozott vele. Amikor gimnáziumba jelentkeztem, még megvoltak az orvosi pályáról szőtt elképzeléseim, de amikor matek-biológia-kémia szakos osztályba kerültem, megváltozott az érdeklődési köröm. Mivel a környezetemben a legtöbben műszaki pályát választottak, sokáig az építőmérnöki pálya volt az irány, viszont az utolsó év októberében, a kutatók éjszakáján, lehetőségem nyílt megtekinteni egy boncterem bemutatóját. Ez elindított bennem valamit, aminek a hatására másnap reggel úgy ébredtem fel, hogy mégiscsak orvos leszek. Lehetséges, hogy a fertőtlenítőszer, a tiszta környezet, a fehér köpeny, az orvosok, akik ott előadtak és az egész helyszín atmoszférája volt az, ami megfogott. Így lóhalálában kellett felkészülnöm, de mindenki nagyon segítőkész volt. Miután október és május között nem állt rendelkezésemre olyan sok idő tanulni a két emeltszintű érettségire, ezért rengeteg energiát kellett ráfordítanom, de a munka végül meghozta a gyümölcsét.

Az orvosi egyetem során elkezdődtek a gyakorlatok is. Ekkor találkozott először a honvédséggel?

Igen. Harmadévben volt a belgyógyászati gyakorlatunk, amit az MH Egészségügyi Központ (MH EK) Honvédkórház Kardiológiai Osztályán töltöttem. A Honvédkórház országos szinten egy csúcskórháznak számít, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon bennem az elhatározás, hogy én is az intézmény életének részesévé akarjak válni. A nyári gyakorlat végén tájékoztattak bennünket arról, hogy a közeljövőben megnyílik a lehetőség honvédségi ösztöndíj pályázatra és ha érdekel minket, akkor figyeljük az online felületeket. Így keresni kezdtem és miután megtaláltam a pályázatot, azonnal jelentkeztem. Ezt követően sikeresen átestem a fizikai, pszichikai és egészségügyi alkalmassági vizsgálatokon, majd a negyedév elejétől megkaptam az ösztöndíjat, ezzel pedig eldőlt, hogy az orvosi pályámat a honvédségnél fogom kezdeni.

Ez azért érdekes, mert amíg nem tudtam az ösztöndíjról, addig eszembe sem jutott volna, hogy katona legyek, mert távol áll tőlem a futás és ettől azért tartottam is, de végül kiderült, hogy a katonaság nem csak abból áll, hogy futunk, hanem természetesen jut idő mellette a szakmára is. Így végül könnyen elfogadtam az új helyzetet. Nagyobb félelmet okozott, hogy az egyetemi tanulmányok alatt mindenki attól tartott, hogy a diploma megszerzését követően azonnal kihelyezik a friss ösztöndíjasokat valamelyik csapathoz és már nem lehetünk rezidensek, nem tanulhatunk szakmát. Emiatt sokan nem mertek belevágni, de a valóságban nem így történt, mindenki szabadon választhatott. Én a sürgősségi betegellátásban láttam perspektívát, ahova talán nem is kellett volna katonaösztöndíjasnak lennem, mert enélkül is kaptam volna beosztást, de ettől függetlenül megkerestek az MH EK-tól, hogy hova szeretnék menni és minden annak megfelelően történt, mint amiben az intézmény vezetésével megegyeztünk.

Hogy esett a szakmai választása mégis a sürgősségi ellátásra?

A tanulmányaim kezdetén szívsebész szerettem volna lenni és részben ez motivált arra, hogy megpályázzam a honvédségi ösztöndíjat, viszont időközben rájöttem, hogy más gyógyító szakmák is érdekelnek, ezért fordultam a sürgősségi betegellátás irányába.

Milyennek látja a Sürgősségi Centrumot?

A sürgősségi egy nagyon különleges hely. A mi osztályunk nem a hagyományos orvosi hierarchia szerint épül fel. A képzésünk során számos szakterületen el kell töltenünk bizonyos időt, hogy már orvosként szakmailag megfeleljünk egy-egy eset kapcsán, hiszen szükséges konzultálnunk a fekvőbeteg osztályok orvosaival.

