Az igazi harcot a katonafeleségek vívják meg a hátországban

Harmincöt éve katona, mi volt az indíttatás, ami erre a pályára vezette?

Valójában nem mi, hanem ki, sőt kik. Egészen pontosan három személy. Valamennyiük fényképe itt van az irodámban, a falon. Az első az édesapámé, aki hivatásos katonatiszt volt. A második a nagyapámé, aki egyszerű bakaként harcolt a második világháborúban, majd tizedesként fejezte be és öt év szovjet hadifogság után, 1949-ben tért haza. A harmadik képen a feleségem nagypapája látható, aki viszont hivatásos altiszt volt a második világháború idején. Édesapám sokat volt távol tőlünk, mégis mindig jutott ideje arra, hogy foglalkozzon velünk, a két húgommal és velem. Nagyon sokat tanultam emberségről a nagyapám második világháborús történeteiből, illetve a feleségem nagyapja volt az, aki rendkívül mély nyomot hagyott bennem. Már tiszti hallgató voltam, amikor elkezdtem udvarolni a feleségemnek. A nagypapája életpályája, illetve az egész élethez való hozzáállása – noha már 1945-ben befejezte a katonáskodást – minta volt számomra arra, hogy miként tud egy katona civilként is megélni, becsülettel és tisztességgel úgy, hogy értékrendjében mindvégig megmarad katonának. Szerencsémre a pályafutásom során mindig voltak a parancsnokaim, tanáraim, bajtársaim vagy éppen a beosztottjam között olyan személyek, akikre valamilyen okból felnézhettem és akiktől tanulhattam akár parancsnokként, akár katonaként, akár csak emberként is.

Tudom, hogy mindenki ezt mondja, de én már tényleg kisgyerek korom óta katona akartam lenni. Aztán a gimiben volt egy kis „elhajlásom” a régészet meg a hadtörténelem felé, s az egyik legjobb barátommal közösen eldöntöttük, hogy mi hadtörténészek leszünk. Édesapám utánanézett, miként lehet ezt megtenni. Kiderült, hogy két irányból: vagy elmegyek egyetemre, történelem szakra és utána honvédségi ösztöndíjjal próbálok végezni, vagy elmegyek katonának és később tanulok történelmet. A barátom a „civil” utat választotta, én pedig katona lettem, holott már megvolt a felvételim Debrecenbe, a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, történelem-orosz szakra. Mivel édesapám mindig azt mondta, hogy ha valamire vinni akarom katonaként, akkor lövész legyek, így a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára jelentkeztem, itt lettem gépesített lövész hallgató. Három évvel később főhadnagyként végeztem, kiváló eredménnyel.

Számolta, hogy hány helyőrségben szolgált az elmúlt évtizedekben?

Nagyon sokban. A főiskola után jött Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Szentendre. Utána következett az egyetem, majd a doktori iskolát kezdtem el, és elvégeztem Németországban a Bundeswehr vezérkari tanfolyamát is. Innen Tatára vezetett az utam, az ottani 25/1. könnyű lövészzászlóalj parancsnoki beosztása életem egyik nagy lehetősége volt. Innen ismét Debrecenbe kerültem, ahol kiképzési főnök, törzsfőnök-helyettes, törzsfőnök és parancsnokhelyettes is voltam. Majd jött egy kétéves „kitérő” Szolnokra, ahol a 88-as könnyű vegyes zászlóalj parancsnoka lehettem. Parancsnoki pályafutásom legszebb évei voltak ezek, ahol rendkívül motivált katonákkal dolgozhattam együtt, s akkor arról a bajtársias szellemiségről még nem is beszélek, ami ott jellemző volt. Ezt követően saját kérésre visszakerültem Debrecenbe, ahol ismét a Bocskai-dandár parancsnokhelyettese voltam két évig. A Tatán töltött három év – 2004 és 2007 között – több tekintetben is érdekes volt, hiszen ebben az időszakban jártam meg életem első két misszióját – a koszovói MH Őr- és Biztosító Zászlóalj 12. váltását, illetve Afganisztánban a Tartományi Újjáépítési Csoport, a PRT második váltását - és ekkor gyarapodott a családunk is: egy gyerekkel kezdtük a tatai időszakomat, és öt gyerekkel fejeztük be. A 11 éves „nagylányunk” mellé két ikerpár született. Az első ikerpár nem sokkal azután jött világra, hogy kiutaztam a koszovói misszióba. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy visszakértem magam Debrecenbe, hiszen akkor már onnan ingáztam Tatára és segítenem kellett a feleségemnek a gyereknevelésben. Mivel eredetileg mindketten debrecenieknek számítunk, így a nagyszülők is tudtak segíteni nekünk. Szerencsére, amikor másodjára mentem Afganisztánba, a PRT kilencedik váltásába, akkor a család már Debrecenben volt, ahol a nagyobb família tudott segíteni a feleségemnek. Egyébként a mai napig Debrecenben lakunk, a gyerekek pedig szépen nőnek…

