Az ország, mely a szovjet-amerikai szembenállás áldozata lett

Afganisztán, a XX. század történelmében az európai nagyhatalmak – Anglia, Franciaország, Szovjetunió – számára, stratégiailag mindig fontos térségnek számított. Az 1970-es években Afganisztán belpolitikai élete meglehetősen kiszámíthatatlan volt. 1973-ban Daud tábornok katonai puccsal szerezte meg a hatalmat, majd ezt követően egy öt éves baloldali kormányzás következett. A hatalmon lévő afgán népi-demokratikus párt azonban meglehetősen megosztott volt, az elemzők két markáns politikai irányzatot különböztettek meg. A Taraki-Amin csoportot, akikhez a városi értelmiség és a katonák tartozott, valamint a Babrak Karmal által vezetett irány, ahol a politikus a vidéki lakosság támogatására számíthatott. A szovjet politikai vezetés, az afgán kérdéssel csak 1979. márciusában kezdett el komolyabban foglalkozni.

A Politikai Bizottság március 18-i ülésén Alekszej Koszigin, Andrej Gromiko, Jurij Andropov is a beavatkozás ellen foglalt állást. Ezzel egyetértett a Szovjetunió hadseregének a vezérkara is. A Politikai Bizottság március 19-i ülésén már Leonyid Brezsnyev is részt vett, de nem tudta az előző nap hozott határozatot megváltoztatni. Végül az ülésen résztvevők elfogadták, hogy az ország nemzetközi pozícióját egy bizonytalan kimenetelű akcióval nem szabad kockára tenni. Az ezt követő hónapok élénk diplomáciai tevékenységgel teltek el, több szovjet politikai és katonai szakértő látogatott el a Afganisztánba és figyelték az országban történteket.

A hatalmon lévő Tarakit, a pártja szeptember 16-án leváltotta főtitkári funkciójából és Amin vette át tőle a hatalmat. A leváltott Tarakit nemsokára, október 8-án meggyilkolták és ezt követően, Amin kíméletlenül leszámolt Taraki híveivel is. Az új főtitkár igyekezett kapcsolatba lépni Amerikával, ami találkozott az amerikai elképzelésekkel. Az USA ugyanis, a Koemini ajatollah iráni hatalomátvételét követően kiszorult az országból, ezért új szövetségest kellett a térségben keresnie. A helyzetet bonyolította az is, hogy október végére az országon belül nagyon megerősödtek a különböző ellenzéki csoportok és egyre többen kötöttek szövetséget egymással, a fennálló hatalommal szemben.

A katonai akció 1979. december 24-én vette a kezdetét. A szovjetek először az elektronikus hírközlést megbénították meg, majd megszállták a kabuli és a bagrami repülőtereket. A tökéletesen kiépített légihídon keresztül, három napon át a közel háromszáz szállító repülőgép, több mint ötezer ejtőernyőst és a harcokhoz szükséges fegyvert és felszerelést szállított át. December 26-án a KGB Alfa fedőnevű különleges egysége megrohamozta az elnöki palotát és a rádiót. Amint és családját megölték. Üzbegisztánból, Türkmenisztánból és Tadzsikisztánból egy-egy szovjet hadosztály tört be az országba, ellenállás az afgánok részéről ekkor még nem volt, ezért gyorsan haladhattak a stratégiai célok felé. Afganisztán területén a kezdetben 40 ezer, később 100 ezer szovjet katona állomásozott. A szovjet katonai vezetés, mint később kiderült rosszul mérte fel a beavatkozás következményeit.

Az afgán hadsereg ugyan szétesett, de a lakosság nem fogadta el a megszállást és ellenálltak. Egymás után alakultak meg a szabad gerilla csapatok és az egységeiket a hegyekben szervezték meg. Ott, ahol nagyon jó helyismerettel rendelkeztek. Az ellenállási mozgalom a pakisztáni határ mellett lévő hegyekben volt a legerősebb, ott ahol a gerillák biztos menedéket találhattak és az utánpótlás is erről érkezett. A szovjet katonai vezetés nem számolt jelentős ellenállással, ezért a hadműveleteket is csak kilenc hónapra tervezték. A háború kilenc évig tartott és a szovjet veszteség meghaladta a tizennégy ezer szovjet katonát. A mudzsahedinek, 1980 elején a nagyvárosok kivételével még az ország 90%-át kezükben tartották. A gerillák legtöbbet a szovjetek utánpótlási útvonalait támadták, kiemelten a Salang -hágónál lévőt, amely a fővárosba, Kabulba vezetett. A falvak lerombolása és a sorozatos szovjet katonai támadások elnéptelenítették a vidéket, a lakosság a magas hegyekbe húzódott fel, de sokan – közel négy millióan – Iránba és Pakisztánba menekültek. Ennek a középrétegnek az elvesztése egy olyan érvágás volt Afganisztán történelmében, aminek a pótlására évtizedekre van szükség.

Az USA akkori elnöke ekkor még nem érezte, hogy ez az egyszerű regionális konfliktus hova vezethet. A szovjet politikai vezetés, pedig nem tudhatta, hogy az afgán beavatkozással olyan szellemet engedtek ki a palackból, amelynek hatását ma is érzi a világ.