A csapatmunka kiemelt fontosságú és ha a helyzet úgy kívánja, akkor az orvosok is végeznek ápolói feladatokat. Itt minden eset más, nincsenek állandó sémák és ettől válik egyedivé minden napom.

Mi történik, amikor súlyos állapotú beteg érkezik a centrumba?

Amikor riasztást kapunk, hogy egy súlyos sérült esetet várunk, akkor az osztály azonnal elkezd felkészülni a fogadására. Erre van, amikor körülbelül 10-15 perc áll rendelkezésre, de van, hogy még ennél is kevesebb. Ez idő alatt meg kell érkezniük a súlyos sérültet ellátó csapat - ahogy mi hívjuk: súlyos sérült team - tagjainak (mások mellett radiológusnak, aneszteziológusnak, sebésznek), akiket a váltásvezető keres fel telefonon. Amíg az ellátás zajlik, addig leáll a műtő és nincs CT-vizsgálat sem. Ilyenkor az egész ellátási folyamat szünetel a sürgősségin és mindenki arra az egy, súlyos állapotban lévő betegre koncentrál. Ez éjszaka és nappal is, mindig ugyanúgy zajlik. A kihívás az, hogy centrumkórház vagyunk, ezért előfordul, hogy 2-3 súlyos eset is beérkezik egyszerre. Ilyenkor szakmai szabályok szerint történik a mérlegelés, hogy ki, melyik ellátási pontot használhatja az adott időszakban, mert ezzel kerülhető el a torlódás. A váróban ezzel szemben más a helyzet. Egy súlyos sérült beteg ellátása miatt, a beérkezését követően 10-15 perc telik el a sokktalanítóban, majd megcsináljuk a CT-t és ezután következnek az adminisztrációs feladatok, amik nagyjából egy órát vesznek igénybe. Azonban ezt mind végig kell várnia azoknak a betegeknek, akik a váróban vannak.

Mi a feltétele annak, hogy valaki a súlyos sérültet ellátó csapat tagja lehessen?

A csapatba való bekerülést az ügyeleti sorban meghatározottak döntik el, de jellemzően a legtapasztaltabbak szoktak lenni.

Volt már rá példa, hogy kritikus állapotban lévő beteget kelljen megmentenie?

Természetesen. Többnyire három év után már beforgatják az embert az olyan feladatokba, mint például a súlyos sérültet ellátó csapatban történő munka. Ezekben sokszor vettem részt, illetve vizsgáló orvosként én is láttam már el betegeket. A koronavírus-járvány tetőzése alatt rezidensként nagyobb teher került a vállunkra, amihez fel kellett nőni, de úgy érzem, hogy mindenki a megfelelő motivációval és felelősségtudattal állt hozzá a feladatához.

A koronavírus-járvány mindannyiunk számára változásokat hozott és tudjuk, hogy a kórházak életét is felborította. Mit tapasztalt, milyen módon formálódott a betegek viszonya az egészségügyhöz, illetve hogy változott a kórházak ellátási rendszere?

A járványidőszak alatti ellátás nagyban megváltoztatta a betegek hozzáállását is, és nem feltétlenül pozitív irányba. Sokan rászoktak arra, hogy egyből bejöjjenek a kórházba vagy mentőt hívjanak, akár olyan esetekben is, amikor nem indokolt a sürgősségi ellátás. Nekünk ilyenkor ugyanúgy le kell futtatnunk az előírt vizsgálati protokollt, mint a komolyabb sérülteknél, ez pedig több órát is igénybe vehet. Elsőként a beteg állapotának priorizálása történik. A példa kedvéért: az 1-es az életveszélyes állapot, a 4-es, 5-ös pedig az enyhébb eset. Amennyiben a 4-es kategóriába tartozó beteg vizsgálata során beérkezik egy 1-es kategóriába tartozó eset, akkor egyértelműen ő fog prioritást élvezni és megesik, hogy a 4-es kategóriájú páciens sértőnek érzi, amiért két órát kellett várnia a zárójelentésére, ezt pedig a személyzetnek fogja felróni, ami frusztrálóan tud hatni az orvosra és az ápolóra egyaránt. Sajnálatos hozadék, hogy később mindenféle pletyka merül fel az adott esettel kapcsolatban, amelynek az állításai gyakran túlzóak és sértőek.