Nem lehetett egyszerű az elmúlt néhány év a feleségének sem…

Valóban nem! Azt szoktam mondani, hogy a jó katonafeleség nagyon különleges és nagyon ritka ember. Szerencsére nekem sikerült megtalálnom az igazit. Még a gimnáziumban ismerkedtünk meg nem sokkal az előtt, mielőtt bevonultam volna a katonatiszti főiskolára. Mi, katonák tudjuk, hogy az igazi harcot a katonafeleségek vívják meg otthon a személyes hátországunkban. Ingatag hátországgal pedig nem lehet háborúzni! Egy katona karrierje érdekében a felesége legalább annyit tesz, mint maga a katona. Különösen nagy kihívást jelentenek a családok számára a missziós időszakok, amit a saját családomon keresztül magam is megtapasztaltam. Mint kontingensparancsnok ezért is helyeztem mindig nagy hangsúlyt arra, hogy a misszióba induló állomány családjait is felkészítsük azokra a nehézségekre, amelyekkel egy-egy misszió alatt a legjellemzőbb módon találkozhat egy család. Ebben a felkészítésben nagy segítségünkre voltak az akkor még frissen felállított családtámogató rendszer szakemberei.

Az egymást viszonylag sűrűn követő három misszió ugyan nem múlt el nyom nélkül a gyermekeink szempontjából, de ennek ellenére sem kallódtak el, jól tanulnak, jól neveltnek is mondhatók. Bár ez inkább az édesanyjuk érdeme. Jelenlegi beosztásom miatt én most is hétvégi apuka vagyok. Gondolkodunk a család „újraegyesítésen” is, de így, hogy a gyerekek most váltottak iskolát, ez nem annyira egyszerű. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a tervek szerint még idén a Magyar Honvédség Parancsnokság teljes egészét, így a mi csoportfőnökségünket is áthelyezik Székesfehérvárra. Sajnos a két, még életben lévő nagyszülő is olyan korban van, hogy most ők szorulnak rá a mi segítségünkre. Azt mondtuk, hogy amíg ők élnek, nekünk kötelezettségünk van velük szemben és így legalább a feleségem, meg a gyerekek tudnak nekik segíteni, ha kell. Ez a helyzet komoly dilemmát jelent számunkra.

Ön arról is híres, hogy számos hobbija van, a szabadidejét aktívan tölti.

Kell a stresszoldás – nekem ez főként a sport. Meggyőződésem, hogy megfelelő fizikai és egészségügyi állapotban jobban lehet bírni a pszichikai terhelést is, de ezért tenni is kell. Számomra ezek a preventív lépések elsősorban a futásban és a túrázásban-teljesítménytúrázásban merülnek ki, amit lehet csinálni a családdal együtt, meg akkor is, amikor egyedül vagyok a fővárosban, hétközben. Ehhez kapcsolódóan egyfajta büszkeséggel tölt el, hogy a tatai dandárhoz köthető Szent László Menet, valamint a debreceni dandárhoz köthető Bocskai-portya teljesítménytúrák ötletgazdája is én voltam. Még a német vezérkari tanfolyam idején volt szerencsém részt venni a négynapos hollandiai Nijmegen-meneten. Az ott szerzett élmények indítottak arra, hogy itthon is életre hívjak valami hasonló rendezvényt, amely lehetőséget ad arra, hogy katonák és civilek közösen túrázhassanak és ezzel is erősíteni lehessen a honvédség társadalmi beágyazottságát. Számomra nagy öröm és hálás vagyok érte, hogy voltak, akik továbbra is megszervezték és fejlesztették ezeket a teljesítménytúrákat, miután elhelyeztek ezekből a helyőrségekből.

