„Minden napra jut olyan eset, ami szakmailag kihívás!”

Miért és hogyan lett katonaorvos?

Édesapám kórházparancsnokként, édesanyám pedig katonaorvosként szolgált. Kiskoromban én is katona szerettem volna lenni, majd a gimnázium elején jött a gondolat, hogy inkább az egészségügyi pályát fogom választani. Sokat voltam ilyen közegben, és elsősorban a szüleim motiváltak, hogy orvos legyek, de persze nem erőltették. 2021 júniusában végeztem Szegeden, ezt követően a Sürgősségi Centrumba adtam be a jelentkezésem, majd az alapkiképzést megcsinálva, immár hadnagyként, október 18-án volt az első munkanapom a Honvédkórházban.

Miért pont a sürgősségi betegellátásra esett a választása? Hogy tudná bemutatni egy napját az osztályon?

Eredetileg bőrgyógyásznak és gyerekgyógyásznak készültem, de annyira szeretem a gyerekeket, hogy egyszerűen nincs szívem szurkálni őket, ezért jobbnak láttam, ha másik szakirányt keresek. A bőrgyógyászatnál intenzívebb szakterületen szerettem volna kipróbálni magam és mivel a sürgősségi osztályon az ellátandó esetek széles skálájával találkozhatok, ezáltal rengeteg tapasztalatra tudok szert tenni. Hatodévben – ugyan egy másik kórházban – sürgősségi gyakorlaton vettem részt, és ott fogott meg igazán ez a terület. A rövidtávú célom, hogy a sürgősségi ellátás területén szerezzek egy olyan komplex tudást, amellyel a szakvizsgán is bizonyítani tudom a szakmai felkészültségem. Itt remek csapattal tudok együtt dolgozni, a kollégáim segítőkészek és nagyon jó az együttműködés köztünk. Mindig akad valaki a közelemben – legyen orvos vagy ápoló – akihez nyugodt szívvel fordulhatok, ha kérdésem merülne fel. Igyekszem minden tippet, trükköt ellesni és gyorsan megjegyezni, ha valami újat látok.

Rögtön bedobták a mélyvízbe?

Természetesen súlyos esetek mellé még nem kerülhet oda egy frissen végzett orvos. Eleinte csak a vérvételekkel foglalkoztam. Amikor bekerültem az intézménybe, az első néhány műszakomban egy szakorvos kolléga mellé osztottak be. Őt figyeltem, hogyan, miket kérdezett a betegtől, mik azok a főbb pontok, melyeket meg kell tudni, hogy megfelelő diagnózist tudjak felállítani. A következő műszakban ugyanúgy beosztottak egy másik szakorvos mellé, viszont a nap vége felé már a „mentor” megengedte, hogy én vizsgálhassam a beteget. A szakorvos figyelt, és ha szükség volt rá, akkor megmutatta – például egy helyszíni ultrahangnál – mire kell figyelni. Ezt a fajta vizsgálatot természetesen csak szakorvos végezheti, ezért felügyelet nélkül nem is csinálhatunk ilyet. Az első időszak elteltével már önállóan, ápoló mellett tevékenykedhettünk a 4-es és 5-ös triázsú (könnyebb fajsúlyú) betegek vizsgálatkor. Ha kérdéses eset merül fel, akkor a váltásvezetővel szoktam egyeztetni.

A betegek, hogy viszonyulnak egy ennyire fiatal doktornőhöz? Mennyire fogadják el?

A betegeinktől még nem érkezett negatív megjegyzés, olyat viszont már hallottam, hogy egymás között beszélgettek arról milyen fiatalos a csapat és milyen jó, hogy nem akarunk elköltözni külföldre.

Mennyire lehet egy-egy műszak után váltani fejben?