Hosszútávon hogy látja a jövőjét?

Hosszútávon el tudom képzelni a pályámat a sürgősségin, de ez még nincs teljesen kiforrva bennem, mert a feszített munkatempó miatt, ez nem egy kimondottan nyugdíjas állás. Az eddigi tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy rengeteg dolgot lehetne még csinálni, de ez az út még felfedezésre vár. Az osztály nagy létszámmal működik, amit nehéz kontroll alatt tartani, és ezért nagyon megterhelő feladat egy vezető számára, az ehhez szükséges tapasztalat megszerzése pedig évekbe telik. Az akut életmentés mellett, az osztály még egyfajta szűrőszerepet is betölt a kórház életében, ahol már kiválasztjuk, hogy a betegeknek, melyik osztályra kell majd további kezelésre mennie.

Fiatal orvosként, hogy látja, mi az, ami jelen keretek közt előre tudja mozdítani az egészségügyi ellátórendszert?

Nagyon sok ilyen tényező van, de ez az egészségügy minden területére igaz. Ha a saját szakterületemet nézem, akkor a sürgősségi osztály az egészségügyi ellátórendszer kapuja. Szükség lenne egy erős alapellátási bázisra, a betegek oktatására, hogy mindenki tisztában legyen azzal, mi számít sürgősségi kategóriának, és mi az alapellátás kategória. Az emberek mellkasi fájdalom esetén már tájékozottak annyira, hogy tudják, ilyenkor hívni kell a mentőket, mert akár infarktus is lehet, de a stroke tünetei szempontjából még van hova fejlődni. Ezekkel szemben nagyon sok olyan betegség van, amihez nem feltétlen szükséges azonnali orvosi ellátás, ilyen lehet az olyan hasfájás, fejfájás, láz, amire már kapott korábban gyógyszert a páciens. Emellett fontos lenne az orvos-beteg kommunikáció javítása is.

A betegek tájékoztatását úgy kell megoldani, hogy minél kevesebb kérdés maradjon bennük. Ugyan a triázsolás során már kapnak egy írásos tájékoztatót, hogy mi-miért fog történni, de sokszor nem olvassák el, hanem egyből kérdéseket tesznek fel a személyzetnek, amivel tovább csökken a többi betegre szánható idő. Összehasonlításképpen a nyugat-európai példát tudnám hozni. Korábban négy hónapot töltöttem Angliában, Newcastle-ben gyakorlaton, ahol megdöbbenve tapasztaltam a sürgősségi ellátásban az ottani 1-2 napos várakozási időt, ami a betegek részéről ismert velejárója a rendszernek. Magyarországon sokszor irreális elvárások vannak az osztállyal szemben, figyelembe véve azt a tényt, hogy a Honvédkórházban egy hatalmas ellátási területért felelünk. Ma az osztály 200 fő befogadására alkalmas, de már ez is kicsinek számít az igények kiszolgálására, azonban az infrastrukturális korlátok behatárolják a lehetőségeinket, mert az intézmény építésekor még napi 60-90 fő ellátására tervezték az építészek. Azonban a világ változásaival együtt, az ellátandók létszáma is megemelkedett, amelyet a lehetőségekhez mérten kezelni kell, viszont ez is része annak, amiért a torlódások kialakulhatnak.

Egy másik nagy probléma, hogy a köznyelv szinonimaként használja a sürgősségi, illetve a gyorsasági szavakat és valahol ebben gyökerezik a probléma forrása. Hosszútávon nehézségeket szülhet az az elképzelés, ha egy sürgősségi osztályt úgy akarnak hatékonyabbá tenni, hogy csökkentik a várakozási időt, mert ennek megvalósításhoz rengeteg forrásra lenne szükség. Utópiába illő elvárás, hogy ekkora létszámmal azonnali ellátást tudjunk biztosítani mindenki számára. Másrészt, ha itt gyorsabb lenne az ellátás, akkor ez arra buzdítaná a betegeket, hogy ne menjenek el a háziorvosukhoz, mert itt is ugyanúgy megkaphatnák a labort és a CT-t, ráadásul jóval gyorsabban, viszont ez végeredményként ugyanoda vezetne, hogy kialakulnának torlódások és ezzel be is zárult a kör.