Valóban számos hobbim van, de az utóbbi néhány évben igyekszem ilyen tekintetben is visszafogni magam, hogy minél több időt tölthessek a családdal. Ilyen hobbi például a fotózás és a gyűjtőszenvedély. Sok mindent gyűjtök: maketteket, egyenruhákat, bakancsokat, felvarrókat, jelvényeket és még folytathatnám. De szépen lassan ezeket is fel kell majd számolnom, mert nincsen rájuk idő, és a tárgyak csak foglalják a helyet. Hogy mi lesz a sorsuk, azt viszont még nem tudom. Ugyancsak érdekel a csata- és hadszíntér-kutatás, valamint a hagyományőrzés is. De inkább csak amatőr szinten foglalkozom ezekkel a területekkel, ahogy mondani szoktam, „kóstolgatom a témát”. Kedvem még volna is hozzájuk, de időm sajnos nincs rájuk. Viszont nagyon sok barátom és ismerősöm van ezen hobbik űzői között, és amikor tehetem, eleget teszek egy-egy rendezvényükre szóló meghívójuknak. Így például már sokadik alkalommal vettem részt a Doni Hősök Emléktúrán, amely egy magát már-már mozgalommá kinőtt nagyszerű társadalmi kezdeményezés, ami jól szolgálja a honvédelem ügyét.

Ha ki kellene választani egyet a számos gyűjteménye rengeteg darabja közül, melyik lenne az?

A legbüszkébb talán arra a második világháborús „Mesterugró” ejtőernyős jelvényre vagyok, amit egy igazi legendától, Furkó Kálmán nyugállományú ezredes úrtól kaptam, aki megtisztelt azzal, hogy megajándékozott a bizalmával és a barátságával. Tizenéves kyokushin karatékaként „félistenként” tekintettünk rá, már akkor is országszerte ismert, de csak nagyon ritkán látott mesterünkre. Később, pályakezdő fiatal tisztként Szolnokon szolgáltam, ahol egymás melletti lépcsőházban laktunk, de akkoriban sem ismertük egymást személyesen, csak mindig a legendáról hallottam, ami az ő személyiségét körül lengte. Aztán amikor később Szolnokon voltam a 88-as parancsnoka, személyesen is megismerkedtem vele és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, amikor ezt az eredeti ejtőernyős jelvényt nekem ajándékozta. A legfontosabb lett a számos, ejtőernyős vonatkozású relikviám közül. Tudom, hogy Kálmán bátyám a kyokushin karatén kívül rendkívül a szívén viseli az ejtőernyős hagyományok ápolását is.

Ha már szóba került az ejtőernyőzés: az egyenruháján látom a jól ismert szárnyas jelvényt. Lövészből ejtőernyős lett?

Valóban rendelkezem harminchét ugrással, ami magyar viszonylatban igazán nem sok, de nagyon büszke vagyok magára a tényre, hogy tagja lehettem ennek a nagyon szorosan összetartó katonai közösségnek. Nagyon későn kezdtem el ejtőernyőzni, teljesen saját elhatározásból. A tatai időszakom alatt, a KFOR misszió után néhányunknak volt egy kis „zsebpénze”, összefogtunk és kimentünk Szlovákiába, ahol az ott rendszeresített katonai ejtőernyőkkel – a trencsényi felderítő zászlóalj néhány katonájával együtt, de abszolút civilként – megugortuk az ottani három kötelezőt. Majd egy évvel később visszamentünk, hogy meglegyen az ejtőernyős jelvény egyenruhán való jogszerű viseléséhez szükséges hat ugrásunk. Amikor Debrecenben kiképzési főnök lettem, kihasználtam a lehetőséget, hogy az akkor még a Bocskai-dandárhoz tartozó 24-es Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóaljnál rendszeresen tartanak ejtőernyős tanfolyamot és jelentkeztem az úgynevezett fakultatív változatára. Nem volt szokványos, hogy valaki alezredesként végzi el az ejtőernyős kiképzést, de megcsináltam, és itt is teljesítettem a hat ugrást. Aztán amikor a 88-asok parancsnoka lettem, már „hivatalból” kellett ugranom, hiszen a vezetői beosztás együtt jár a példamutatással is. Szóval, szépen, lassan összejött a harminchét ugrás. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy csak bekötött ugrásaim vannak. Úgy hiszem, az ejtőernyőzés meghatározó egy ember és a katona személyiségfejlődése szempontjából is. Én mindig ki akartam próbálni, hogy ki merek-e ugrani egy gépből, ha nem muszáj. Kipróbáltam, hogy le tudom-e győzni a félelmet, ami ilyenkor minden normális emberben benne van, és ami nem is az első ugrásnál jelentkezik – mert akkor még hajt az adrenalin –, hanem a harmadiknál vagy a negyediknél, amikor már fel tudja fogni az ember, hogy valójában miről is van szó. De le tudtam győzni a félelmemet és az azóta is meglévő tériszonyomat is.