Eleinte nehezen tudtam átkapcsolni, folyton arra gondoltam, hogy mindent jól csináltam-e, hogy lehetett-e volna másként, mit kellett volna még csinálnom. Aztán idővel már kialakult bennem az, hogy amikor átadom a műszakot a váltásomnak, akkor onnantól kezdve kicsit a saját fizikai és mentális egészségemmel is foglalkozzak. Egy műszak alatt eleinte még öt-hat beteget tudtam ellátni, mostanra ez a szám eléri a nyolc-tíz embert, és az ő ellátásukat végig is tudom kísérni a műszak alatt. A nagyon tapasztalt szakorvosok akár kétszer ennyi beteget is képesek ellátni. A következő műszakban lévő kollégának úgy adom át a beteget, hogy mindent megtettem érte, minden információ rendelkezésre áll, azaz milyen vizsgálat van még hátra, el kell-e helyezni a beteget vagy már csak mentőre vár, hogy hazaszállítsák. Nappal átlagosan hét-nyolc, éjszaka öt-hat orvos áll rendelkezésre, különböző műszakokban. Amikor kilépek a vizsgálóból és látom, hogy a beteg még ott van (például még nem szállította el mentő vagy nem vitte haza hozzátartozó, esetleg még nem került be az osztályra), odamegyek hozzá, megkérdezem, minden rendben van-e. Ez sokat jelent mindenkinek, aki az ellátásban érintett. Fontos, hogy a betegekkel meglegyen a kölcsönös kommunikáció.

Volt-e ebben a rövid időszakban emlékezetes esemény?

Nem tudok kiemelni csak egy dolgot, sok súlyos beteget kezeltem már, de akadt feladat a koronavírus járványból adódóan is. Szinte minden napra jut valami olyan eset, ami szakmai kihívást jelent. Ami a legjobban esett, az nem tűnik olyan nagy dolognak. Kaptunk névtelenül egy levelet, amely eljutott a főigazgatóságra. Egy beteg leírta benne, hogy mennyire jó ellátást kapott. Nem nevezte meg a kezelőorvost és az ápolót, de valamelyik kolléga visszakereste a levélbeli leírás alapján, hogy ki volt az illetékes az említett időszakban és kiderült, hogy én voltam az. Ez volt az első ilyen pozitív visszajelzésem, ami emlékezetes volt. Azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy itt sem teljesen felhőtlen az élet. Az első negatív élményem, amelyet nehezen dolgoztam fel, az első haláleset volt. Voltak ugyan az egyetemen gyakorlatok ezekre a helyzetekre, de amíg élesben nem történik meg, addig szerintem senki nem érzi át teljesen az esemény súlyát. Nagyon nehéz a hírt közölni a hozzátartozóval. Az ember próbálja a legjobb tudása szerint átadni, de nem könnyű megfogalmazni a mondanivalónkat egy hasonló helyzetben.

Mivel kapcsolódik ki munka után, két műszak között?

Amikor csak tehetem, elmegyek sportolni. Még egy esti műszak sem okoz problémát, hogy eljussak edzőterembe erősíteni, kardiózni. Ha délutáni vagy esti műszakban dolgozom, akkor már több lehetőségem van edzeni. A folyamatos fizikai jólét nemcsak az egészséges életmódhoz szükséges, hiszen katonaként az éves fizikai állapotfelmérést is teljesítenem kell. Bármilyen sportot szívesen kipróbálok. Szabadidőmben a barátnőimmel szívesen megyek kávézni, túrázni. A párom nemrég tette le a szóbeli államvizsgáját, ő is a Honvédkórházban szeretne dolgozni. Mivel sokat kellett tanulni az államvizsgára, nem volt túl sok lehetőségünk közös programot csinálni az elmúlt időszakban. Ha épp nem vizsgázunk, akkor szívesen megyünk kettesben is kirándulni, éttermekbe új ízeket megkóstolni. Ha még ezen felül is marad időm, akkor a szakmai fejlődésre fókuszálok, ahol különleges eseteket tanulmányozok, illetve az ehhez kapcsolódó orvosszakmai könyveket olvasom két műszak között.

Milyen tervei vannak hosszabb távon?

Nehéz előre tervezni, de egyik fő célom rezidensként, hogy megcsináljam a sürgősségi szakvizsgát. Katonaorvosi beosztásból adódóan különböző kiképzéseket is végre kell hajtanunk és külszolgálatra készülök, ami számomra szintén új terület és szeretném majd ott is kipróbálni magam.