A doktori cím milyen végzettségre utal a neve előtt?

Említettem, hogy gimnazistaként hadtörténész szerettem volna lenni. A hadtörténelem végig kísérte az egész pályafutásomat. Az egyetem elvégzése után úgy adódott, hogy volt még fél évem az akkor már betervezett német vezérkari tanfolyamig. Mivel az egyetemi évek alatt több Tudományos Diákköri, közismertebb nevén TDK dolgozatot is írtam, amelyeket díjaztak is, így felvételi nélkül felvettek a doktori iskolába. Mivel korábban, egy fél éves, németországi, századparancsnoki tanfolyamon megismerkedtem a küldetésorientált vezetésszemlélet szellemiségével és filozófiájával, úgy döntöttem, hogy ezt választom a kutatási területemnek. Mindezt még jobban megerősítette a kétéves német vezérkari tanfolyam, ahol elmélyülhettem a téma részleteiben. Szerencsére az ottani vezetési akadémiai könyvtárban minden anyagot megtaláltam ahhoz, ami az ottani diplomamunkám elkészítéséhez kellett. A kutatási témám a küldetésorientált vezetésszemlélet lehetőségeinek és korlátjainak bemutatása volt egy hadtörténeti példán keresztül. Erre az 1945 márciusi, Magyarországhoz köthető, „Tavaszi Ébredés” elnevezésű hadműveletet választottam, amely a második világháború egyik legutolsó nagyobb támadó jellegű német ellencsapása volt. Végül nemcsak a német nyelvű diplomamunkámnak, de a doktori disszertációmnak is ez lett a témája.

Ez hadtörténelem vagy vezetéselmélet?

Valahol a két tudományág határmezsgyéjén született a disszertáció. Korábban nagyon kevesen foglalkoztak a küldetésorientált vezetésszemlélet témájával Magyarországon. Amikor a doktori védésre került sor, még az opponenseim is engem hívtak fel, hogy mit is kérdezzenek tőlem ebben a témában. A németek is meglepődve fogadták, hogy egy külföldi hallgató ír egy tipikusan német témában, de nagyon érdekesnek találták a megközelítésemet és az akadémián két alkalommal is felkértek előadásra a témáról. Számomra az még meglepőbb volt, hogy milyen kevesen hallottak az általam választott magyarországi hadműveletről, noha az volt a német haderő utolsó kísérlete a háború során a hadászati kezdeményezés visszaszerzésére.

Úgy gondolom, sikerült egy olyan dolgozatot összeállítanom, ami akkoriban Magyarországon egyedülállónak számított. Szerencsére a mai, fiatalabb generáció tagjai közül már többen foglalkoznak ezzel a kérdéssel, aminek én nagyon örülök. Hiszen, ha komolyan vesszük azt a tételt, miszerint szemléletváltásra van szükség a Magyar Honvédségben, akkor véleményem szerint ezt a személetet kellene meghonosítanunk, ami teljesen más alapelvek szerint működik, mint ahogy korábban katonának szocializáltak minket. Az volt az orosz típusú, úgynevezett parancsorientált vezetésszemélet, ami a katonától kis túlzással azt várta el, hogy a parancsot gondolkodás nélkül, szóról szóra teljesítse. Ezzel szemben a küldetésorientált vezetésszemlélet pont arra tanít, hogy a katona legyen képes mindig az elöljáró szándékát szem előtt tartva a gyorsan változó helyzetnek megfelelően és ha kell, akkor önállóan, akár a kapott parancstól eltérően is döntés hozni.